Már a 2009-es Titanic Filmfesztivált megjárt Az üldözőnél nyilvánvaló volt, hogy a frissen debütáló Na karrierjét mindenképpen érdemes figyelemmel követni, több szempontból is grandiózusabb, nagyobb léptékű második filmjét látva ez az állítás immár hatványozottan igaz. A forgatókönyvírói feladatokat is ellátó direktor szerzőisége ugyan még csak most kezd kikristályosodni, a bűnügyi tematikához való vonzódása, forma- és társadalomtudatossága, illetve kivételes ritmusérzéke könnyedén tetten érhető. A dél-koreai mozi egyik legígéretesebb tehetsége jóformán már most kiforrott filmes, a The Yellow Sea ennek megfelelően példaértékűen levezényelt, brutális és vériszamos bosszú-noir, melyben egy kiszolgáltatott kisember esik áldozatul két maffiafőnök halálos játszmáinak.

A hivatkozási ponttá vált A texasi láncfűrészes mészárlás csontzenéje egészen Indonéziáig elhallatszódott, a The Mo Brothers-re keresztelt alkotópáros előbb rövidfilm, később egészestés darab formájában tisztelgett Tobe Hooper legendás horrorfilmje előtt. Nem hivatalos remake-jükben bosszantóan együgyű áldozati bárányok tereltetnek a vágóhídra, míg a mészáros indonéz család a természetfeletti csavarjával íródik felül az isten háta mögötti jenki famíliához képest. Tobzódunk ugyan a gore-ban, ám karakterábrázolási banalitások miatt – nem szándékoltan, de – komikus pillanatok tompítanak a slasher szúró- és vágófegyvereinek élén.

A rovat célkitűzéseit szem előtt tartva eddig nem csak Ázsia szuperhármasa, Japán, Kína és Dél-Korea filmtermését követtük figyelemmel, állhatatos felfedezőként kisebb országok kuriózumszámba menő darabjait is górcső alá vettük, s még a Közel-Keletre is ellátogattunk. Bong Joon-ho, Derek Yee, Jackie Chan, Jet Li és Zhang Yimou Véresen egyszerű-remake-je mellett így előkerült a thai filmipar első, teljes egészében CGI-opusa, a vietnami borzalmakat a helybéliek perspektívájából bemutató dráma, továbbá egy libanoni háborús film, egy, az idei Titanic Filmfesztiválon vetített kosztümös darab és a beszédes című Tokyo Gore Police is expedíciónk állomásául szolgált. Exkluzív anyagként pedig terjedelmes beszámolót közöltünk a 2011-es Udinei Far East Film Festivalról.

A nagy, európai A-kategóriás filmfesztiválok között bújik meg a kicsiny Udine FEFF (idén április 29-től május 7-ig), mely csekély mérete ellenére is igen komoly csemegét tartogat a moziba látogató, fesztiválozni vágyó közönség számára. A betűszó feloldásával rögtön megérthetjük, miért is tódul be filmenként majd 1200 néző a Teatro Nuovo nagytermébe: Far East Film Festival. A mustra lehetőséget ad a legfrissebb, sok esetben még a nemzetközi premiert is megelőző távol-keleti filmek nagyvásznon, kópiáról, csodaszép textúrával történő megnézésére, mely hallatán még a legedzettebb asiafan-torrentezők szeme is könnybe lábad.

A hollywoodi ötletimport-ügyintézők évek óta mohó siserehadként ácsingóznak ázsiai alapanyagra. A főleg japán és dél-koreai remake-potenciál begyűjtésével megbízott ideapiócák sejthetően meghökkenve állnak azon tény előtt, hogy bizony az amerikai újrafilmek korában sem meglepő, hogy olykor az Álomgyár ad ötletet egyes ázsiai alkotóknak. A vörös lámpások és a Hős kultikus tisztelettel övezett szerzője például személyes kedvencét, a Coen-fivérek debütáló filmjét tartotta feldolgozásra érdemesnek; Zhang sajátos látásmódjának prizmáján egy egészen más hangvételű opus sejlik át, a Véresen egyszerű szikár neo-noirjából az utolsó szögig lokális művet faragva.

Mint a játszótéren katonásdit színlelő gyerek ujjai közül a homokszemek, úgy futnak ki az egyes történetszálak a zöldfülű rendező kezéből. Lee manga-adaptációja nagyszabású történelmi film ígéretével kecsegtet, ám a kelleténél jóval több komikus momentumot felsorakoztató kosztümös drámájának szereplői bosszantóan egydimenziósak, a fajsúlyosnak szánt konfliktus pedig olyan észrevétlenül lesz semmivé, akár könnycseppek az esőben.

Ugyan a közkeletű mondás úgy tartja, hogy saját hazájában senki sem lehet próféta, a Hollywoodba exportált ázsiai színészeknél ez fordított előjellel igaz. Az amerikai typecasting és a felmerülő nyelvi akadályok leszűkítik a keleti színészek lehetőségeit, akik így képzett harcművészként a testükből kénytelenek élni, vagy „mulatságos” akcentusukból fakadóan vígjátékok mellékszereplőivé degradálódnak. Lehatárolt játékterük a műfajokra is kiterjed: Jet Li-t ezentúl sem fogjuk az Ocean Heavenhöz fogható amerikai drámában látni, és csak Kínában bizonyosodott be ismét, hogy valójában milyen színészi kvalitásai is vannak.

“Annyi benne a művér, mint a Titanicban a víz.” – írja Michael Esposito kritikus, de a Tokyo Gore Police jellege felől a címe sem hagy kétséget. A látszat ellenére a japán Tom Saviniként is emlegetett Yoshihiro Nishimura filmje nem csak egy trendkövető retró roncsfilm Tarantino és Rodriguez Grindhouse-projektje után szabadon, sokkal inkább minden idők egyik, ha nem a legjobb japán splatter-exploitation mozija.

“A rossz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a jók ne tegyenek semmit.“
(Edmund Burke)

A vietnami háború kudarca máig akkora kutyapiszokként éktelenkedik azokon a bizonyos csillagokon és sávokon, hogy amerikai filmben még nem merészeltek eltérni a küszködő-sínylődő jenki katona szemszögétől. A másik oldal bemutatásával, egy kivételtől eltekintve, meg sem kísérelték objektivizálni egy vereséget szenvedett nemzet „világraszóló” traumáját, pedig az Egyesült Államok behúzott farokkal menekülő bakái csak addig szűkölködtek, amíg haza nem értek – most tekintsünk el a veteránok nem túl szívélyes fogadtatásától. A vietnami nép igazi kálváriája azonban csak a háború befejezése után kezdődött.

A thai komputer-animációs ipar 2006-ban ébredt öntudatára. Az egészestés CG-játékfilmek alfája egyszerre merített a helyi folklór és történelem legendáriumából, míg karakterábrázolás, dramaturgia és narratíva szempontjából inkább a nagyobb múltra visszatekintő, nyugati Nagy Testvértől – különösen Walt Disney-től – lesett el jól bevált fogásokat.