Super2

ESSZÉ

Megmentők önképzőköre – Revizionizmus a kortárs szuperhős-filmben

Kovács Patrik

2012/07/26

Mind Hollywood, mind pedig néhány fillérekből dolgozni kényszerülő elsőfilmes kezdi szívügyének tekinteni a hétköznapi életet élő, személyiségbeli anomáliákkal küszködő hősök történeteit, akik emberfeletti tulajdonságok híján botcsinálta polgárőrként veszik fel a harcot a környezetükben elharapódzó fertővel.  
Az, hogy a társadalom szociálisan-érzelmileg margóra került szürke egereiből is válhat ütőképes igazságosztó, az egyik legtriviálisabb tapasztalat a műfaj történetében. Bonyolultabb a képlet, ha az adott főhős csupán képzeli, hogy szupererőre tett szert, s egyéb hatásos fegyvertény (kimagasló technikai apparátus, intelligencia vagy fizikai kondíció) sincs a birtokában: a klasszikus, tisztán fejlődéselvű, véresen komoly tétért folyó szuperhős-történetekkel szemben a fenti karakterisztikák nyilvánvalóan egy humorosabb tónusú, radikális elbeszélés-változatot eredményeznek, mely ebből kifolyólag csak ritkán nyer polgárjogot a mainstream kapuin belül. Maga a téma persze korántsem újszerű, sokan körüljárták már korábban, ezért ehelyütt szorítkozzunk csupán az elmúlt három dekád vázlatos áttekintésére. Martin Davidson 1980-as, Hero at Large című komédiájában például egy nevenincs színész – a szerencsés véletlennek köszönhetően – hőskosztümben pózolva akadályoz meg egy rablást, és az élmény hatására bűnüldözőnek áll. A szerelmi szállal is bolondított história szalonképesen, szatirikus könnyedséggel, a modern média és a nagypolitika keretébe ágyazva tárgyalja az önelfogadás dilemmáját.
YouTube előnézeti kép
Parodisztikusabb stílussal élt az ABC 1981 és 1986 között futott sorozata, a The Greatest American Hero: a cselekmény egy átlagos tanárról szól, aki – miután érintkezésbe kerül néhány földönkívülivel – különleges hatalom birtokába jut, ám képtelen irányítani azt. A széria szigorúan véve nem illik ebbe a vonulatba, hiszen főszereplője valóban szert tesz bizonyos természetfeletti képességekre, viszont az elbeszélést itt is az alkalmatlanság tényéből fakadó komikum működteti. A három évadot megért produkció a mai néző számára inkább bűnös élvezetként okozhat kellemes perceket: a kor követelményeinek megfelelően giccses főcímzene, a Bundesliga-frizurát hordó hérosz (William Katt) túlzott hebehurgyasága és az ostoba fordulatok híven árulkodnak az alkotók rossz ízléséről. A műfaj egyik ordas toposzát hasznosítja a Condorman, a keselyűember (1981): az eszement James Bond-paródiában a képregény-rajzoló Woody (Michael Crawford) az általa teremtett szuperhős gúnyáját magára öltve menekít Nyugatra egy szovjet ügynöknőt. A Once a Hero (1987) című rövid életű sorozat mindennek az inverzét valósítja meg: itt egy zuhanó népszerűségű képregény hőse tesz kirándulást a valódi világba, a „vámon” viszont megfosztatik képességeitől.
A történetváltozat iránti érdeklődés időről-időre, így természetesen az ezredforduló környékén is meg-megélénkült: Hollywood (Mystery Men – Különleges hősök, 1999) és az amatőr trash (lKosmic Karl, 2002) egyaránt hozzájárult a mókához, de igazi felhabzásról voltaképpen csak az utóbbi pár évben beszélhetünk. Érdekes, hogy az újabb kísérletek között számos nem amerikai produkciót is találunk, a Sidekick (2005) című opus például a kanadai low-budget filmek műhelyében látott napvilágot. Cselekménye már korunk meghatározó hőstípusa, a kapcsolatteremtési gondoktól sújtott különc köré összpontosul: Norman (Perry Mucci) átlagos, zárkózott igahúzó, aki csak ábrándozik a hősszerepről, ám amikor megtudja, hogy egyik kollégája különleges képességekkel bír, trenírozni kezdi a férfit, és fegyverhordozójául szegődik. Harcostársát azonban csak megrontja a hatalom, s végül Normanre hárul a feladat, hogy legyűrje. Hasonló a Special (2006) szituációja is: itt a jelentéktelen magányos farkas (Michael Rapaport) egy antidepresszáns nem várt mellékhatásának köszönhetően ringatja magát abba a tévhitbe, hogy szuperereje van. Ugyanakkor a közelmúltban a chilei trash is megénekelte a sokféleképpen elmesélhető témát: a Csodatévő (2007) Maco-ja (Marko Zaror) katatón állapotú öccse gyógyulásának érdekében kék símaszkos harcművész-alteregóját felöltve kezdi tisztogatni az utcákat, de végül őt is szitává lövik ebben a kevert hangnemű társadalmi szatírában; a Santos (2008) képregény-rajzolója pedig egy párhuzamos univerzumba menekül alkotói válsága elől, ahol persze önjelölt igazságosztóként kezdi egyengetni a sorsát. Az ausztrálok szintúgy két filmmel illeszkedtek a trendbe: a Griff the Invisible (2010) a Sidekick és a Special nyomvonalán járó „weirdo-éréstörténet”, a Justice Squad (2012) pedig áldokumentarista stílusú látlelet egy mihaszna tagokból álló szuperhős-különítményről. Persze más formátumokra is hatást gyakorolt a tematika újbóli pajzsra emelése: gondoljunk csak a Mild Mannered (2007) című webszériára vagy a nemes egyszerűséggel csak Superheroes (2011) névre keresztelt HBO-dokumentumfilmre, melynek stábja a valóságban is létező „amatőr bűnüldözők” népes családját kutatta fel.
YouTube előnézeti kép
A közelmúlt amerikai szuperhős-filmje – főként a Sidekick, a Special és a Griff mintáját követve – kitermelt magából néhány olyan kísérletet, melyek igen hasonló elhajlásokat mutatnak a zsáner kanonizált formáihoz képest. Egyaránt olyan protagonistát léptetnek fel, aki valamilyen szempontból hadilábon áll a többségi társadalommal; megrekedt a gyermek- és a felnőttkor közti homályzónában – ez jelentheti bizonyos mentális defektusok meglétét (Defendor – A véderő, Super, Csodagyerek), de pusztán infantilis szemléletmódot (Zöld Darázs), vagy életviteli anomáliákat (Ha/Ver, Scott Pilgrim a világ ellen) is. A bűnüldözés (vagy – mint Pilgrim esetében – az ex-pasikkal való csatározás) számára pótcselekvés, amivel elfedni próbálja torz személyiségjegyeit: valójában nem polgárőri kötelességetika, hanem a vágybeteljesítés egoista parancsa vezérli. Éles különbségek mutatkoznak viszont a tágabb publikumhoz szóló, mainstream, illetve a független-berkekben készített darabok között: előbbiek hajlamosak a burleszkes humor és a fejlődéselvű történetszerkezet felé nyitni, míg utóbbiak előszeretettel kondicionálják a lélektani irányultságú, balladisztikus elbeszélésmódot.
Az utóbbi csoportba tartozó filmek a bosszúkényszer köré épülnek: a bonyodalmak kiváltója itt valamiféle lelki trauma. A Defendor – A véderő (2009) esetében nincs oksági viszony az indíték és a reakció között:  Arthur (Woody Harrelson) nagyapja egy rosszul értelmezett félmondata végett úgy hiszi, kábítószer-túladagolásban elhunyt anyja halálát egy bűnszervezet hatalmas feje okozta; eredendően tehát valamiféle absztrakt, nem létező hatalommal dacol, s az alvilág helyi kiskirálya csak a véletlen folytán kerül a célkeresztjébe. Peter Strebbings dramedy-je valójában sokkal tragikusabb hangot üt meg, mint ahogyan azt az óvatlan műfaji besorolások tükrözik: a jellemkomikum máza alatt egy modern Don Quijote önámítástól és magánytól szétmart tudatába pillanthatunk bele, egy csendes őrültébe, aki már rég felégette maga mögött a realitások hídjait, s kudarca kezdettől fogva nyilvánvaló. Az elvárások és a valóság közti rés itt oly széles, hogy a hősnek nem sikerül realizálnia céljait, és végül ő is áldozatául esik a saját maga kavarta viharnak. A fentiek dacára Defendor eszköztára kétségkívül mulattató: darazsakkal, színes üveggolyókkal és citromlével várja a sikátorokban garázdálkodó bandatagokat.
YouTube előnézeti kép
Michael Morrissey elsőfilmje, a Csodagyerek (2010) is egy anyakomplexusos önbíráskodóról szól. A brooklyni tinédzser (Caleb Steinmeyer) Defendorhoz hasonlóan szintén a sötétben tapogatózik, s önkényesen alakítja saját ellenségképét, egészen addig, amíg rá nem döbben, hogy saját apjának is köze lehet az életét kettétörő tragédiához. A mű közelebb áll a vigilante-filmekhez, mint a Defendor vagy a Super. Egyfelől tárgyi miliője realisztikusabb, másrészt teljességgel hiányzik belőle az efféle daraboktól elvárt ironikus hangvétel, ehelyett a dramaturgia apa és fiú lélektani hadviselésére fut ki. Habár Morrissey biztos kézzel vezeti a történetet, az opusz jobbára pusztán egy szájbarágós protestálás a családon belüli erőszak ellen, s a töltelékfigurák (főként a Zulay Henao által csapnivalóan alakított nyomozónő) a főszálhoz nem, vagy csak lazán kapcsolódó ténykedései még lassítják is az ütemet.
A harmadik indie film, a Super (2010) egy párkapcsolati dráma formáját ölti. A kisváros gátlástalan drogüzére (Kevin Bacon) elragadja a kelekótya csődtömeg (Rainn Wilson) ingatag nejét (Liv Tyler), de amaz fellázad sorsa ellen, és vörös maskarában, egy szál csavarkulccsal kezdi csiklandozni a helybéli rendzavarókat, méghozzá válogatás nélkül – egyaránt büntet autótolvajt, mezei dílert és a mozi jegypénztára előtti sorban lökdösődő honpolgárt. Frank félkegyelmű alakmása, Crimson Bolt révén a sikertelenség és a tétlenség okozta frusztrációit vetíti rá környezetére, aggasztó méreteket öltő képregény-megszállottságából és reveláció-értékű víziókból kovácsolva beteg öntudatot a maga számára, de a fő célja mégis oldalbordájának visszarablása. Gyilkos humora és sokkoló brutalitása (emlékezzünk az Ellen Page által játszott szuperhős-lány csonkolt koponyával megspékelt kivégzés-jelenetére) ellenére a film a fősodorbeli fejleményekkel is rokonságot ápol, hiszen itt is az – az Apatow-iskola által újabban széles körben is elterjesztett – alapszituáció mozgatja a történéseket, melyben egy kívül-belül hendikepes férfit és egy modern femme fatale-t sodor össze az élet. Míg azonban egy romkom vagy egy stoner comedy keretein belül az efféle párkapcsolati egyenetlenségek végül kisimulnak, a Super zárlatában, noha a hős lényegében teljesíti misszióját, a románc szertefoszlásáról értesülhetünk. Semmi sem változik tehát, sőt: Frank végül még mélyebbre merül a magány és az önmarcangolás bugyraiba.
YouTube előnézeti kép
Az eddig taglalt filmek eredeti forgatókönyv alapján készültek, azaz nem egy-egy képregényes történetet csomagoltak cellulózba, a főáramhoz tartozó „párdarabjaik” viszont kivétel nélkül adaptációk. Éppen ez a Matthew Vaughn által rendezett Ha/Ver (2010) legnagyobb rákfenéje: a Mark Millar százszorosan is tabusértő villámsorozata nyomán készített átirat hiába emeli át hűen a forrásmű tinédzseres lendületét és öntükröző gesztusait, a mélyebb dekonstrukcióval – mely amazt unikálissá tette – adós marad. Sajnos az eredeti alkotás képvilágát fémjelző vérfürdők és az obszcén, szexuális utalásokkal gazdagon élő nyelvezet kézzelfogható finomításokon estek át, ám szembetűnőbb, hogy a filmverzióban a történet is sokkal optimistább véget ér. A képregény befejezése ugyanis kétséget sem hagy afelől, hogy a főhős, Dave (Aaron Johnson) végül felsül  a megnyerő osztálytársnője kegyeiért vívott harcban, ráadásul szuperhősként szerzett kudarcélményei is nyomják a vállát, ám a moziváltozat során nemcsak a lányt sikerült begyűjtenie, de – annak ellenére, hogy a gazemberek likvidálásában elég kevés szerepet játszott – bűnüldözői önérzete is sértetlen marad. És akkor még nem is említettük, hogy Vaughn és csapata Big Daddy (Nicolas Cage) szándékosan meghamisított múltjáról sem „rántja le a leplet”: a neurotikus hajlamú önbíráskodó valódi hősként leheli ki a lelkét, holott a füzetek lapjain kitudódik, hogy nagyszabású eredetmítosza csupán egy üres életű megszállott fantazmagóriája. E változtatások oka, hogy a film, jóllehet, a független-szektor hozta tető alá, mégis igen tisztes büdzsét és reklámkampányt kapott (ami nem is csoda, hiszen Brad Pitt produkciós cége, a Plan B állt Vaughn és írótársa, Jane Goldman mögé), s ezért szükségszerűen a stúdióigényekhez lett igazítva.
Már a Ha/Ver vizuális világában is tetten érhető bizonyos fokú stilizáció (elég csak a neonfényekben úszó, füstös lokálokra, vagy D’Amico irodaházának rikító színű enteriőrjeire utalni), de a Scott Pilgrim a világ ellen (2010) intermediális tűzijátéka egyenesen forradalmasítja a képregény-adaptációk területén eddig is gyakran tapasztalt absztrakciós törekvéseket. A videojátékok dramaturgiájának kopírozása, a képregényes inzertekkel és az infokommunikáció világának jelrendszerével átszőtt képi miliő, az idő- és térdimenzió szabad kezelése mind-mind a konzolgeneráció felé tett látványos engedmények, ám a látványügyi trendellenesség nem párosul gondolati-szerkezeti formabontással. Való igaz, Pilgrim még gyámoltalanabb szerzet, mint a Ha/Ver pihentagyú gimnazistája, ám egy saját szájízéhez idomított fantáziavilágban tökéletesen sikerül levetkőznie gátlásait, és elvégzi a korábban lehetetlennek tűnő feladatot: leszámol az áhított nő (Mary Elizabeth Winstead) ex-barátaival. Edgar Wright alkotása tehát valójában – az eddigi filmektől eltérően – tiszta felemelkedés-történet, a fejlődésközpontú elbeszélés itt nem ütközik különösebb akadályokba, ám a címszereplő eredendően mégis az „impotens szuperhősök” gárdáját gyarapítja, és – ironikus módon – csupán egy alternatív univerzumban képes áthágni önnön határait.
YouTube előnézeti kép
A Zöld Darázs (2011) az eddigi legambiciózusabb vállalkozás a deheroizáló amerikai szuperhős-filmek sorában. Pénzügyi bukása több okra is visszavezethető: egyrészt a Vasember és Batman attribútumaiból kikotyvasztott figura korántsem mérhető össze a Marvel vagy a DC aranytojást tojó tyúkjaival, nincs olyan popkulturális múltja, amire hosszú távú brandet lehetne alapozni, másfelől a műfaj hagyományos toposzaira számító befogadó talán nehezen tolerálja, hogy javarészt nem is szuperhős-film, hanem egy Seth Rogent szerepeltető stoner comedy pereg a szemei előtt. Pedig a két zsáner összeházasítása kifejezetten jól sül el, s a kötelező önreflexiók mellett a nagyérdemű végre azonosulásra csábító főalakot is kap. A Rogen által nagyszerűen alakított, bohém sajtómágnás ugyanis nem önértékelési zavarokkal megvert, szégyenlős kamasz, vagy kiközösített átlagember, hanem egy, az életet nagykanállal habzsoló aranyifjú, Tony Stark közeli rokona, aki merő szórakozásból vág bele a hősbizniszbe. Ugyan a harcművészethez botlába van, technikai arzenálja és hű szárnysegédje, Kato (Jay Chou) még a legélesebb helyzetekből is kimenti. A szabálytalan hőskép ellenére természetesen a Zöld Darázs szüzséjében is a győzelmi ideológia ölt testet, legalábbis részlegesen. Ugyanis Reid és Lenore (Cameron Diaz) screwball comedy-be illő kapcsolata végül – az elvárásoktól eltérően – nem jut el a beteljesedésig.
Nehéz volna megjósolni, hogy e műfaji vonulat mennyire lesz termékeny a jövőben, s képes lesz-e továbbfejlődni. Annyi azonban bizonyos, hogy az eddigi kísérletek nem hoztak túl vastagon az álomgyáriak konyhájára, s ezért érthető is, hogy mostanság nem kacérkodnak hasonló ötletekkel. A folytonosság jelenleg sokkal inkább érzékelhető a törpe-költségvetésű indie filmek háza táján: legutóbb például a Hero at Large ripoffja készült el (Somebody’s Hero, 2011), s valószínű, hogy a megmentők önképzőköre egy ideig még nem szándékozik elhagyni a mozivásznat.
YouTube előnézeti kép

Címke: , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
rsz_mud

AJÁNLÓ

fp

MIDNIGHT MOVIEZ

Film Review Bellflower

ESSZÉ

primer-original

KRITIKA

nicholslead

ESSZÉ

Blue Valentine

KRITIKA

fox_lead

ANIMATÉKA, KRITIKA

the_limits_of_control01

KRITIKA

03_lead_b

HÍREK

franklead

KRITIKA

white god

ESSZÉ

coherencelead

TRAILERPARK

rust

LÁNCREAKCIÓ

pravalanche

KRITIKA

1377500922

AJÁNLÓ

alfonso_cuaron_children_of_men_long_shot

LISTA

amy-adams-the-master-movie

PRIZMATUBE

fruitvalelead2

ESSZÉ

unnamed-4

AJÁNLÓ

26-thanks-for-sharing

SZÉLESVÁSZON

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu