mega-piranha

MONSTER OF THE WEEK

#26. Pirañológia (Piranha, 1995; Mega Piranha, 2010)

Sepsi László

2011/05/21

Roger Corman szemfüles módon, de kissé lassú reakcióidővel 1978-ban, a Cápa sikerét meglovagolva hozta össze az első Piranha-filmet, és ugyan addigra már elkészült a nagy fehér zabagépet exploitation-szintre züllesztő Cápa 2, a későbbi független kulcsfigurák (Joe Dante, John Sayles) által jegyzett Piranha azért szolid kultstátuszra tett szert. Ezután a Cápa-franchise a második epizóddal fémjelzett nagyköltségvetésű trashfilm-jelleget vitte tovább, a tematika pedig nem mellékesen az állathorror egyik meghatározó alműfajává is vált, a legkülönfélébb variációkkal rémisztgetve a víziszonyosokat: létező alfajoktól (¡Tintorera!, Hammerhead: Shark Frenzy), a bizarr mutációkon át (Cápaember, Sharktopus) az egész mélytengeri freak show-t hadba hívó crossoverekig (Mega Shark vs. Giant Octopus, Mega Shark vs. Crocosaurus). A piranhák ellenben megtartották a már Dante filmjében is reflektált legfőbb sajátosságukat: kannibalizmuson és vérfertőzésen alapuló populációjuk a mai napig nem szakadt el az alapmű állottvizes kísérleti medencéjétől.
Az 1995-ös Piranha magyar szinkronnal, a Mega Piranha eredeti hanggal látható.

Az elmúlt harminchárom évben készült Piranha-filmek mind ugyanahhoz a franchise-hoz kötődnek: az 1981-es, James Cameron víz alatti felvételivel és Ovidio G. Assonitis szedett-vedett forgatókönyvével és ennek megfelelő produceri felügyeletével fémjelzett folytatás (Piranha 2 – Repülő gyilkosok) ugyan még magát a halfajt is sikeresen lecserélte (a vízből ezúttal repülő- és kalászhalak farkaséhes hibridjei támadnak), a produkció hatása a franchise folytatása szempontjából nem elhanyagolható, ugyanis Alexandre Aja tavalyi attrakciója (Piranha 3D) sokkal inkább tekinthető a Cameron-film, mintsem a Dante-mozi remake-jének.[1] Ellenben a ’78-as mozi is megkapta a valódi újráját: a Corman személyes közreműködésével összehozott 1995-ös tévéverzió viszonylag szorosan követi Sayles forgatókönyvét, ezzel egyidőben kipurgálva belőle Dante szerzői kézjegyeit (mint az expozíció animált szörnyecskéjét vagy a tévében pergő Bolondos dallamokat), és megemelve a fedetlen keblek számát.

Az öt variáció ugyan felettébb széles skálán változtat az eredeti szövegen (a helyszín- és főhőscseréken túl értelemszerűen az eredeti kisgyerek-mészárlása szerepel legelöl az elhagyott motívumok listáján), egyetlen sajátosságot mégis megtartanak, ezzel mintegy determinálva is a franchise sorsát. Szemben a cápákkal, a piranhák megrögzött kannibálok, ennek köszönhetően pedig a legextrémebb körülmények között is képesek túlélni (évtizedekre magára hagyott medencében és évezredes víz alatti barlangokban éppúgy, mint a televízió képernyőjén és az IMAX-termek sötétjében), a felfalt és ezáltal újrafelhasznált egyedeknek köszönhetően viszont a teljes populáció taszítóan belterjes marad. Ahogy már az eredeti alkotás is a Cápán élősködött, úgy folytatása Dante filmjének sikerét zabálja fel, miképp az 1995-ös remake és a 2010-es Aja-féle verzió is a teljes franchise testéből csipegetve tartja fenn magát, hogy végül a tematika non plus ultrája, a tévére készült Mega Piranha válogatás nélkül faljon fel mindent és mindenkit maga körül – szó szerint és átvitt értelemben is.

Eric Forsberg filmje minden túlzás nélkül tekinthető az óriásszörny-filmek Scott Pilgrimjének, a legfiatalabb befogadók figyelméhez igazodva pergeti elképesztő sebességgel a cselekményt: Edgar Wright adaptációjához hasonlóan, a jeleneteket rövidre vágva sodorja magával nézőjét, a dialógusokat a Facebook-filmbe illően hadarják hőseink a normális beszédritmus kétszeresével, miközben a néző műfajismeretére építő szüzsé minden motívuma szimpla jelzéssé soványodik, mint a piranhák által csupaszra rágott csontok. A Mega Piranha elbeszélésmód szempontjából legalább annyira előremutató – és a fősodor ilyetén változtatásaival igen szoros kapcsolatot ápoló – alkotás, mint Russ Meyer szexfilmjei voltak: pontosan ismerve a befogadói elvárásokat, minden egyes szituációja és figurája a pszichológiai realizmust maga mögött hagyó puszta jel, amik/akik az esetenként technikailag is felgyorsított jelenetekben csupán éppen annyit szolgálnak, hogy nyomukban a széleskörű filmismerettel rendelkező néző a következő money shotra várakozva képzeljen magának egy „valódi” filmet a klasszikus dramaturgia minimumát is negligáló képhalmaz helyére. (Lásd a zárójelenetet, ahol a főhős és a hősnő minden előkészítés nélkül omlik egymás karjaiba, csupán jelzésértékűen kielégítve a kettős motivációhoz szokott néző elvárásait.)

A Mega Piranha a filmcsoport önkannibalizmusát tekintve is messze túllép elődein: míg Aja munkája különféle utalásokon keresztül hasznosította újra a hetvenes évek exploitation-mozijának hagyatékát – a néző arcába öklendezett, félig emésztett 3D-s pénisszel finoman jelezve filmjének recikláló jellegét –, addig jelen film címszereplői nem csupán kannibálok, de nyilvánvalóan mindenevők is. Ahogy magába a filmtestbe is számos stock footage illeszkedik, természetfilmből csent menetelő hangyáktól robbanásokig, úgy maguk a rémek is jóval kevesebbet válogatnak elődeiknél, felfalva mindent, ami útjukba kerül, legyen az helikopter vagy lakóház. A korábbi verziókkal ellentétben a Mega Piranha már direkt módon reflektál a kannibalizmus kontraszelektív természetére: szörnyeit a megszokottól eltérően nem mérgezés vagy víz alatti robbantás pusztítja el, hanem a vérszagtól begőzölve maguk tépik cafatokra fajtársaikat, kiválóan modellezve egy önmagát zabáló franchise működését a ritmusában a mindinkább a Facebook-generáció befogadási szokásaihoz illeszkedő infoszférában.

Footnotes    (↵ returns to text)
  1. Azzal együtt, hogy Aja filmjében a halak nem képesek repülni – és az Asylum-SyFy mockbusterében is csak igen nagyokat ugranak –, a főhős személye, a halak felfedezésének módja és a megnövekedett szexuális tartalom is az 1981-es verzió hatását mutatja.

Címkék: , , , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
Gonosz halott

KRITIKA

MBDHOOF EC125

MONSTER OF THE WEEK

tojásoslizs13lead

KELETI EXPEDÍCIÓ

MBDTING EC001

MONSTER OF THE WEEK

trom

TRAILERPARK

DOYOI

MONSTER OF THE WEEK

1afathersday3

ESSZÉ

bunnynew062911

ESSZÉ

basketlead

ESSZÉ

chilleramaretrolead

ESSZÉ

imprint(moh)

MONSTER OF THE WEEK

darkplacelead

MONSTER OF THE WEEK

tokyo_gore_police_es01

KELETI EXPEDÍCIÓ

pelts

MONSTER OF THE WEEK

thehungerlead

MONSTER OF THE WEEK

wow

OFF SCREEN

Godzilla-Alternative-Movie-Posters-5

OFF SCREEN

chloe-grace-moretz-as-carrie-white-in-carrie-4

KRITIKA

sharknad

MONSTER OF THE WEEK

dariodrac8big

MIDNIGHT MOVIEZ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu