“Annyi benne a művér, mint a Titanicban a víz.” – írja Michael Esposito kritikus, de a Tokyo Gore Police jellege felől a címe sem hagy kétséget. A látszat ellenére a japán Tom Saviniként is emlegetett Yoshihiro Nishimura filmje nem csak egy trendkövető retró roncsfilm Tarantino és Rodriguez Grindhouse-projektje után szabadon, sokkal inkább minden idők egyik, ha nem a legjobb japán splatter-exploitation mozija.

Tarantino és Rodriguez Grindhouse-duplafilmje nem a várt kasszasikert hozta 2007-ben, de mindenképpen az évtized egyik legfontosabb mozieseménye volt, hisz figyelemreméltó neo-exploitation hullámot szabadított el, amely egészen Japánig elért. Az amerikaiak a posztmodern pastiche-ok iránti megnőtt érdeklődést kihasználva készítettek blaxploitation-paródiát (Black Dynamite), motoros-mozit (Hell Ride – Pokoljárás), erőszak és bosszú-variációt (Run! Bitch Run!), Russ Meyer-utánzatot (Bitch Slap), és videókorszak-beli akciófilmet is (The Expendables – A feláldozhatók). Eközben Tarantino és Rodriguez sem tétlenkedett, előbbi egy majdnem-nazisploitationnal, a Becstelen Brigantykkal, utóbbi pedig egy mexikóiakra optimalizált blaxploitationnal, a Grindhouse-duplafilm Machete című ál-előzetesének egész estés változatával állt elő. Japánban e divathullámot Noboru Iguchi lovagolta meg először a 2008-as Machine Girllel, ami elvesztett végtagját fegyverekkel kiegészítő hősnője révén a Terrorbolygót idézi (a geg természetesen nem Rodrigueztől származik, hisz ilyesmit Sam Raimi Gonosz halott-mozijaiban is láthattunk már). A Machine Girl és korábban a hullám japán ősfilmjének tekinthető, címében is sokatmondó Meatball Machine effektjein dolgozó Yoshihiro Nishimura 2008-ban egy saját film készítésére is lehetőséget kapott, ő pedig 1995-ös munkáját, az Anatomia Extinctiont remake-elte immár Tokyo Gore Police címen, ami egy-két pillanat erejéig szintén a Terrorbolygó előtt tiszteleg (például a hősnő itt is rakétavető segítségével röppen a magasba, egy másik karakter pedig egyenesen négy végtagját pótolja gépfegyverekkel). E két filmet később Iguchi a (már címében is Paul Verhoeven Robotzsaruját idéző) Robogeishával kerekítette laza trilógiává, és a forgatáson effektesként ténykedő Nishimura ezúttal még egy cameót is bevállalt.

A Tokyo Gore Police története a nem túl távoli jövő Tokiójában játszódik, ahol a rendőrséget privatizálták, amely maximális brutalitással lép fel a bűn minden formája ellen. Dolgukat a vérnökök (eredetileg “engineer”, azaz mérnök, de a nem hivatalos magyar fordítás jobban fedi a valóságot) nehezítik meg: nem tudni, honnan jöttek és mit akarnak, de megfékezésük komoly kihívást jelent a rendőrségnek, mivel testük sérüléseiből képesek fegyvereket sarjasztani. Ezek a mutáns szuperbűnözők csak úgy ölhetőek meg, ha testükben sikerül kettészelni egy apró tumort, aminek specialistája a problémás Ruka (Shiina Eihi alakítja, aki a női antagonista volt Takashi Miike Meghallgatásában, így joggal tarthat tőle minden filmrajongó). A különleges fegyverforgatói képességekkel felvértezett lány apját egy vérnök ölte meg, de az ellenség vezérével való találkozás és önnön átváltozása rádöbbenti, hogy rossz oldalon állt, és ezután – mondanom sem kell – Tokió utcáin elszabadul a pokol.

Habár egy nyíltan vállalt exploitation-jellegű film esetében ez nem lenne elvárás, a Tokyo Gore Police sztorija tökéletesen működőképes, ha észrevesszük körötte ugyanazt az ironikus idézőjelet, ami Paul Verhoeven fasiszta propagandafilmnek tűnő, de valójában az ezek szatírájaként működő Csillagközi invázió megértéséhez is szükséges. Nishimura egyébként utóbbit nyíltan utánozza (ahogy többek között a Robotzsarut is), másolva szatirikus televíziós reklám-bejátszásait. A spotokat Noboru Iguchi és a Meatball Machine rendezője, Yudai Yamaguchi  készítették, hogy azok kellően eltérjenek a film egészének atmoszférájától: noha a Tokyo Gore Police-t meghatározó sötét tónustól hangulatukban valóban idegenek, a humoros bejátszások is a film enyhe társadalomkritikus mondandóját húzzák alá, elég csak az emós tinilányoknak érfelvágáshoz ajánlott ízesített-színes borotvákat, illetve a David Cronenberg-féle Videodrome snuff-képsorait idéző, “távkivégzés-szolgáltatást” ajánló reklámokra és a “Mondj nemet a harakirire!”-hirdetésre gondolni.

A történet eklatáns prototípusa a az akciófilm, a horror és a sci-fi zsánerek ötvözésének is. A jövőben járunk, a film univerzuma afféle negatív utópia (leginkább A pusztító szép új világának tökéletes ellentéteként jellemezhető), a vérnökök pedig “idegen akaratot” testesítenek meg, invázióval és átváltoztatással fenyegetve Tokió békés polgárait. Az akciófilmes vonatkozás a rendőri miliőben, illetve a rendőrök és a vérnökök közötti különféle fegyverekkel való látványos összecsapásokban teljesedik ki: előbbiek használnak például emberi öklöket lövő minigunt és szamurájkardokat egyaránt, utóbbiak pedig láncfűrészt, kitolható pengéjű kést, kardot, sav-lövelőt és puskát növesztenek sebeikből. Mint utóbb kiderül, a vérnökök egy őrült tudós kreálmányai, a hősnő önnön átváltozása maga a cronenbergi testhorror, az akciójelenetek pedig irdatlan mennyiségű gore-ral járnak, ami szintén a horror zsánerének eszköztárába tartozik.

A történet tehát hibátlanul tölti be funkcióját, vagyis ad minél több lehetőséget arra, hogy az alkotók látványosabbnál látványosabb effektekkel bombázhassák a nézőt. Meztelenség és on-screen szex nincs, az akciójelenetek koreográfiája átlagos, a Tokyo Gore Police címéhez hűen elsősorban a páratlanul inventív gore-jelenetei miatt figyelemreméltó. A filmben számos formai bravúrt találni, egyetlen felróható hibája a vitathatatlan camp-potenciál (alacsony költségvetésből forgatták, mindössze két hét alatt), ez azonban mindig is jellemző volt az exploitationre, különösen annak japán darabjaira, elég például a kultikus Female Prisoner Scorpion-mozikra gondolni, ahol gyakorlatilag minden ökölcsapáson látszik, hogy a közelében sem járt az áldozat arcának. A filmnek azonban még ez is javára válik, mivel stilizálttá, ennek megfelelően elviselhetővé és groteszkké teszi az erőszakot és a freakshow-horrort. A Tokyo Gore Police magára valamit adó neo-exploitationként egyáltalán nem veszi komolyan önmagát, és Alkonyattól pirkadatig- vagy Hullajó-féle funsplatter-komédiaként is kiválóan működik.

A gore tehát stilizált, de roppant fantáziadús: Nishimura bevallása szerint fő művészi inspirációja Dalí festészete volt, de testábrázolását illetően filmekből is bőséggel merít, megidézi például az első jelentős exploitationt, az 1932-es Szörnyszülötteket (r.: Tod Browning) is. A film gore-effektjei ráadásul nem CGI-vel, hanem régisulis latexszel készültek, ebből a szempontból leginkább A dolog trükkjeivel mutatnak hasonlóságot. A rendező nemzetének filmes hagyományaihoz is visszanyúl, megidézve például a már említett Female Prisoner Scorpion-mozikat, de leginkább Shinya Tsukamoto filmjét, a Raimi, David Lynch és Cronenberg munkáihoz hasonlított Tetsuo – A vasembert, amit e hullám szülte utánzatai avatnak a nyolcvanas évek legfontosabb japán mozijává.

A Tokyo Gore Police ugyanakkor nem csak futurista-szürrealista effekt-karnevál, hanem egyúttal egy “best of exploitation”-válogatás is, ami gyakorlatilag minden extremitást felvonultat, ami a Hays-kódex szerint súlyos illetlenségnek minősülne. Íme egy példa: a rendőrség egyik tagja egy különféle  mutáns-akcióművészektől hemzsegő éjszakai klubban orális szex közben kasztrációt szenved el egy női vérnöktől, majd legyőzi az időközben krokodilállkapocs-altestet növesztő szörnyszülöttet, végül megfertőződve, elvesztett szerve helyére hús-fém ágyút növeszt. Szükség nem lenne rá, de a filmben rengeteg ehhez hasonló, epizód-jellegű, tökéletesen funkciótlan és hatásvadász jelenet van, a kamera pedig sosem fordul el diszkréten, sőt kifejezetten sokat időzik a grand guignol-i látványosságokon. A majdnem két órás film minden percére esik egy morbid túlzás, irracionális fordulat vagy a nyugalom megzavarására nagyon is alkalmas kép, összességében e szokatlanul ambiciózus és fantáziadús splattert megnézni olyan intenzív élmény, mint egy nekifutásra elolvasni William S. Burroughs Meztelen ebédjét.

A filmet vállalt hatásvadászsága ellenére a kritika egyöntetűen jól fogadta, mivel nem árul zsákbamacskát, pontosan azt adja, amit a címe alapján sejteni lehet, és noha nem ér fel ihletőihez, esszenciális exploitation-élményt kínál.