MIDNIGHT MOVIEZ

Táncold újra! – Nosztalgia a Trost-testvérekkel

Sepsi László

2013/07/22

„It’s just a jump to the left//And then a step to the right//Put your hands on your hips//You bring your knees in tight/But it’s the pelvic thrust//That really drives you insane//Let’s do the time-warp again//Let’s do the time-warp again.”

Megállítani, kívül kerülni rajta, visszafordítani vagy legalább visszamenni benne egy lélekmelengető másfél órára: a kultuszfilmek kevés sajátossága árulkodik oly nagy mértékben a rajongás mögötti szentimentalizmusról, mint az időhöz és a nosztalgiához való sajátos viszonyuk. Az Óz, a csodák csodája és Az élet csodaszép Amerikában hagyománynak számító karácsony esti televíziós sugárzása, amely össztársadalmi flashbacket biztosít egy sosemvolt aranykorba (miközben mindkét klasszikus eleve egy időn kívüli fantáziavilágba kalauzol), az éjféli vetítések normasértő időzítése vagy egy egész hétvégét kitöltő Star Trek-maraton szemvérzésig egyaránt azzal kecsegtet, hogy értő kollektívába tömörült befogadóit legalább a vetítések intervallumára kívül helyezi a társadalmi berendezkedés által megszabott időkereteken. Az új évezredben ez a kultfilmekben kirívó gyakorisággal előkerülő képzelt aranykor, aminek sajgó elmúltát hol némi irónia (mint a Grease-ben vagy a Vissza a jövőbe-filmekben), hol gyomorforgató revízió (mint John Watersnél) teszi elviselhetővé, és ami egérutat jelenthet a nyomasztó „itt és mostból”, mindinkább kitolódott a nyolcvanas-kilencvenes évekre. Az MTV-éra képalkotását nagyban meghatározó Joseph Khan saját életművét aktualizálta egy időutazás, tudat- és műsorfolyam határmezsgyéjén egyensúlyozó magnum opusba (Detention), mellette pedig egyre nagyobb számban bukkannak fel pályakezdő csoportosulások, akik számára Smaragdváros megviselt VHS-kazettákból, mára abandonware-nek számító videojátékok pixeleiből és hajdani popslágerek idézőjelbe tett refrénjeiből épül fel. A 2011-ben rögvest duplafilmmel debütált Trost-testvérpár szűkös büdzséből forgatott kamaszfantáziákban ragadta meg a nosztalgia színét és fonákját: míg a The FP futurisztikus sportfilmje diadalittas vágybeteljesítés, az alig fél évvel később fesztiválközönség elé került All Superheroes Must Die véres vesszőfutás egy fapados szuperhős-sztoriban, melynek csupán melodrámába torkolló végkifejlete emlékeztet a tragikus idolokra, amilyenek két tizenéves érzelemtúltengés között lenni szerettünk volna.

YouTube előnézeti kép

Sarah, Brandon és Jason Trost a szó legszorosabb értelmében az anyatejjel szívták magukba a huszadik század utolsó két évtizedének filmkultúráját: édesapjuk a nyolcvanas évek második felétől folyamatosan kisebb és nagyobb címek trükkmestereként dolgozott – köztük olyan darabokkal, mint a Mortal Kombat-filmet, a Wes Anderson-féle Okostojás vagy az Amerikai pite –, így a családfő Frazier Parkban található farmjának díszlet- és kacatgyűjteménye pont kapóra jött a The FP látványvilágának megteremtéséhez. Akár függetlenül az atyai életműtől, akár annak hatására, de mindhárom Trost-poronty a filmkészítésben találta meg önmagát: Brandon operatőrként dolgozik (Crank 2, Itt a vége), Sarah jelmeztervező, a szemkötős Jason pedig ír, rendez és színészkedik egyszerre. Mindennek fényében a Trost-filmek – bár a stáblistára csak a fivérek neve kerül fel rendezőként – amolyan családi vállalkozásnak tekinthetőek, ahol a bérmunkákban összeszedett technikai profizmus elfedi a függetlenfilmes gyerekbetegségeket: kevés húsz (All Superheroes Must Die), illetve hatvanezer (The FP) dollárból forgatott produkció bír olyan patent látványvilággal, mint Trosték víziói.

De – kiváltképp a The FP esetében – a Trost-filmek személyességét nem csupán az őket belengő családias hangulat teszi szembetűnővé. A 2007-ben rövidfilmként is elkészített alapötlet Jason Trost a Dance Dance Revolution (DDR) iránti megveszekedett rajongásában gyökeredzik, és bevallottan azt az érát gondolja újra, amikor a kaliforniai Frazier Park (FP) tinédzserei a japán kultjátékkal múlatták éjszakáikat. A nyolcvanas évek sportfilmjeinek (Rocky, Karate kölyök) alapnarratíváját egy ironikus disztópiával vegyítő The FP-ben Trost két irányból is kezeli ifjúkorának meghatározó szubkultúráját és annak rituáléit, ahol a táncviadalok mellett a legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan szerezzenek alkoholt a sarki 7-Elevenből – így lesz a posztapokaliptikus jövő legmarkánsabb jellemzője a permanens piahiány. Egyrészt a korabeli szlengből burgessi érzékenységgel kreált újbeszéllel (“Trippin’ ass lip smackin’ pancake munchin’ mofucka!”) és a Tony Scott-színű naplemente előtt abszolvált kiadós fellációval az önparódiáig feszíti a kamaszfantázia határait, másrészt viszont épphogy próbál fajsúlyt adni a felhőtlen ifjúkornak. A táncverseny halálig megy, a trailer trash múzsa megmentésre vár és az alkoholhiány a világrend teljes felborulásával fenyeget: ahogy Trost egy interjúban is elmondta, „mert ez egy olyan generáció volt, ahol mindenki kemény akart lenni és vágyott egy igazi problémára, mert ilyenünk nem volt. Nem volt háborúnk, nem soroztak be minket, a gazdaság jól állt, de a kölykök mégis akartak valami durvát az életükbe.” A The FP-ben így épp a hozzáadott húsbavágó gondok teszik igazán csábítóvá a nosztalgia tárgyát. (Három évvel a Trost-fivérek filmje előtt az MSI próbálta kihozni a DDR-happeningekből az ellenállás kultúráját: a ’Never Wanted To Dance’-hez forgatott videóban rendőrök verik szét az összegyűlt scene kiddie-ket, mérsékelten meggyőző végeredménnyel.)

YouTube előnézeti kép

Szemben a The FP végletekig felnagyított, idealizált és csak mélységes szeretettel gúnyolt mesevilágával, az All Superheroes Must Die gyengéden lenyúz minden bőrt az eszképista vágyálmokról. Címszereplői – a kívánatos emberfelettiség helyett – már a nyitójelenetben elvesztik minden szuperképességüket, hogy a továbbiakban érzelmileg és fizikailag is fokozatosan leépülve járják végig az ördögi nemezisük által felállított halálcsapdákat. Az All Superheroes Must Die éppúgy egy jól lehatárolt, imaginárius térben játszódik, mint előzménye – egy kihalt és aláaknázott város –, ahol a The FP-hez hasonlóan egy párfős, hajdan baráti társaságnak kellene újra együttdolgoznia, hogy legyűrjék gátlástalan ellenfelüket. A kalandjáték-logikát a Fűrész-filmek brutalitásával vegyítő kihívássorozat itt eleve megnyerhetetlen: az ellenfél folyamatosan csal, a felszínre kerülő régi sérelmek pedig működésképtelenné teszik a kisközösséget, akik így nem többek négy, szakadt kosztümökben tébláboló szerencsétlen huszonévesnél. A The FP-ben a főhős hazatérése nyomán hajdani otthona újra régi fényében ragyoghat; az All Superheroes Must Die-ban viszont a közös kamaszkorra irányuló nosztalgia csak arra jó, hogy felzabálja a jelent.

A Trost-fivérek instant kultfilmnek címkézett munkájában Dionüszosz helyett Jerry Bruckheimer és a Konami szelleme lebeg a zsúfolt tánctér felett,  melyen minden extatikus mozdulat egy aprócska időugrás.  Kevésbé szívélyes fogadtatásban részesült párja már a kijózanodás fájdalmát énekli meg: egymás mellé téve őket kiadnak egy hosszú hétvégét a régi cimborákkal, az újrázás örömétől az epilógus ürességérzetéig.

YouTube előnézeti kép

Címke: , , , ,

MIDNIGHT MOVIEZ

TRAILERPARK

TRAILERPARK

OFF SCREEN

KRITIKA

MIDNIGHT MOVIEZ

KRITIKA

KRITIKA

ESSZÉ

LISTA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

LISTA

KRITIKA

ESSZÉ

ESSZÉ

LISTA

LISTA

KRITIKA