A Ghost Story

LISTA, magazin

Best of 2017: Pár film, amitől merevgörcsbe állt az agyunk, a lehető legjobb értelemben

PRIZMA

2018/01/04

Összegyűjtöttük a tavalyi kedvenc filmjeinket, hogy egyben lássuk, miből éltünk, honnan, hová jutottunk 2017-ben. Bonyolult pontrendszerre alapuló, többlépcsős szelekciós módszerünket évek óta tökéletesítjük, most per pillanat ott tartunk, hogy megírjuk azt az egy-két filmélményt, ami nagyon beütött, aztán egymás alá másoljuk.

Lichter Péter: A Ghost Story

Az amerikai független film egyik legtermékenyebb és legsokszínűbb figurája, a vágóként is zseniális filmekben (pl. Feltörő színek) közreműködő David Lowery rendezte meg az év egyik legérdekesebb filmjét. Az A Ghost Story első blikkre a Patrick Swayze-féle Ghost belassult és hipszterizált art-house változatának tűnik, ám a felétől kezdve egészen zavarba ejtő irányban folytatódik, és átfordul egy szorongatóan lassú, egzisztencialista álomfilmbe. Eleinte idegesített az instagram-esztétikája, de gyorsan megszerettem a kockakompozícióit. A film időkezelése is szexi volt, nem beszélve a szellemjelmezekről.

A Ghost Story

A Ghost Story

Kránicz Bence: Good Time

Ez a film húzott be a leghamarabb idén, a gengszter kistestvér arcával, cserepes szájával, nehéz, rosszul artikulált beszédével. Azzal, ahogy lassan, látszólag ok nélkül elkezd sírni ez a nagy gyerek. Benny Safdie ezzel a jelenettel máris rengeteget tett a „fogyatékkal élők filmes reprezentációjáért”, pedig csak ezután robban be a szobába Robert Pattinson, és kezdődik el a történet.

És hát Pattinsonról is beszélnünk kell. Ilyen felfokozott, hosszan kitartott extázist ennyire alázatosan és pontosan eljátszani nagyon nagy munka. Ez a figura mindent bevállal, bárkit lehúz, megver vagy elcsábít, hogy mentse az öccsét. A legröhejesebb dolgokat is meglépi vesszőfutása közben, egyszer például hajat fest. Szegény, nagyon elfárad a végére, de legalább nem ő zuhan le az erkélyről. Szánalmas, de azért annyira nem szánalmas.

A Good Time a Drive mellett a 2010-es évek legjobb gengszterfilmje, a Prizmánál mind nagyon szerettük, itt a cikkünk róla.

Good Time

Good Time

Kránicz Bence: On the Beach at Night Alone

Egyesek szerint 2017-ben az év rendezője Hong Sang-soo volt, akinek három filmjét mutatták be. Mások szerint, mint minden évben, 2017-ben is Harmony Korine volt az év rendezője, de ő most nem csinált semmit, ezért inkább Hongról írok. Nem csak az egész éves teljesítménye miatt van helye a listán, szinte külön-külön bármelyik új filmje ideférne. Azért az On the Beach at Night Alone-t (micsoda cím!) választottam, mert ezt láttam utoljára.

Olyan fontos kérdésekről szól, mint például, hogy mennyire lehetünk őszinték a vacsoraasztalnál. Vajon mit szól a társaság, ha a hősnő egy ponton arról kezd kiabálni részegen, hogy egyikük sem képes a szeretetre? Hogyan győzzük energiával, hogy komolyan vegyük a másik embert? Mennyi időnkbe telik elfogadni a magányt? Ilyesmiken gondolkodhatunk, miközben azt nézzük, hogyan nyomulnak a pufidzsekis koreai férfiak Kim Min-hee-re, aki civilben a rendező szeretője. Tiszta, könnyed, bonyolult és szabad film, mint a többi Hongtól (itthon nem mutatták be egyiket se).

On the Beach at Night Alone

On the Beach at Night Alone

Nagy V. Gergő: Jeannette: Jeanne d’Arc gyermekkora

A nagy filmek gyakran az illúziók erejéről szólnak (a Hátsó ablaktól a Szédülésig), vagy az illúzióteremtő erőt demonstrálják (az Utazás a Holdbától az Odavagyok ezért a srácért-ig). Ilyen film Bruno Dumont Jeannette-je is. A kortárs francia mozi legvadabb szerzője Szent Johanna kamaszkori lázálmait fenségesen bizarr musicalként vezeti elénk, amelyben felhevült amatőrszínészek Charles Peguy librettójának szövegeit vonyítják a kamera felé, miközben a háttérben hol heavy metal szól, hol egy birka béget.

Mi ez a marhaság? Elsőre nem is Straub-Huillet jut az ember eszébe, hanem inkább valami abszurd játszószínház. De némi idő után – hiszen „az illúzió vágya erősebb, mint a valóság vágya” (Jean-Louis Comolli) – a műsor működni kezd, és létrejön a mozgókép csodája. Ki gondolta volna, hogy egy headbangelő lány pihegésében fogjuk megérezni Szent Johanna igazságát? Vagy hogy a tóparti apácatánc hátterében szebbnek fog tűnni az ég kékje és a homok textúrája?

Jeannette - Jeanne d'Arc gyermekkora

Jeannette – Jeanne d’Arc gyermekkora

Dumont komolyan veszi ezt a debil viccet, és az elkötelezettsége miatt egyaránt lefegyverző erővel tud mesélni hőse megszállottságáról és a musicalforma működéséről – vagy mondjuk a háttérben legelő birkák közönyéről. Egyébként többnyire pont ilyen közönyös birkák ülnek a mai átlagmozik nézőterén, viszont Dumont Jeanette-je – és ezért nem lehetünk eléggé hálásak – bárkiből képes eleven, gondolkodó vagy dühöngő embert csinálni. És hogy mit kezdjünk azokkal a „szakértőkkel”, akik trollkodásnak titulálják, képtelenek végignézni, vagy fintorognak tőle? Bánjunk velük úgy, mint azokkal, akik vakok az újra, és nem tisztelik az emberi szellemet. (Nagy V. Gergő)

Árva Márton: Késő harag

Az utóbbi időben többnyire spanyol romantikus vígjátékok jófiújaként szépelgő Raúl Arévalo olyan kíméletlen bosszúthrillert tett le az asztalra, hogy pislogni is alig tudtam. A Tarde para la ira (Magyarországon a spanyol filmhéten ment Késő harag címmel) a korai Iñárrituk stílusát idézi, de szentimentális futamok helyett primitív-vérszomjas logikát erőszakol a nézőjére, és szenvtelenül követi, ahogy egy rosszul sikerült bankrablás mély sebeit cipelő, szürke kisember felkeresi a többi elkövetőt egy sarokba szorított spicli és a csomagtartóba helyezett fegyverek társaságában.

Késő harag

Késő harag

A megint vérfagyasztó Antonio de la Torre a részvét teljes hiányát tükröző arckifejezéssel veti bele magát az elviselhetetlenül feszült találkozásokba, az erőszak értelmetlenségének tragédiája pedig egyre nagyobb súllyal nehezedik a mocsokból előkapart mediterrán helyszínekre. Nagyjából az Oldboy óta nem emlékszem a megkeseredett elhatározás könyörtelen szükségszerűsége és az újrakezdés törékeny reménye által mozgásba hozott tanulmányra, amely ennyire összetett és hatásos lett volna. 

Árva Márton: Rey

Két olyan filmet is láttam idén, amelyek megkapóan valószerűtlen atmoszférájukkal és lenyűgöző képeikkel azonnal elcsavarták a fejem, de a The Love Witchcsel korábban külön cikkben is foglalkoztunk a Prizmán, ezért most inkább a gyarmati világ delíriumában megmártózó Reyt emelem ki. Ez egy saját királyságért küzdő francia jogász expedíciójának a története, aki a 19. században Argentína és Chile déli területeit (és az ott élő indián törzseket) szerette volna egyesíteni az uralma alatt.

Rey

Rey

Az ötlet pont akkora őrültség, amekkorának hangzik, és Niles Atallah filmje éppen attól zseniális, hogy a változatos képi kísérletek és a történetmondás kiismerhetetlen csapongása révén azonnal beszippant ennek a totális vakvágányon futó vállalkozásnak a szürreális zűrzavarába.

Összefirkált, erodált filmszalag, beazonosíthatatlan archív felvételek, tompán morajló zajok és kísérteties papírmasémaszkok teremtenek a színpadiasság és az álomszerűség között mozgó élményt. Talán az lehetett volna ennyire merészen naiv, izgalmasan bolyongó és lehengerlően hatásos, ha Guy Maddin rendezte volna az Aguirre, Isten haragját.

Pálos Máté: A négyzet

Ruben Östlund gyilkos-parádés (sőt, metsző és tűpontos!) szatíráját a közvetlen környezetemben többen valamiféle dühödt antiintellektuális kirohanásként értelmezték. Provokációként, ami gátlástalanul űz gúnyt legféltettebb és különböző okok miatt amúgy is ostrom alatt álló kincseinkből: a toleranciából, a művészetből, egyáltalán, az európai hagyományból. Tulajdonképpen igazuk is van.

De mi van akkor, ha léteznek olyan helyzetek, amikor a legféltettebb értékek habzó szájú ütlegelése nem az értelmiségellenesség, hanem az értelem jele? Ha a mellkasdöngető bömbölés a modern művészeti tárlat túlhűtött tereiben udvarias jelzése csak a kétségbeesésnek? Ha a kurátor árulta el a művészetet és az adakozó az empátiát? Mi van, ha lerobban a Tesla? Belegondoltunk-e már abba a lehetőségbe, hogy a modern művészet azért nem tud lyukat ütni a képmutatás falán, mert ő maga a képmutatás? Kivennénk-e a hajléktalannak adott adomány szendvicsből a hagymát, ha arra kér?

A négyzet

A négyzet

Vagyis mindent, de mindent rosszul csináltunk, és a jól fésült svéd az utolsó szalmaszálat perzseli fel. Poénból. De szerintem nincs veszve semmi, a magam részéről azonnal szívembe zártam a szemtelen Östlundot. Az önmarcangoló röhögés fuldoklásában újjászülethetünk, talán másban nem is. Úgyhogy engedjük be a majmot a nappalinkba, hadd rúzsozza ki magát a kanapén. (A filmről valamivel hosszabb kritikát is írtam, egészen pontosan itt.)

Nemes Z. Márió: Új horror

2017-ben betört a poszthorror-hype, amit én még igazából nem tudok hova tenni, át kéne gondolni a műfajiság és a posztgyakorlatok szerepét ezekben a filmekben (Get Out, It Comes At Night, Transfiguration stb.), van-e egyáltalán itt valami ténylegesen új konstelláció az amúgy kifejezetten élvezhető munkákban. A poszthullámból kimaradt filmek között is volt több izgalmas darab, külön csemegének bizonyult a Lovecraft-tradíciót bátran felvállaló Void, mely nemcsak a body-horrorban dúskált, hanem képes volt a kozmikus rettenet vizualitást megkérdőjelező delíriumát is színre vinni. Mintha Kubrick mértani gondolkodását megfertőzné a Lovecraft-féle sötét terek hibás geometriája.

Ugyanakkor a tavalyi felhozatal számomra mégis a possession-filmekről szólt, melyekben mégiscsak volt annyi „poszt”, hogy a démoni jelenlét kérdését olyan műfajforgácsokkal fertőzték, mint a groteszk buddy movie (Another Evil), vagy a családi dráma (The Devil’s Candy). Utóbbi ínyencfalat kapcsán nem lehet elégszer elmondani, hogy az ördög magyar hangja Csihar Attila, és szerencsére nem csak Pruitt Taylor Vince hallja.

The Blackcoat's Daughter

The Blackcoat’s Daughter

Ezt a bejegyzést ugyanakkor igazából a The Blackcoat’s Daughter miatt írtam meg, hiszen valószínűleg volt előremutatóbb és/vagy kiegyensúlyozottabb film tavaly, de nekem mégis Osgood Perkins munkája volt a személyes kedvencem. A possession-tematika itt slasher-kódokkal keveredik el, mely konstrukciót a megbolygatott időstruktúra és a hipnotikus zajfüggöny csak tovább bolondítja. A film zárlata többféleképpen értelmezhető, de számomra az az olvasat a leginkább szívbe markoló, miszerint a démoni jelenlétről való „lemondás” (a sikeres ördögűzés) nem a felszabadulás, hanem a tökéletes magány beköszöntének pillanata is lehet. Hiszen az ördög társaságában sokan vagyunk, mert nevünk légió, amikor sohasem vagyunk egyedül.

Címke: , ,

icr2017_000

LISTA

nympho

LISTA

foxcatech

LISTA

00enemy

LISTA

BABADOOK-012

LISTA

faun

INTERJÚ, LISTA

amerikaipite

LISTA

satantango

HANGOK A JÖVŐBŐL

Képernyőfotó 2014-07-27 - 15.12.56

PULP

under-the-skin-scarlett-johansson

Jegyzet

Képernyőfotó 2014-07-13 - 12.38.15

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

animal_love_big

LISTA

roverlead

LISTA

pulgasari__span

LISTA

Képernyőfotó 2014-04-23 - 3.01.43

LISTA

oscars_widenew

LISTA

GDT13-post

LISTA

the-hunt

LISTA

Melvil-Poupaud-in-Laurence-Anyways

LISTA

WIND

ANIMATÉKA, LISTA