A softcore pornográfia és a horrorfilm különböző társműfajainak egymásra találása már a hatvanas-hetvenes évek exploitation-filmjeiben megkezdődött (elég csak a rape-and-revenge, illetve a nazisploitation szubzsánerekre gondolni), ám a hollywoodi fősodorban a trend csupán a nyolcvanas-kilencvenes évek erotikus thrillereinek (Elemi ösztön, Jade) köszönhetően érte el zenitjét. A softcore kanonizálódásának következő csúcspontját az 1997-ben indult The Hunger című tévésorozat jelentette: a címében az erotikus horrorfilmek egyik emblematikus darabjára visszautaló széria a Scott-fivérek produceri közreműködésével értekezett szexualitásról, megszállottságról és az elhatalmasodó vágy démonjairól, hogy a modoroskodó házigazdák (az első évadban Terence Stamp, a másodikban, szorosabbra fűzve a kapcsolatot Tony Scott Éhségével, maga David Bowie) jeleneteivel keretezve mutassanak fel stílusos látleleteket a szex modern társadalomban elfoglalt helyéről.

Miképp arról Tony Scott jelenléte is árulkodik, a The Hunger kezdettől fogva a tévéképernyőn kiváltképp szokatlan erős vizualitással és hasonlóan cizellált hangeffektekkel operáló style-over-substance széria volt, amit elsősorban a különféle horrorszerzők novelláit adaptáló epizódok hullámzó minősége tett még szembetűnőbbé. A sorozat ugyanazzal a önellentmondásos logikával értekezett a szexről, mint tették azt a hetvenes évek pornófilmjei vagy a nyolcvanasok slasherjei: bátran kizsákmányolja a meztelen test látványának nézőcsalogató voltát, miközben a nemiség mégis valami alapvetően destruktív, veszedelmes erőként ábrázolódik. A modern társadalom szexuális szabadossága a kisképernyőn különféle démonokban, vámpírokban és vérengző pszichopatákban testesült meg, hogy a sorozat rajtuk keresztül hívja fel minden adandó alkalommal a néző figyelmét a kiélt ösztönök veszélyeire. A kiégett világfikat alakító házigazdák pedig flegmán levont tanulságokkal élcelődtek a rendszerint vesztükbe rohanó hősök sorsán, cinizmusukkal téve idézőjelbe az esetenként tanmese-jelleget öltő történeteket,

A David Nickle novellája alapján készült epizód azon kevés kivételek egyike, ahol a szexualitás nem forrása, csupán illusztrációja a konfliktusnak – habár az eredeti írás utalásait az alkotók értelemszerűen mikro-szexbetétekké fokozták. A The Sloan Men szimpla metaforikával értekezik a férfi-nő kapcsolatok társadalmi aspektusáról, ahol a feleségeiket bűbájjal fogvatartó, valójában testileg és lelkileg is visszataszító férfiak motívumában nem nehéz ráismerni a befulladt házasságok („harminc év múlva te is olyan leszel, mint én”) erőteljes szimbólumára. Nickle története végül mégsem hódol be a nők felszabadulását éneklő kétfilléres feminizmusnak: habár az ondószerű anyagot fröcskölő, fallikus gombák elpusztításának csúcsjelenete szinte metafizikai szintre emeli a nemek harcának ábrázolását, a keserű fináléban már az erőszakos férjeiktől elszakadni nem tudó, kapcsolatfüggő páriák jóval valóságközelibb élményéhez csatol vissza.A The Sloan Men hősies szabadulástörténet helyett a fantasztikumig eltolt, kíméletlen szatíra aljas férfiakról és a velük szemben álló, megtört nőkről, ahol megannyi femme fatale és űrből jött vámpírbestia után egy pillanatra újfent a hímnemű egyedek játszhatják az amorális csábító szerepét, akik mindennek ellenére – kiváltképp a tömegfilm ragadozónőihez képest – éppoly passzív figurák, mint a True Blood és az Alkonyat kasztrált vámpírjai. Drakula kétségkívül halott, de mint a fentiekből kitűnik, a Sloan-dinasztia szívtiprói sem kecsegtetnek túl sok jóval.