ESSZÉ

Égj! – Bellflower

Sepsi László

2012/12/08

Az unalmas független szerelmi drámát például az különböztetheti meg az izgalmas független szerelmi drámától, hogy utóbbiban van lángszóró. A Bellflowerben van.

Képzeljük el, hogy a Blue Valentine egy pontján a megszomorodott munkásosztálybeli családapában elpattan valami és keresztülhajt kikapós feleségén egy John Deere fűnyíróval. Vagy az (500) nap nyár melankolikus fiatalembere tűhegyesre faragja grafitceruzáit és papír helyett inkább szívének aktuális választottját pettyezi velük feketére. A groteszk erőszak általi szubverzió – irányuljon az nők vagy bárki más ellen – az egyik alapvető eszköz a függetlenfilm státuszának deklarálása, amin keresztül kiválhat a film a biztonságos fősodorból, szembehelyezkedve annak esztétikai vagy erkölcsi normáival. A kétezer utáni indie-szcéna egyik alapvető változása, hogy mind gyakrabban lemond az efféle felforgató gesztusokról – legyen szó Wes Anderson eszképista családtörténeteiről vagy Alexander Payne férfimelodrámáiról –, ami nagyrészt két dolognak köszönhető. A bizarr extremitás teljes egészében legitimálódott a fősodorban – legyen szó ünnepelt tévésorozatról (Breaking Bad) vagy A-kategóriás szuperhősfilmről (A sötét lovag) –, másrészt pedig megnőtt a szakadék a minden ízükben független low budget, mondhatni underground filmkészítők és a fősodorba is integrálódott, ugyanakkor továbbra is autonóm szerzőként dolgozó rendezők között.

A szcéna változásának érzékeltetésére talán a legszebb példa a függetlenfilmként forgalmazott romantikus történetek változása. Míg a kilencvenes évek egy szerelmi dráma elmondása csaknem szükségszerűen hozta magával a „menekülő szerelmesek” szubzsánerét – lásd a Keretbe feszítve (Jon Jost), a Született gyilkosok (Oliver Stone), az Elátkozott generáció (Gregg Araki) vagy a Veszett a világ (David Lynch) példáját –, ami már hősválasztásában valamiféle mainstreamen kívül (vagy azzal szemben) pozicionálja a művet, ráadásként pedig bőven alkalmat ad romantikus mészárszékek bemutatására, a kortárs szcénában az erőszak attrakcióját felváltották a narratív mutatványok. A fentebb említett két mozin túl az Egy makulátlan elme örök ragyogása vagy az All the Days Before Tomorrow maximum a cizellált – és közérthető – szürrealizmusig merészkedik, eltérésük a fősodortól nem sérült lelkű outsiderek vérgőzös őrjöngéseiben, hanem a bontott időkezelésre épülő puzzle-narratívában mutatkozik meg. Az erőszak attrakciójára adott egyfajta ellenreakcióként nyert még több teret az elbeszélésmód attrakciója: ha a zsigeri sokk már nem újdonság, egy időre lehet az intellektus a halálos fegyver.

A 2011-es Sundence-en bemutatott (és díjazott) Bellflower egy apokaliptikus vízióban gerjeszti össze a két paradigmát. Evan Glodell mintegy 17000 dollárból, házilag összerakott speciális kamerával forgatott első egészestés filmje keserű szerelmi történet két jóbarátról, akik valahol Kaliforniában lángszórók, autók és egyéb világvége-kellékek  barkácsolásával töltik idejük – mintegy tükrözve Glodell esetét az említett kamerával –, mígnem egy kocsmai tücsökevő-versenyen egyikükre rá nem talál a szerelem. Az egyedi képi világgal rendelkező mozi – ami részben Glodell egyik korábbi munkájának, a Cursive nevű alterrock-banda számára videoklip továbbgondolása – mosottas színvilágával és a kép jelenős hányadát homályosan hagyó fókusz-játékával egyszerre idézi ragacsos grindhouse-kópiák és a képregények esztétikáját, miközben nem mond le a kézikamerás, dokumentarista stilizációról sem. De míg a Let Me Up videója az utolsó perceiben eljut a katartikus klimaxig, a Bellflower épp ennek negligálásával játszik.

YouTube előnézeti kép

A Született gyilkosok farvizén készült emblematikus Nine Inch Nails-klipben (Burn) – illetve Stone filmjében – nem kérdés, hogy a lázadás és a kívülállás legadekvátabb kifejezése az, ha lángokba borítjuk az egész világot. A Bellflowerben ez a világ sehogy sem akar meggyulladni. A friss pár kalandos kirándulásra indul, amely mindvégig kecsegtet egy elszabadult Bonnie és Clyde-féle ámokfutással, de végül inkább hazatérnek, hogy alig fellobbant szerelmük a filmidő felénél füstölögve kimúljon. A szerelmi dráma feszültségét innentől a főhős érzelmi és fizikai leépülése biztosítja, ami során mind közelebb kerül ahhoz a ponthoz, hogy világvége-barkácskészletüket felhasználva maga hozza el az apokalipszist a Bellflower utcába. Az első dominó megbillentése után Glodell kaján élvezettel színre viszi a kataklizmát – hogy aztán idézőjelbe tegye az egészet.

A narratív trükkök előrántása a szerszámosdobozból a Bellflowerben rendre a felszabaduló-felszabadító brutalitás kikezdését szolgálják, aminek köszönhetően az erőszak a szereplők által vágyott extázisa minduntalan visszasüpped a hőbörgő kamaszfantáziák („Lord Humungous bunyózik, ha bunyózni van kedve, kefél, ha kefélni van kedve, és ha már minden szétesett, nekihajt egy kurva tartálykocsinak”) és a szerelmi bánattól fűtött nyüszítés szintjére. Ahogy az Astron-6 kollektíva kihívását az jelenti, hogy miképp újraélhető és reprodukálható a VHS-éra kultista alapélménye a 2010-es években, a Bellflower hősei azt a határátlépést várják, amikor a hétköznapok magánéleti miniapokalipszisei átlényegülnek a tömegkultúrából ismert átokföldjévé, amivel egyenlőségjel kerül Mad Max sivataga és a kertváros kaktuszbokrai közé. Szemben a kilencvenes évek lovers-on-the-run filmjeivel – ahol a fantáziavilág kiterjesztése nem szükségszerűen járt tragédiával, lásd az Oz, a csodák csodája és az Elvis-kultusz szerepét a Veszett a világban –, a Bellflowerben nincs ilyesfajta kiteljesedés, csak a Lord Humungous nevű fantáziaalak és potenciális alteregó délibábja. Lord Humungousról keveset lehet tudni: Lord Humungous-szal senki nem szállhat szembe, Lord Humungous nem hagyja ott a bandát, ha szerelembe esett – és Lord Humungous nem létezik.

YouTube előnézeti kép

Címke: , , ,

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KINO LATINO

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

AJÁNLÓ

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

ESSZÉ

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KINO LATINO