gt00

KRITIKA

Ha a sérült öcséddel rabolsz bankot, még a folyékony LSD is jól jöhet

Roboz Gábor

2017/11/21

A Safdie-testvérek új filmje tele van fontos tanulságokkal.

Már-már Trier-szintű pofátlanság azzal indítani egy filmet, hogy közelikben kell néznünk egy irodában ülő férfit, aki egymaga felér egy falka szomorú szemű kölyökkutyával, és tompa tekintettel maga elé bámulva válaszolgat egy csak segíteni próbáló úr kérdéseire a mondatértelmezés nehézségeiről, aztán egy ponton elpityeredik, és ezek után már szinte mellékes, hogy a film sztárja még csak most nyit be az ajtón.

Nem arról van szó, hogy a Jólét (Good Time) végig ilyen szemérmetlenül az érzelmeinkre pályázik, a készítők azonban tisztában voltak vele, hogy cselekményük felépítéséből adódóan nem pepecselhetnek azzal, hogy elnyerjék a közönség együttérzését. Pedig sok minden elmondható a Safdie-fivérek harmadik közösen rendezett nagyjátékfilmjéről, de az nem, hogy hollywoodi rugóra jár: ők más alkotókkal ellentétben nem abban gondolkodtak, hogy egy kockázatvállaló A-kategóriás színész szerződtetése mellett körzővel-vonalzóval kimért produkcióval szereznek maguknak gazdag producereket a későbbi karrierjükhöz.

gt01

Naiv idealizmussal ugyan lehet azt képzelni, hogy az idén Cannes-ban bemutatott gengszterthriller Robert Pattinson közreműködése nélkül is azonnal széles körű sikert aratott volna, de már az irodai nyitást követő heist-jelenet is szépen árulkodik a testvérpár megközelítésmódjáról, amely nem lehet tömegek kedvence. Kevés biztos állítás tehető a filmtörténetről, ahhoz viszont kétség sem fér, hogy soha korábban nem láthattunk még ilyen hatásos kedvcsinálót bankrabláshoz, a Jólét pimaszul egyszerű balhéja ráadásul a készítők leheletfinom abszurddal kibillentett realizmusát is tökéletesen példázza.

Onnan nézve persze semmi meglepő nincs a fentiekben, hogy Josh és Benny Safdie már tizenegynéhány éve dolgozik az amerikai midcult művészfilm közegében, és nem csak termékenységük feltűnő, hanem következetességük is. Eddigi nagyjátékfilmjeikben (The Pleasure of Being Robbed, Go Get Some Rosemary, Heaven Knows What) New York-i történeteket meséltek peremre szorult (anti)hősökről – volt közöttük kleptomán lány, a felelősségeivel zsonglőrködő elvált apa és napról napra élő drogfüggők –, még egészestés dokumentumfilmjük is egy jobb sorsra érdemes kosarasfenomént mutat be (Lenny Cooke), és epizodikus cselekményeikben olyannyira kerülték a hatásvadász megoldásokat, hogy valahol biztosan leírták már róluk, milyen “nagy mesterei a halk szavú drámáknak/dramedyknek.” Produkcióik egyik legfontosabb összetartó eleme ugyanakkor a dokumentarista stílus, amelyet a Cinefesten is vetített Jólét készítésénél sem tagadtak meg, ezúttal azonban a formai világban hatalmas kontrasztot valósítottak meg, és ezzel túlléptek minden eddigi vállalásukon.

gt02

A filmrendezők nagy része köztudottan inkább csak aláfestésként használja a zenét, Safdie-ék ehhez képest olyannyira nem féltek attól, hogy a score elnyomja a képeket, hogy amikor a Jólétet nézve először meghalljuk Oneohtrix Point Never zenéjét a maga teljességében, ráérezhetünk, mit tapasztal meg egy asztronauta a 4G-ből. A zajzenei közegből érkező alkotó (polgári nevén Daniel Lopatin), aki ezért a munkájáért Cannes-ban megnyerte a legjobb filmzenének járó díjat, tíz éve tartó karrierje során nem csak más művészekkel való együttműködésben szerzett rengeteg tapasztalatot, hanem amolyan kultúrterrorizmusban is: saját bevallása szerint az egyik Nine Inch Nails-turnén kísérőzenészként fellépve az volt az igazi célja, hogy sokkoló experimentális zenéjével valami olyat adjon a közönségnek, amit aztán úgy kell hazacipelniük.

Az persze önmagában nem asztalborogató gesztus, hogy egy filmrendező egy már kiforrott hangzásvilággal rendelkező elektronikus zenészt/zenekart kér fel közreműködőnek, bár ez többnyire inkább sci-fik esetében fordul elő (Daft Punk: Tron: Örökség, Vangelis: Szárnyas fejvadász, Jon Hopkins: Monsters). Hébe-hóba azért bűnügyi filmeknél is előáll ilyen helyzet, a zenészeknek azonban a műfajokból adódóan ilyenkor kevesebb mozgástér jut, és a végeredmény általában jobban belesimul a film szövetébe (Tangerine Dream: Az erőszak utcái, The Chemical Brothers: Hanna), a kevés ellenpélda már csak ezért is nehezen felejthető, ha az ember egyszer hallotta (Klaus Schulze: Angst, Cristobal Tapia de Veer: Utopia).

Oneohtrix Point Never helyzete az utóbb említett alkotókéval rokon: nem most először dolgozott filmzenén, de most először fordult elő, hogy munka közben érezhetően nem kellett visszafognia magát. OPN szólólemezein félelmetes technikai virtuozitás keveredik dadaista elkötelezettséggel, időnként előfordul nála, hogy elviszi az embert a pátoszig, aztán váratlanul a nyakába borít egy vödör savat. Bár a Jólét zenéje funkciójából adódóan nem éreztetheti azt a felkavaró idegenséget, amit a zenész korábbi albumai (különösen a G.O.D. [Garden of Delete] a maga radikális sűrűségével és váltásaival), az alkotó menet közben úgy fokozza a szorongást, ahogy Pattinson karaktere kapkodja le magáról a kapucnis pulcsikat: a végeredmény még akkor is letaglózó, ha előzetes elvárással ülünk le a film elé.

gt03

A zene a rendezőpárosnál eddig soha nem jutott ilyen fontos szerephez (legfeljebb a Heaven Knows What egy-két, dramaturgiailag kiemelt pontján), és mostani húzásuk egyrészt azért elképesztő, mert egy dokumentarista gengszterthriller világa messzebb nem is lehetne a kísérleti elektronikáétól, másrészt azért, mert ezt az akciót mégiscsak egy széles közönséget megcélzó produkció keretei között hajtják végre. Amiről kénytelenek lemondani Safdie-ék a képek szintjén (bármennyire is bravúrosan leplezik alacsony költségvetésüket, hollywoodi mércével mérve nyilván zsebpénzből forgattak, még Pattinsonnal is csak két-három helikopteres felvételre futotta), azt kvázi pótolják a zenével, ráadásul nem is teljesen öncélúan: OPN score-ja még jobban elemeli a már eleve kissé elrajzolt történetet.

gt05

A Jólét másik eleme, amelyet sokkal jobban előkészített a testvérpár eddigi munkássága, a humor, ugyanakkor már a fent említett heist-jelenetben látható levelezgetéssel egyértelműsítik, hogy ezen a téren kerülik a harsányságot. És bármennyire is csábító lehet első blikkre a fekete jelzőt használni, ez a humor fényévekre van attól, amiben mondjuk McDonagh(ék) vagy Park utazik, Safdie-éké inkább az extrém helyzeteket megtörő banalitásokból táplálkozik. 

Ugyan a film főhőseit jelentő, görög származású testvérpár az amatőr bűnözők családjába tartozik, nem megmosolyogtató idióták vagy nagyravágyó kispályások (amennyire a filmből kiderül, a pénzből csak le akartak lépni egy elszigetelt helyre, hogy a maguk uraiként élhessenek), hanem csak majdnem-elég-ügyes srácok, akikre váratlanul rádőlt a dominó. Nem coenes szerencsétlenkedést látunk, de ettől még persze tény, hogy a produkció cselekménye abban a dimenzióban mozog, ahol a harmincas főhős a barátnője anyjának hitelkártyájáról próbál lehúzni pénzt, és a dílerek félliteres sprite-os üvegben tárolják a folyékony LSD-t.

gt04

Amilyen alacsony színvonalon élnek a hőseik, olyan magasan dolgoznak az alkotók: Korine és Villeneuve után Safdie-ék is olyan rendezők a közelmúltból, akik művészfilmes hátterüktől elmozdulva képesek voltak előállni egy vagány bűnügyi filmmel, miközben arról szó nincs, hogy a párbeszédek vagy az akciók terén különösebben emlékezetes eredményt hoztak volna össze. A Jólét ugyanakkor több szinten is olyan merészségről és kifinomultságról árulkodik (utóbbira példa még a szelíden brutális epilógus), amit nem lehet nem észrevenni, a testvérpár megközelítésmódjának ráadásul van még egy izgalmas hozadéka. Alapvetően hagyományos thrillercselekményben mozgatják kisstílű bűnöző főhőseiket, de ez realizmusuknak és sajátos humoruknak hála különleges gellert kap: egyes apróságoktól eltekintve olyan, mintha jellegzetesen nyomorult káeurópai figurák közegét és filmjét látnánk, akik nem egyszerűen azért kínlódnak, mert rossz döntéseket hoztak, hanem mert nekik mintha így lennének leosztva a lapok. Ennek fényében pedig már tényleg a pimaszság csúcsa, hogy Safdie-ék képesek voltak azt a címet adni a filmjüknek, hogy Good Time.

Címke: , ,

flanagan00

KRITIKA

unclejohn00

KRITIKA

unclejohnlead

TRAILERPARK

lawless

DIA/FILM

hol00

KRITIKA

botw01

KRITIKA

desierto04

KINO LATINO

manorangejacket00

KRITIKA

hideyour03

KRITIKA

clov00

KRITIKA

sicariolead2

ESSZÉ

cmd00

KRITIKA

maxresdefault

LISTA

cutbank01

TRAILERPARK

cometodaddylead

TRAILERPARK

la_ca_0113_appropriate_behavior

TRAILERPARK

gangsofwlead00

TRAILERPARK

00enemy

LISTA

gracelead

KRITIKA

exmachina

TRAILERPARK