icr2017_000

LISTA

Ezek voltak 2017 legemlékezetesebb filmjei

Gál Zoltán (ICR)

2017/12/27

Soha rosszabb évet.

Az idén látott mintegy 150 film nagyját vizsgálva az tűnt fel, hogy talán indirekt módon, de az utóbbi idők legfőbb (filmes) kurzusai, azaz a diverzitás problémái és a női szerepek kerültek előtérbe, a legkülönbözőbb filmnyelvi eszközökkel bemutatott diszkriminációs és gender-témák mellett ugyanakkor sok minden más is helyet kapott 2017-es, tematizált filmnapló-zanzámban.

Fekete-fehér

Az 1992-es Rodney King-zavargások idejébe helyezi cselekményét a fiatal Justin Chon író-rendező-színész Gook című filmje (a szó önmagában is beszédes: az amerikaiak degradálóan hivatkoznak vele az ázsiaiakra, miközben egyes toldalékokkal különböző országokat jelöl koreaiul). A cipőboltos koreai-amerikai testvérek útkeresésén, konfliktusain keresztül nyerünk betekintést abba, ahogy a rasszizmus okozta erőszakban és káoszban lángba borul Los Angeles. A közösségi finanszírozással befejezett produkció nem csak azért az év egyik meglepetésfilmje nekem, mert fajsúlyos, aktuális témát dolgoz fel teljesen új perspektívából (a különböző etnikumú közösségek együttélésének problémáit úgy emeli el a fekete-fehér általánosítástól, hogy saját koreai nézőpontjával egészíti ki), hanem mert ezt olyan őszintén, nyersen, szerethetően és agyon is humorosan teszi, ahogy azt annak idején csak Spike Lee és Kevin Smith tudta – nem hiába lett közönségdíjas a Sundance-en.

Szintén történelmi eseményeket dolgozott fel Kathryn Bigelow (Detroit) és Jeff Nichols (Loving), mindketten 1967-ben játszódó történetet meséltek el. Előbbi a detroiti zavargások egyik legsötétebb rendőri incidenséből készített szinte elviselhetetlenül feszült, klausztrofób thrillert, míg utóbbi már-már túlságosan is puritánul és finom érzelmességgel mutatta be egy fehér férfi és egy színesbőrű nő törvénytelen frigyét, halk küzdelmüket, odaadó és kitartó szerelmüket. Adaptációk is színesítették a fekete tablót, az Oscar-kedvenc Holdfény mellett (a film szintén felnövésről és a szexuális identitáskeresésről mesélő fehér rokona, a Beach Rats is érdemes egy szóra szenzitív karakterábrázolása okán), a Mudbound nagyívű period-drámája rajzolt részletgazdag korképet a negyvenes évek Mississippi-deltáján élő fehér farmer család és fekete munkásai történetén keresztül.

Bár vígjátékként jelölték Golden Globe-ra, a Tűnj el! pont a műfaji kérdések félretétele után (horrornak sem nevezhető) válik igazán izgalmassá: a humor és a suspense eszközeivel a fekete alkotók saját társadalmi közegükre reflektálnak szatirikus módon, fricskát mutatva a képmutatásnak, legyen az fekete vagy fehér. Pontosan ezt a képmutatást ragadja meg (Oscar-szobrot érdemlően) a majd’ 8 órás, lebilincselően átfogó O.J: Made In America. O.J Simpson amerikaifocistából ünnepelt, fekete öntudatát is levető sztárrá emelkedésének, majd börtöncelláig tartó bukásának története bár tévés minisorozat, szünetekkel moziban is vetítették. Ha mellétesszük az I Am Not Your Negro és a 13th című további dokumentumfilmeket (amelyeket szintén díjra jelölt a korábban #oscarsowhite, aztán túlkompenzáló akadémia), az óceán innenső feléről is árnyaltabb képet kaphatunk egy évszázados, bonyolult faji-társadalmi problémáról.

icr2017_01

Gook

Társadalom, tolerancia

Az év talán legemlékezetesebb moziélményét Ruben Östlund A négyzetének köszönhetem. Az európai filmek idei nagy nyertesén annyit röhögtem, mint szatírán talán még soha (véletlenül felporszívózott kiállítás, a pódiumbeszélgetést szétkáromkodó Tourette-szindrómás és még sorolhatnám), ami elsőre meglepő egy éles társadalomkritikától, de épp a film kiszámíthatatlan, frappáns cselekménye teszi nagyon szórakoztatóvá a válságba jutott liberalizmus, a PC, a szólásszabadság kritikáját – jelezve, hogy ezeknek az értékeknek a félreértelmezése a svéd társadalmat is fenyegeti. A provokatív rendező az abszurdba hajló kacagtatás mellett a sznobériát, a valódi szolidaritást és másokért való felelősségvállalást (Terry Notary már a nézőnek is kényelmetlen zaklatásjelenete az év egyik legje), toleranciát ütközteti az egyének és közösségek szintjein, keserű konklúzióra jutva.

Korábbi filmjeihez képes szintén közönségbarátabb irányba mozdult el (elvileg utolsó munkájával) Jarmusch egyik kortárs kedvence, Aki Kaurismäki is, aki​ egy szír menekült (a színész valóban az volt) történetét helyezi tipikusan szűkszavú finn abszurdjába. Az A remény másik oldala​ formailag nem nyújt újat a rendező életművében, de a melankolikus hangulatú, statikus képekre, a fura karakterekhez köthető helyzetkomikumra még mindig vevő vagyok (a bluest előadó finn kocsmabandákra nem különben), miközben az empátia, az emberség mellett való érvelése aktuálisabb nem is lehetne.

A kultúrák és nyelvek közti különbségek áthidalásáról is szól Valeska Grisebach fokozottan maszkulin bolgár vidéki környezetben játszódó Westernje, amelynek egyes megkapó pillanatai a rendezőnő humanizmusáról árulkodnak. Hasonló dokumentarista stílusban és amatőr színészekkel forgott Jonas Carpignano A Ciambra-ja, benne egy olasz kisváros dzsumbujában felcseperedő fiú történetével. A bukásra ítélt srác kénytelen a magára hagyott közeg sajátos normáit követni, így a néző alapvetően szimpátiával, de legalábbis megértéssel viszonyul hozzá – ami engem igazán megérintett, az az önmagát alakító Amato-család természetes játéka, a délolasz milliő minden mocska ellenére is élettel telien vonzó vibrálása, a válaszút zárójelenetére felcsendülő Faded Alan Walkertől. Szintén egy család portréján keresztül mutat elkeserítő képet az orosz társadalomról a Szeretet nélkül. A válófélben lévő szülők gyerekének eltűnése egyszerre szimbóluma a szeretet elmúlásának és az elhidegült, valódi kapcsolatok nélküli világ jövőtlenségének is. A témába vágó társadalomkritikus dokuk közül a BBC-s Adam Curtis nagyívű, archívokban gazdag, egyedi – vitatható, de érdekes – következtetésekkel operáló, világleíró Hypernormalisationje nem könnyű, de izgalmas darab, mint ahogy az Iránban illegalitásban zenélő DJ páros küzdelmeit bemutató Raving Iran is jól példázza, milyen az, ha az egyéni kiteljesedéshez vezető vágyakat elnyomja a hatalom.

icr2017_02

A Ciambra

Női szerepek

Számos olyan filmet láttam idén, amelyek női felnövéstörténeteket mesélnek, ugyanakkor csak kettőt jegyez női rendező. Egyikük, Amanda Kernell debütfilmje, a Számi vér nyerte idén a Titanic Filmfesztivál díját. A otthonától elszakadó tizenéves lány sztorija érzékenyen mutatja be az eltávolodás nehézségeit és  a felnőtté válás felé vezető út áldozatait. Központi kérdése, hogy a kultúrájától, nyelvétől megfosztó többségi társadalom erőszakos integrációja milyen hatással van egy identitását kereső fiatalra. Sokkal könnyedebben, talán az év egyik legfelemelőbb, legsziporkázóbb játékfilmjében szól női szereplőiről Mike Mills. A 20. századi nők amellett, hogy izgalmasan ragadja meg a ’70-es évek Kaliforniájának hippi nosztalgiáját, szívvel és lélekkel tölti meg karaktereit: a fiát egyedül nevelő Dorotheát, a harciasan önmegvalósító Abbie-t és a zűrös kamaszéveit élő Julie-t. A három különböző életkorú nő mintái úgy vannak hatással a velük egy fedél alatt élő fiú személyiségére, ahogy a női életerő dicsőítésének pillanatai a nézői empátiára: a film által közelebb kerülünk a női lélek megértéséhez.

Extrémebb rendezői felfogásban is születtek a nővé érés traumáját megragadó alkotások: Julia Ducournau Nyerse (amely ájulásokról és hányászacskókról szóló hype-jával jócskán torzította sokak előzetes elvárását) és Joachim Trier Thelmája egyedi coming-of-age parabolák horror és természefeletti közegben. Míg az előbbi film főhőse sokszor provokatívan véres jelenetekbe hajló, de amúgy abszurd módon humoros kannibalizmusában, utóbbi címszereplő telekinetikus erejének szabadjára engedésében éli meg a szexuális érés szabadságát, egyik esetben a vegetarianizmus, másikban az elnyomó vallási-családi korlátok erőszakos ledöntésével.

icr2017_03

20. századi nők

Több olyan filmet is láttam, amelyek a női lélek árnyasabb oldalát mutatták be: Sofia Coppola A tizedes háreme-feldolgozásában, a Csábításban a cselekmény helyszíneként szolgáló lányiskola békés napjait felborító férfi és a nők közötti viszonyrendszer alakulása nem vezethet máshová, csak a béke végéhez, így a ki-kit csábít el dilemmán túl már csak az a kérdés, hogy a nemek közötti vonzás-taszítás destruktív dinamikája kinek tartogat csúfos véget. Halálos szenvedélyből fakad a Lady Macbeth tragédiája is, Florence Pugh egyszerre empátiát kiváltó és vérfagyasztó alakítása az elnyomott, naiv lányból a hatalmat magához ragadó gyilkos úrhölggyé váló szerepben az év egyik legmeggyőzőbb színészi teljesítménye.

Francois Ozon doppelgänger-thrillere legalább annyira zavarbaejtő, mint a bolyongás a főszereplője pszichéjében: az elme és szexualitás útvesztőjét különleges atmoszférában átjáró Dupla szerető gyenge befejezése ellenére is érdekes, nem elhanyagolható állomása a rendező életművének. Furcsamód könnyebb dolgom volt Aronofsky félrevezetően horrornak beállított allegóriájával, az anyám!-mal, talán pont azért, mert legalább annyira felszabadítóan hat a néző asszociációs készségeire (teremtő művész/múzsa, isten/természet, eszme/anyag mind a férfi/nő archetípusokból levezetve), mint amennyire le is szögez a brutál-groteszkig és majdnem röhejességig fokozott kínlódás – így egyszerre végtelenül elvont és zsigeri élményt nyújt.

Egy homofób újságcikk ihlette a mexikói szociodrámák legkegyetlenebb krónikásának, Amat Escalantének új filmjét, a La Region Salvaje-t (The Untamed). A homofóbia, a nőgyűlölet, a szexizmus, a képmutatás valós rémképeit a rendező a realitástól elrugaszkodó inváziós szörnyhorrorban oldja fel, de mindvégig megtartva a naturalista drámaiságot is. Az erotikus-borzongató hangulat mellett a végkövetkeztetés is az Under The Skinére rímel: a szexualitás romboló teremtménye nem töltheti ki az emberi elidegenedés űrjét, az emancipálódó nő erőszakos diadala pedig dicstelen bukás is egyben. Társdalmának női szerepeire reflektál az utóbbi jó pár évben egyre nézhetetlenebb filmeket készítő japán auteur, Sion Sono is. Az Antiporno bár a címében pontos kiáltvány, kellőképpen őrült és zavaros film, és az anarchista, obszcén, extrém sonóságot végre újra egységesnek éreztem a színházban vagy kiállítóteremben talán még eredetibbnek ható extrém performansz képeiben.

icr2017_04

Lady Macbeth

Traumák valóságon innen és azon túl

Még a nőknél marad, de már a gyászfeldolgozás filmjeinek sorát gazdagítja Pablo Larraín Jackie című biopicje, amelyet inkább Mica Levi rezignált szimfonikus aláfestése tesz emlékezetessé, mint Natalie Portman túlzó játéka (ha csak a score-ra figyelek, azt hinném, pszichohorrort nézek), és egy elsőfilmes angol rendezőnő, Hope Dickson Leach filmje, a The Levelling, amelynek főhősnője testvére temetésére érkezik vissza szülőfalujába, hogy a továbblépéshez szembesüljön a család sötét titkával. A finoman építkező film az év egyik legszebb halkszavú drámája, nem sokkal lemaradva az azonos alapszituációból kiinduló, melankolikus, mégis felemelő A régi várostól.

Az elmúlás folyamatát nehéz a melodráma megszokott elemei nélkül filmre vinni, és a haláltól karnyújtásnyira táncoló fiatal AIDS-aktivisták majd’ három órás történetét akkor is élvezetes (egyúttal fájdalmas is) nézni, ha nagy része előadótermi vitákból (vagy még soha ilyen hosszan kitartott meleg szex-jelenetből) áll – élettel teli és őszinte, a 120 dobbanás perckenként végét nem lehet kibírni sírás nélkül.

A realitástól részben vagy egészében eltávolodó zsánerek is foglalkoztak szeretteink hiányával. A Marjorie Prime sci-fi köntösbe bújtatott kamaradrámája a szerelem és szeretet maradandóságáról, emlékeink valódiságáról, emberi mivoltunk (mesterséges intelligencia általi) kiterjesztéséről vet fel provokatív kérdéseket. A Ghost Story lepedőben „kísértő”, szomszéd társaival feliratokban kommunikáló szellemének története merengés a szerelem időtállóságáról, halálunk után hátrahagyott örökségünkről és személyes momentumaink az idő végtelenjében is fennmaradó fontosságáról. Kapcsolódik a témához a haiku-puritánságú The Whispering Star című Sono-film is, amelyben egy androidnő kézbesíti a galaxisban veszélyeztetett fajként élő emberiség tagjainak utolsó személyes tárgyait. A film helyszínéül is szolgáló poszt-fukusimai romok ihlette meditatív-minimál sci-fi merengés a pusztulás utáni életről. Traumáktól megtört lelkek szerelméért szurkolunk a Two Lovers and a Bear romantikus drámájában, a film érzékeny pillanatait, mágikus sarkköri tájait átlengi a szürrealitás – imádtam beszélő jegesmedvéstől. Sötétebb vizekre evez az A Dark Song okkultista rituáléja és a King-adaptáció Gerald’s Game pszichoanalízise is: mindkettő szűk keresztmetszetű (zárt tér, két szereplő) horror-dráma, sajátos megváltástörténetek, csavaros finálékkal.

icr2017_05

A Ghost Story

Meghasadva

Amikor az elmébe való alászállás már nem problémák feloldásához, hanem azok eszkalálódásához vezet, akkor jön képbe a pszichothriller műfaja. Az év egyik meglepetés low-budget filmje a Ben Wheatley-protezsált Gareth Tunley bemutatkozása, a The Ghoul, ami igazi mindfuck-élmény, a Pi, a Memento (vagy inkább Nolan még korábbi filmje, A csapda) stílusában. A zseniális Mr. Robot sorozat után már nem hatott újdonságként a hasonló, hasadt elmés történetet mesélő Buster’s Mal Heart, de azért kellőképpen fura film. A filmvégi csavarok egykori mestere, Shyamalan új munkájának (Széttörve) filmvégi libabőröztető zenés visszautalásával az év egyik legnagyobb megdöbbenését okozta, és ezzel elérte, hogy rajongva várjam kedvenc, rendhagyó képregényfilmem, a Sebezhetetlen folytatását. A Super Dark Times sötét szerelmes-gyilkosos young adult filmje nagyon halványan a Donnie Darkót idézte (és Ben Frost zenéje tette igazán hangulatossá), a Dans La Foret (Into The Forest) apa-fiú párosának erdei kirándulás-szcenáriója pedig nem egy felszínes horror díszleteként szolgál, hanem egy gyerekszemszögből végigkövetett pszichológiai és/vagy (a nézői dillemma pont ez) természetfeletti thriller baljós környezetéül.

icr2017_06

The Ghoul

Bűnfilmek

Bűnügyi filmek terén jól teljesített idén a Netflix: az I Don’t Feel at Home in This World Anymore rendezője kitanulta Saulnier (Blue Ruin, Green Room) mellett a fekete humorú, karakterdrámás, egyben társadalomkritikus vérfagyasztást, a Sundance-en zsűri nagydíjas első rendezésére a Coen fivérek is elismerően biccentenének. Mellette a Shimmer Lake hasonszőrű, kisvárosi környezetben játszódó, béna bankrablós noirját és a Locke gengszterverzióját (Wheelman) is a netes filmszolgáltatónak köszönhettük. Az előbbi film főszereplőjével rokon a Sweet Virginia főhős karaktere is: műfaja egyszerre thriller és melodráma némi társadalomkritikus felhanggal, amivel nálam bőven felülmúlta a fenti stílus ászának tartott Taylor Sheridan új rendezését (Wind River). A bűnfilmek lokálisabb példái közül az ír farmer véres bosszúfilmje (Bad Day for the Cut) és egy ausztrál kegyetlenkedés (Killing Ground) volt maradandó.

A bűnügyi zsánerek vonásait sikerrel aknázhatta ki a szuperhősfilm (Logan), a vígjáték (Free Fire) és az animáció is (Have a Nice Day), de legfontosabb képviselőjét idén a drámát és a heist-filmet kombináló Good Time jelentette. A Safdie-testvérek korábbi filmjét (Heaven Knows What) is imádtam, a manhattani utcák heroinfüggő hajléktalanjainak rögvalósága után itt is a New York-i mocsok a helyszíne az adrenalinlökettel felérő egyéjszakás versenyfutásnak. Az alkotók hatalmas együttérzéssel vezetik végig a fő- és mellékszereplőket drogokkal, lopással, erőszakkal teli átlagos napjukon, az pedig végképp csúcspont, amikor az év legjobb filmzenéjét író Daniel Lopatin (Oneohtrix Point Never) soundtrackjén felcsendül Iggy Pop éneke.

icr2017_07

Good Time

Borzongás máshogy

Idén valahogy elmaradtak a zsigeri horrorfilmek, de a már említett Nyers mellett volt néhány rendhagyóbb midnight movie. A tavalyi The Survivalisttel rokon It Comes At Night posztapokaliptikus drámája nem csak a meg-nem-mutatott-gonosz hatásos borzongatásával, de a menekültválságra is reflektáló, paranoia és emberiesség konfliktusával visszaigazolja a cím többszörös jelentését. Ana Lily Amirpour Csadoros vérszívóját én nem szerettem, új filmjénél (The Bad Batch) is a sztori esetlensége és az atmoszférikusnak szánt üresjárat zavart, de a Mad Max környezetű kannibál freakshow-nak ezzel együtt is megvannak a maga pillanatai. Ezzel szemben a Brimstone westernje az elviselhetetlenségig fokozza a sokfelvonásos vadnyugati szenvedéspornót – ennél erőszakosabb bosszúfilmet rég láttam, de néha kellenek a végletek is. Könnyedebb borzongást és szórakozást nyújtott a Reszkessetek betörők horrorrá kifordított utánérzése, a Better Watch Out, és bár tudom, hogy még ennél is átlagosabb film a Tinder-randis rom-komból thrillerré alakuló Bad Match, az adott pillanatban egészen bírtam.

Háborús borzalmak terén három film is betalált. Semmit sem tudtam kedvelt lengyel rendezőm, Wojcieh Smarzowski (Traffic Department, The Mighty Angel) Wolyn (Hatred) című alkotásáról, így elég sokkolóan hatott, hogy mi zajlott Volhíniában a negyvenes évek elején: ha valaki netán egy népirtásos filmet akarna nézni, itt a valaha készült egyik legnaturálisabb háború-horror a témában. Más eszközökkel, de ugyancsak a néző zsigereire hat Nolan menekülős metronómja, a Dunkirk. Mintha egy homokóra-matrjoskában lennék, úgy nehezedik rám az egy pontba összesűrűsödő három idősík feszültsége, Hans Zimmer zenéje pedig bravúrosan követi le az egész filmhosszon át tartó rohanást az életben maradásért. Bár ez a néző dróton rángatását jelenti, el kell ismernem: légszomjat és pitvarfibrillációt film még így nem okozott nálam. Szokatlan oldalról mutatja be a modern háború poklát a francia Ni le ciel ni la terre (Neither Heaven Nor Earth) is. A kísérteties körülmények között eltűnő katonák pszichológiai vagy valós síkon játszódó metaforikus borzongatása a kolumbiai Az osztagra emlékeztetett.

icr2017_08

Wolyn (Hatred)

Drámai komédiák és fordítva

Az utóbbi években találtam rá Hong Sang-soo koreai rendező munkáira. Mondják róla, hogy ugyanazt a filmet forgatja újra meg újra férfi és nő kapcsolatáról (ráadásul nagyon termékeny), és annak ellenére, hogy ez így van, a tavaly is naplózott filmje után idei triplázása (On the Beach at Night Alone, Yourself And Yours, The Day After) is elvarázsolt. Pedig történetei tényleg végtelenül egyszerűek: nők és férfiak találkoznak véletlenszerűen, beszélgetnek, iszogatnak, bonyolítják a kapcsolatukat. Elbűvölő, intim pillanatait komplexebb cselekménybonyolítás teszi izgalmassá, előfordul például, hogy nem egyértelmű a jelenetek sorrendje. Nem csodálom, hogy a válófélben lévő rendező és tündéri színésznő-múzsája, Kim Min-Hee időközben egymásba szerettek. Hongot szokás a koreai Jarmusch-nak is nevezni, és van is ebben valami. A Paterson imádnivaló szerelmespárja ugyanezt az egyszerű hétköznapiságot, a mások számára monotonnak és frusztrálónak ható mindennapok szép harmóniáját és nyugalmát közvetíti megható líraisággal.

icr2017_09

Yourself and Yours

Frusztráltság és sérelem bőven akad Noah Baumbach sztárparádéjában: a The Meyerowitz Stories (New and Selected) kedves, sziporkázó humorával, törékeny karaktereivel és bölcsességével az év legjobb keserédes családi mozija – mintha a rendező egyik barátjaként ismert Wes Anderson Tenenbaum, a háziátok-jának Woody Allen-i változata lenne. És ha már Allen, itt van az – valószínűleg jó időre, ha nem végleg – utolsó Louis CK-film is, a ’40-es évek komédiáinak stílusában készült I Love You, Daddy, amelynek perverzitásról is szóló bohózatát nézve, a rendező botránya fényében kényelmetlen helyzetbe kerülök, amely szerteágazó dilemmához és vitatémához vezet: lehet-e elvonatkoztatni és szabad-e még röhögni ezen? Szabad és muszáj is röhögni viszont két haverfilmen, a kellemesen debil The Young Offenders ír road-movie-ján és a szintén csupaszív hülyeség Donald Cried abszurdján. A kamaradarabok sorában a fenti fekete-fehér kategóriába kívánkozó Fences nyújtott színházközeli élményt, hasonlóképp a The Party rövid, de velős tragikomédiája.

icr2017_10

The Meyerowitz Stories (New and Selected) 

Más világ

A Prizmán talált érdekességeken (La Distancia (The Distance), Crumbs, Tickled) túl David Lynch portéja (The Art Life) szintén szürreális élmény, órákig néztem volna még ezt a csodabogár zsenit; az Alien-projektből kirúgott Neil Blomkamp Oats Studio-s sci-fi-horror kisfilmjei (Rakka, Firebase, Zygote) a műfaj idei nagyjátékfilmes termésén is túltettek, az Okját jegyző Joon-ho Bongnak pedig sikerült egy génmódosított szupertenyészállatról szóló vízilónyúlmalacos családi kalandfilmből szórakoztató, de élesen társadalomkritikus szatírát forgatnia.

Komfortzónán kívüli, valódi wtf-élményem csak egy volt idén, az viszont annyira intenzív, hogy csak a rendező egy korábbi filmjéhez mérhető. Az Egy szent szarvas meggyilkolása, hasonlóan a Kutyafoghoz, egy első blikkre normális családról szól és normális világban játszódik, csak a röhejességig túlzóan tárgyilagos, érzelemmentes párbeszédek jelzik, hogy itt Yorgos Lanthimos veszélyes, beteges és kegyetlenül szadista elméjében kezdünk elmerülni. Természetfeletti vonatkozású bosszúfilmjével a görög rendező tökéletes példát mutat arról, hogy bizarr elképzeléseit nemzetközi együttműködésben is képes kompromisszummentesen megvalósítani. Euripidész egyik tragédiája ihlette, lassan felépülő groteszk pszichothrillere egyszerre kényelmetlen és izgalmas, az alapművet aktualizálva rámutat emberi hibáink súlyára, ezt pedig olyan formanyelven teszi, ami nagyon ritka egy sztárszínészeket felvonultató produkciónál. A naivitás és együgyűség mögött egyre jobban felszínre kerül a jéghideg rosszindulat, ami az aláfestésként használt Ligeti-művekkel megtámogatva zavarbaejtően párosul Lanthimos éjfekete humorával.

Címke: ,