“A rossz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a jók ne tegyenek semmit.”
(Edmund Burke)

A vietnami háború kudarca máig akkora kutyapiszokként éktelenkedik azokon a bizonyos csillagokon és sávokon, hogy amerikai filmben még nem merészeltek eltérni a küszködő-sínylődő jenki katona szemszögétől. A másik oldal bemutatásával, egy kivételtől eltekintve, meg sem kísérelték objektivizálni egy vereséget szenvedett nemzet „világraszóló” traumáját, pedig az Egyesült Államok behúzott farokkal menekülő bakái csak addig szűkölködtek, amíg haza nem értek – most tekintsünk el a veteránok nem túl szívélyes fogadtatásától. A vietnami nép igazi kálváriája azonban csak a háború befejezése után kezdődött.

1975. április 29-én James R. Schlesinger, amerikai védelmi miniszter bejelenti a Frequent Wind hadműveletet, és megkezdődik az amerikai katonák, diplomaták, irodisták és egyéb katonai alkalmazottak pánikszerű evakuálása. Saigon elesett, vietnami (zömmel az amerikaiakkal kollaboráló, netán az imperialista eszmékkel kokettáló) polgárok tízezrei igyekeznek kétségbeesetten menedéket keresni az országot elhagyó, ám nyilvánvalóan limitált helyet biztosító repülőalkalmatosságok egyikén. Április 30-án az utolsó amerikai katona is elhagyja Vietnámot – ez a történelmi esemény képezi Ham Tran 2007-es háborús traumafilmjének a felütését. Mindenütt káosz, az utcán több sebből vérző, félhalott embereket hurcolnak. Aki tud, menekül. Ismét az egykor még amerikai segédlettel megdöntésre ítélt kommunista rezsim kerül hatalomra, a legtöbben kegyetlen megtorlástól rettegnek. Long (Long Nguyen szívszorítóan hiteles alakításában) azonban – dél-vietnami, magas rangú katonai előélete ellenére – maradni akar; s vele összetartó kis famíliája, édesanyja, Ba Noi (Kieu Chinh), felesége, Mai (Diem Lien) és kisfia, Lai (Nguyen Thai Nguyen) is. Azt azonban ő maga sem gondolta volna, hogy a mindent megtorló és semmit sem felejtő új kormányzatnak köszönhetően gyakorlatilag soha többé nem láthatja a szeretteit.

Sam bácsi jött, látott és… hazaiszkolt. Új világot ígért egy diktatórikus elnyomás alatt élő népnek, de ahogy oly sokszor előfordult azóta is (ld. az iraki vagy afganisztáni megszállás szemléletes példáját), üres ígéreteit nem tudta végül beváltani. Az amerikai filmgyártás a mai napig is rendre a nemzet akkor keletkezett sebeit nyalogatja, jelenjen az meg színtiszta háborús film (A zöldsapkások, 1968; Hamburger Hill, 1987; Katonák voltunk, 2002), háborús traumafilm (A szarvasvadász és a Hazatérés, mindkettő 1978-ból; Született július 4-én és A háború áldozatai, mindkettő 1989-ből; de ide lehet még sorolni két rendhagyó darabot is a Taxisofőrrel [1975] és a Rambo – Első vérrel [1982] az élen), netán szubjektívebb pokoljárás formájában (Apokalipszis most, 1979; A szakasz, 1986; Acéllövedék, 1987; Hajnali mentőakció, 2006).

Még ha fel is csendültek háborúellenes szólamok, ezen dallamok kizárólag az amerikai himnusszal voltak közös hangnemben. Az arctalan vietnami nép majdhogynem kizárólag a vérszomjas dzsungellakó antagonista, illetve a ruházata alatt pokolgépet rejtegető, az amerikaiaknak ártani akaró falusi szerepére volt kárhoztatva. Hiába vártuk azon megközelítésű opusokat, melyeket egyes, az időtávlat miatt talán már az objektivitás leplével inkább bevonható I. vagy II. világháborús alkotásoknál láthattunk: előbbi világégésre a gyönyörűen humanista Fegyverszünet karácsonyra (2005), utóbbira a Levelek Ivo Dzsimáról (2006) lehetne a példa. Emberábrázattal felruházni a rettegett ellenséget – erre nem voltak eddig képesek az Álomgyárban, már ami a vietnami háborús tematikájú műveket illeti (kivételt egyedül Oliver Stone Vietnám-trilógiájának záró epizódja, az 1993-as Ég és föld képez, melyben egy vietnami asszony szemszögéből elevenednek fel az események). Ham Tran alkotása ezért különösen fontos résztvevője ennek a diskurzusnak.

A Journey from the Fall kínai-vietnami gyökerekkel rendelkező író-rendezője a patinás UCLA-en szerezte a diplomáját, vizsgafilmje a nagy visszhangot kiváltott 2003-as The Anniversary volt (a szösszenet előzetesét errefelé tudjátok megnézni). Erre a rövidfilmre gyakorlatilag direkt előtanulmányként tekinthetünk, mivel már ebben is kicsúcsosodik az alkotó egyéni és a vietnami háborús filmes corpust új fénytörésben felvillantó perspektívája: nem az amerikai és a vietnami hadsereg között zajló kardcsörteként, hanem egy nemzetet megosztó, tragikus polgárháborúként ábrázolja a történteket. Míg a The Anniversary egy testvérpár szétszakadásának a krónikája, a Journey from the Fall egy egész család széthullásán keresztül regél egy ország atomjaira bomlásáról. Beszédes trouvaille, hogy az amerikai hadsereg az egész filmben a hiányával tüntet, csupán említésszintű résztvevői az opusnak. Az in medias res expozíció egyetlen képkockáján sem látunk menekülő jenki katonát, netán a légbe emelkedő Huey gépet, ez az alkotói megoldás így sokkal keményebben és keserűbben nyilatkozik az amerikai részvétel visszáságairól (vagyis a valódi, megoldással kecsegtető beavatkozás teljes hiányáról), mint akármelyik drogmámorban elkövetett túlkapást vagy civiláldozatok százait követelő napalmbombázást ábrázoló szekvencia.

Ahogy beszédes a film időfelbontásos szerkezete is, ami disszonanciájával metsző pontossággal szimbolizálja egy múltját és örökségét hátrahagyni kénytelen, ám bizonytalan jövő (ha nem is rögtön a biztos halál) előtt álló közösség sorsát. (A sértetlen családi kötelék valaha volt létét csak néma és a szupernyolcas nyersanyagot megidéző képeken látjuk, ami önreflexíven jelképezi a régvolt és megkopott emlékeket, amellett, hogy a házi felvételek meghitt-nosztalgikus személyességével is felruházza ezeket a szcénákat.) Longot katonai múltja miatt kommunista átnevelő táborba zárják, két éves sínylődés után bíztatja mellette mindvégig kitartó feleségét, hogy a család maradékával meneküljenek az Egyesült Államokba. Innen két szálon és két idősíkon követhetjük az eseményeket, a párhuzamosan egymás mellé szerkesztett történések között azonban néha több éves eltérés van. Longot már rég halottnak hiszi a felesége, amikor az még kétségbeesett, aknamezőn keresztül vezető menekülési kísérletet hajt végre (ami kimondva is – „Át kell kelni a halálon, hogy élhess.” – A szarvasvadász legendás orosz rulettjének vietnami inverzeként működik), viszont az immár Amerikában élő Maiban akkor ébredezik az addig halott remény, amikor férjét már lelőtték – a háborúban és az utána lévő megtorlásban nem működnek a világ törvényei. Még az idő is tótágast áll, ahogy az átnevelő táborban senkinek sincs kiszabott büntetése, a pszichológiai kínzás egyik legocsmányabb módja az, hogy Long és társai nem tudják, meddig tart raboskodásuk.

Ham Tran legmerészebb és – mondhatni – legpimaszabb húzása, hogy filmje utolsó egyharmada az Egyesült Államokban játszódik, az író-rendező Mai, Ba Noi és a kis Lai idegenbe vetettségét és egymásra utaltságát veszi górcső alá. A hármójuk között lévő törékeny egyensúlyt nem csak az embertelen hajóútjuk tette próbára (így jutottak ki végül Vietnámból, patkányként szűkölve a rozoga lélekvesztő fedélzete alatt, kitéve egy hirtelen és kegyetlen kalóztámadás veszélyének is), hanem a beilleszkedés lehetetlensége, a családfő teljes hiánya és pótolhatatlansága, illetve az otthonról „magukkal hozott” súlyos trauma. Szegényes körülmények között élnek, Mai és Ba Noi között kimondott-kimondatlan ellentétek feszülnek az anyaszerepet illetően, s az sem meglepő, hogy Lai is érzelmi gondokkal küzd: a bevándorló gyerekek számára fenntartott iskola igazgatója egy gyomorforgatóan paternalista figyelmeztetés után felfüggeszti. A szabadság földjén, az álmok hazájában sem mindenkinek egyenlően mérik ama bizonyos boldogság-porciót.

A Journey from the Fall aztán fityiszt mutat a Szabadság-szobornak, és az új, self-made manek által hirdetett lehetőségek és a demokrácia ellenére is a kollektív múlt és örökségek mellett teszi le a voksát. Ham Tran, erőteljes és pazarul kivitelezett filmjével odalépett a hazájának hátat fordító Sam bácsi mögé és megkocogtatta a vállát. Amerikai legyen a talpán, aki meg mer fordulni!