Roger Corman szemfüles módon, de kissé lassú reakcióidővel 1978-ban, a Cápa sikerét meglovagolva hozta össze az első Piranha-filmet, és ugyan addigra már elkészült a nagy fehér zabagépet exploitation-szintre züllesztő Cápa 2, a későbbi független kulcsfigurák (Joe Dante, John Sayles) által jegyzett Piranha azért szolid kultstátuszra tett szert. Ezután a Cápa-franchise a második epizóddal fémjelzett nagyköltségvetésű trashfilm-jelleget vitte tovább, a tematika pedig nem mellékesen az állathorror egyik meghatározó alműfajává is vált, a legkülönfélébb variációkkal rémisztgetve a víziszonyosokat: létező alfajoktól (¡Tintorera!, Hammerhead: Shark Frenzy), a bizarr mutációkon át (Cápaember, Sharktopus) az egész mélytengeri freak show-t hadba hívó crossoverekig (Mega Shark vs. Giant Octopus, Mega Shark vs. Crocosaurus). A piranhák ellenben megtartották a már Dante filmjében is reflektált legfőbb sajátosságukat: kannibalizmuson és vérfertőzésen alapuló populációjuk a mai napig nem szakadt el az alapmű állott vizes kísérleti medencéjétől.
Az 1995-ös Piranha magyar szinkronnal, a Mega Piranha eredeti hanggal látható.

Az elmúlt harminchárom évben készült Piranha-filmek mind ugyanahhoz a franchise-hoz kötődnek: az 1981-es, James Cameron víz alatti felvételivel és Ovidio G. Assonitis szedett-vedett forgatókönyvével és ennek megfelelő produceri felügyeletével fémjelzett folytatás (Piranha 2 – Repülő gyilkosok) ugyan még magát a halfajt is sikeresen lecserélte (a vízből ezúttal repülő- és kalászhalak farkaséhes hibridjei támadnak), a produkció hatása a franchise folytatása szempontjából nem elhanyagolható, ugyanis Alexandre Aja tavalyi attrakciója (Piranha 3D) sokkal inkább tekinthető a Cameron-film, mintsem a Dante-mozi remake-jének.^[1] Ellenben a ’78-as mozi is megkapta a valódi újráját: a Corman személyes közreműködésével összehozott 1995-ös tévéverzió viszonylag szorosan követi Sayles forgatókönyvét, ezzel egyidőben kipurgálva belőle Dante szerzői kézjegyeit (mint az expozíció animált szörnyecskéjét vagy a tévében pergő Bolondos dallamokat), és megemelve a fedetlen keblek számát.

Az öt variáció ugyan felettébb széles skálán változtat az eredeti szövegen (a helyszín- és főhőscseréken túl értelemszerűen az eredeti kisgyerek-mészárlása szerepel legelöl az elhagyott motívumok listáján), egyetlen sajátosságot mégis megtartanak, ezzel mintegy determinálva is a franchise sorsát. Szemben a cápákkal, a piranhák megrögzött kannibálok, ennek köszönhetően pedig a legextrémebb körülmények között is képesek túlélni (évtizedekre magára hagyott medencében és évezredes víz alatti barlangokban éppúgy, mint a televízió képernyőjén és az IMAX-termek sötétjében), a felfalt és ezáltal újrafelhasznált egyedeknek köszönhetően viszont a teljes populáció taszítóan belterjes marad. Ahogy már az eredeti alkotás is a Cápán élősködött, úgy folytatása Dante filmjének sikerét zabálja fel, miképp az 1995-ös remake és a 2010-es Aja-féle verzió is a teljes franchise testéből csipegetve tartja fenn magát, hogy végül a tematika non plus ultrája, a tévére készült Mega Piranha válogatás nélkül faljon fel mindent és mindenkit maga körül – szó szerint és átvitt értelemben is.

Eric Forsberg filmje minden túlzás nélkül tekinthető az óriásszörny-filmek Scott Pilgrimjének, a legfiatalabb befogadók figyelméhez igazodva pergeti elképesztő sebességgel a cselekményt: Edgar Wright adaptációjához hasonlóan, a jeleneteket rövidre vágva sodorja magával nézőjét, a dialógusokat a Facebook-filmbe illően hadarják hőseink a normális beszédritmus kétszeresével, miközben a néző műfajismeretére építő szüzsé minden motívuma szimpla jelzéssé soványodik, mint a piranhák által csupaszra rágott csontok. A Mega Piranha elbeszélésmód szempontjából legalább annyira előremutató – és a fősodor ilyetén változtatásaival igen szoros kapcsolatot ápoló – alkotás, mint Russ Meyer szexfilmjei voltak: pontosan ismerve a befogadói elvárásokat, minden egyes szituációja és figurája a pszichológiai realizmust maga mögött hagyó puszta jel, amik/akik az esetenként technikailag is felgyorsított jelenetekben csupán éppen annyit szolgálnak, hogy nyomukban a széleskörű filmismerettel rendelkező néző a következő money shotra várakozva képzeljen magának egy „valódi” filmet a klasszikus dramaturgia minimumát is negligáló képhalmaz helyére. (Lásd a zárójelenetet, ahol a főhős és a hősnő minden előkészítés nélkül omlik egymás karjaiba, csupán jelzésértékűen kielégítve a kettős motivációhoz szokott néző elvárásait.)

A Mega Piranha a filmcsoport önkannibalizmusát tekintve is messze túllép elődein: míg Aja munkája különféle utalásokon keresztül hasznosította újra a hetvenes évek exploitation-mozijának hagyatékát – a néző arcába öklendezett, félig emésztett 3D-s pénisszel finoman jelezve filmjének recikláló jellegét –, addig jelen film címszereplői nem csupán kannibálok, de nyilvánvalóan mindenevők is. Ahogy magába a filmtestbe is számos stock footage illeszkedik, természetfilmből csent menetelő hangyáktól robbanásokig, úgy maguk a rémek is jóval kevesebbet válogatnak elődeiknél, felfalva mindent, ami útjukba kerül, legyen az helikopter vagy lakóház. A korábbi verziókkal ellentétben a Mega Piranha már direkt módon reflektál a kannibalizmus kontraszelektív természetére: szörnyeit a megszokottól eltérően nem mérgezés vagy víz alatti robbantás pusztítja el, hanem a vérszagtól begőzölve maguk tépik cafatokra fajtársaikat, kiválóan modellezve egy önmagát zabáló franchise működését a ritmusában a mindinkább a Facebook-generáció befogadási szokásaihoz illeszkedő infoszférában.