A beszédes című Masters of Horror keretein belül olyan kultikus rendezők készítettek epizódokat, mint John Carpenter, Stuart Gordon, Tobe Hooper vagy a japánból importált Takashi Miike. A második évad Pelts című darabja a rendezőként a hetvenes években debütált, és az olasz giallo műfajának és egyéb horror-szubzsánerek ikonikus figurájává lett karakteres szerzői filmese, Dario Argento keze alól került ki. Noha a Pelts egy jól formált, gore-ban és slasher-motívumokban gazdag misztikus horror, amely hű a műfaj(ok) követelményeihez, jelentősége mégis abban áll, hogy rendezője látásmódján, stílusán túl rengeteg képi-tematikus önidézetet és utalást tartalmaz, amelyek közvetlenül referálnak az eddigi életmű egyes filmjeire (ellentétben a Masters of Horror első évadjában a szintén általa rendezett Jenifer című epizóddal, amely egy főbb motívum kivételével nem bővelkedik ezekben). A Pelts egy afféle Argento-szótár: tükörmetafora, misztikus kolorizmus és költői killing scene.

Figyelem! A videó alatt spoilereket tartalmazó elemzés következik!

A film első idézete nem Argento sajátja; a nyitóképek, melyekben egy fényképezőkép vakuzása közben holttestek villannak fel, majd a sötétben halljuk a vaku újratöltődésének sípoló zaját, egyértelmű főhajtás Tobe Hopper A texasi láncfűrészes mészárlása előtt, amely ugyanilyen képkockákkal kezdődik.

Argento egész életművében meghatározó szerepet tölt be a tükröződő felületek utazómotívuma. A Pelts azon részében, amikor a prémvadászok az ősi város romjaihoz érnek, a csapdába esett mosómedve szembogarában két alkalommal is látható a vadászok arcképe; ugyanezzel találkozhatunk az Opera című film nyitó képsoraiban, amikor is egy színházi holló szemében tükröződve látjuk az operaház nézőterének egészét. Argento különösen vonzódik az állatokhoz, a fentieken túl hatásfokozó elemként számos vágóképben szerepeltet többek között majmokat (Könnyek Anyja – Mother of Tears), macskát (Jenifer) vagy gőtét (Trauma); ez utóbbira nagyon hasonlít a Peltsben is megjelenő szalamandra, azzal a különbséggel, hogy itt kimerül egy egyszerű önidézetben, hiszen a rendező nem metaforikusan használja, nem kap kiemelést, s így nem is társít hozzá olyan poétikai-metafizikai jelentőséget, mint például a Traumában. De az állatok a történet szempontjából kulcsfontosságú szerepet is betöltenek olykor: ilyen például a Phenomena, amelyben a rovarok játsszák az egyik főbb szerepet.

A fényes felületeken megvillanó képek számos alkalommal szuggesztív fenoménjei az argentói vágóképeknek, ilyen a fényképezőgép lencséjén megvillanó démoni arc a Könnyek anyjában, vagy a már említett Jenifer nyitójelenetében szerepet játszó bárd fémes felületén felsejlő figura alakja; az aláfestésen vagy a költői hangulatteremtésen túl fontos dramaturgiai szerephez is jut a tükörmetarofa, különösen a Mélyvörösben (Profondo Rosso), ahol a film megoldását egy festmény tükörként való felismerése jelenti, és a Sóhajok (Suspiria) zárójelenetében, ahol jóllehet nem tükörben, de villámfényben tükröződő szellemalak jelenik meg.

Argento vizuális látásmódjának másik meghatározó jegye a már-már arrogánsan expresszív luminizmus és kolorizmus; a Pelts bordélyház-belsőjének fényeiben, a falai színében, az ősi város delejes derengésében, vagy a kifeszített szőrmék kék, hajnali fényben való tündöklése visszafogottabb, de egyértelmű továbbélései a Sóhajok vagy a Pokol (Inferno) költői színkezelésének.

Az ezekben megfigyelhető erős vörös szín-használat természetesen a gore-ban teljesedik ki; Argento a vért is festőien használja: a prémvadász fiú medvecsapda által lemetélt arcából feltörő vörös buzgár, de a sztriptíztáncosnő levágott karjából éledő szökőkút még inkább a Tenebrae-t juttathatja eszünkbe, amelynek végén – egy költőien megvágott baltás támadásban – a hősnőnek lecsapják a kezét, és sikítva forog a konyhában, egy hatalmas vérszivárványt festve ezáltal a hófehér falra. Más slasher-motívum is feltűnik a Peltsben, amely önidézetnek tekinthető: a szőrmekikészítő üzemben az ázsiai munkásnő az elátkozott prémektől megigézve összevarrja saját száját és szemeit – ez egyértelmű utalás az Opera első killing scene-jére, amikor is a titokzatos, kesztyűs késelő a főhősnő szeme alá tűket ragaszt úgy, hogy azok hegyükkel a felső szemhéjak felé nézzenek, ezáltal kényszerítve rá a lányt, hogy végignézzen egy brutális gyilkosságot.

Azt, hogy motivikus intertextuális háló képződött az életműben, s ezáltal az egyes motívumok szerzői jegyekké lényegültek át, Argento azon törekvése tette lehetővé, hogy egy-egy innovatív megoldását a későbbi műveibe is belefűzte. Így vált például a tekintetek és a illuzórius látás szinte fetisizáló – de a műfajok törvényszerűségeinek is megfelelő – szerepeltetése misztikus-metafizikus voyeur-filozófiává, ami – más stílusjegyek mellett – auteurré nemesítette a részben műfajfilmesnek tekintett alkotót. Ezzel együtt pedig felmutatta a szerzői eredetiség egyik lehetséges elgondolását: a lelemények újrahasznosításának esztétikáját. Ennek foglalata a Pelts, s ezt mi sem illusztrálja jobban, mint amikor a prémruhákat készítő főhős a sokadik bőr lehúzása után saját felsőtestéből vág ki egy mellényt a szerelme számára, s – egyértelmű önreflektív metaforaként – így szól: „I made it for you. My work of art.”