icr2016_00

Jegyzet

Ezek voltak 2016 legemlékezetesebb filmjei

Gál Zoltán (ICR)

2017/01/02

Volt minek örülni.

365 nap alatt cirka 180 film – sok és sokféle filmélmény ért tavaly moziban, fesztiválvetítéseken és a kanapén ülve is. Szigorú rangsor helyett csokrokba fontam évösszegzésem a kiemelkedő pillanatokról, filmekről, amelyek…

…megnevettettek, felemeltek, szórakoztattak

Nem gondoltam volna, hogy lesz film, ráadásul egy német komédia, amin sírva röhögök majd. Az év egyik legüdítőbb, legfelemelőbb mozis élménye volt a sokszor azért türelmet kívánó, abszurdba is elkalandozó, apa-lánya kapcsolatot tárgyaló és a mindennapi társadalmi- és gender-normák fonákját mutató Toni Erdmann.

Szintén családról és a gyerek-szülő viszonyról mesélt gyermeki őszinteséggel és Burton-i/Anderson-i fantáziával az Életem Cukkiniként című svájci stop-motion animáció, és a morbidabb, már-már gót Little Sister is kedves kis gyöngyszem a furább családi filmek sorában.

A korábbi filmjei után egy leheletnyit konformizálódó, de ellenállhatatlanul sziporkázó Taika Waititi pufók skux-jának cserkészkalandja, a Hunt For The Wilderpeople A nyár királyai óta a legjobb gyerekfilm, a Sing Street pedig (a La La Land bemutatójáig) a legszerethetőbb musical volt. A vörös teknős gyönyörűen – kecskeméti kezek által is – rajzolt, szavak nélküli tanmeséje az élet körforgásáról érzelmes, különleges darabként tűnt ki az idei animációs filmek közül.

icr2016_01

Toni Erdmann

…új világokat tártak fel

A jó tudományos-fantasztikum ismérve, hogy bármennyire is elrugaszkodik a valóságunktól, végeredményben emberi mivoltunk kérdésire keresi a válaszokat. Az Érkezés idegenjeinek megjelenése és céljuk másodlagos, így Denis Villeneuve filmje is hard sci-fi-ből szép lassan az emberre fókuszáló drámává alakulva az év egyik legérzékenyebb darabja lesz. Max Richter eredetileg vonakodott, hogy újabb filmhez használják fel a zenéjét, de végül jól döntött: az On The Nature Of Daylight nélkül nem került volna elő annyi zsebkendő a szívszorító fináléra.

Hasonlóan humanista megközelítésű a Midnight Special is, ahol szintén az a tanulságos, hogyan reagál az emberi életformából valami többé, mássá váló fiú megjelenésére a társadalom (a kormány fegyvert, a vallás messiást, a tudomány kísérleti alanyt lát benne), de a Spielberg inspirálta hajszafilm értelmezhető a gyerekét elvesztő szülő szimbolikus elengedés-történeteként is.

A pesszimistább világképet festő filmek közül a High-Rise disztópiája az elnyomás, az egyenlőtlenség, a hedonista fogyasztói társadalom összeomlásának színtere, a spanyol Pszichonauták – Az elveszett gyerekek rajzfilmként nagyon merészen, szürreális módon szól nyomasztó témákról, a természet rombolásáról, belső démonokról, elidegenedésről, a The Survivalist pedig már az apokalipszis utáni túlélés és paranoia olyan nyers példázata, amire talán Az út óta nem volt példa.

icr2016_02_

The Survivalist

…egyéni és kollektív lelkiismeretünkkel szembesítettek

A Toni Erdmann és az Érkezés mellett a legintenzívebb érzelmi hatást nálam a brit munkásosztály legfőbb krónikásának új drámája érte el. Ken Loach Én, Daniel Blake-je, címszerepében az egészségét és munkáját elvesztő főhőssel, önbecsülésről, emberségről szól, és arról, milyen fontos kiállni az igazunkért egy ellehetetlenítő rendszerrel szemben. A film az önzetlenség, a baráti szeretet jelentőségét hangsúlyozza, és az emberi kapcsolatok, közösségek erejét mutató, végeredményben felemelő társadalomkritikaként nézhető.

Angliától jó messzire, a kínai határvidék sivár rögvalóságában, westernekbe illő mocskában valamelyest hasonló, kafkai történet játszódik: az A Fool szórakoztató abszurd egy falusi farmerről (akit amúgy az elsőfilmes rendező játszik), története maró gúnnyal mutatja be a becsületes kisember kálváriáját a kapitalizálódó rendszerben.

A Kínában betiltott, lélegzetelállító, elkeserítő, letaglózó erejű képeket felvonultató, de párbeszédektől mentes (Dante Isteni Színjátékából idézgetve mégis narratívával bővülő) Behemót című dokumentumfilm arról gondolkodtat el, milyen áron fejlődik a civilizációnk, és hogyan pusztítjuk ezzel önmagunkat.

icr2016_03

Behemót

A gyöngyház gomb kivételes szépségű dokumentumfilm Chiléből, amelynek bravúrja, hogy az alkotó természetesnek ható párhuzamokon keresztül képes elmesélni az ország történelmét a patagóniai őslakosoktól kezdve a Pinochet-rezsim rémtettein át a sivatagba telepített, világegyetemet fürkésző teleszkópok és az óceánt rejtő sötét titkokig.

Asghar Farhadi mesterien bonyolítja a morális kérdéseket, élesen lát, a társadalmi és egyéni konfliktusokba önhibájukon kívül kerülő főhőseit hétköznapi közelségben helyezi el, ezáltal a bűnről, szégyenről, bizalomról, megbocsátásról szóló Az ügyfél szereplői is közel kerülnek a néző szívéhez, legyenek azok a konfliktus egyik vagy másik oldalán.

Ugyanerre képes Pablo Larraín is, aki annak ellenére teszi mégis szerethetővé a The Club lelkészeit, hogy azok a legförtelmesebb bűnöket követték el. Az idei év egyik legfigyelemreméltóbb rendezőjének (Neruda, Jackie) egyházkritikus filmje az elnyomás pszichológiájáról szól, súlyos kérdéseket feszeget, nyomasztó atmoszférája rettentő erős, fekete humora újra és újra meglep.

Volt két film, amely bebizonyította, hogy a szociális témák működhetnek western közegben is: Ausztrália Goldstone nevű, isten háta mögötti kisvárosában és a Hell Or High Water texasi pusztáján is markáns, morális kérdéseket is feszegető thrillerek fogantak.

icr2016_04

A gyöngyház gomb

…majdnem romantikus filmek

A divatmogul Tom Ford második filmjével is bebizonyította, hogy nem csak külcsínben, de belbecsben is stílusos, tartalmas történeteket visz vászonra: az Éjszakai ragadozókban a thriller műfajú, metanarratív regényszál mellett kibontott párkapcsolati bosszúdráma mintha még kegyetlenebbül hatna, mint az erőszaktevő redneckek bűntette.

Sok tekintetben rokon az ugyancsak regényből ugyancsak szabadon adaptált, krimiszállal átszőtt Park Chan-wook-film, a dél-koreai szerzőhöz méltóan perverz, fordulatokban bővelkedő, erotikában is erős A szobalány.

A Lady Hidekót alakító Min-hee Kim éppen abban a Right Now, Wrong Thenben is főszerepet játszik, amely a fentiekkel szemben visszafogottságával, finom gesztusaival, párbeszédeivel, kedves humorával válik igazán szerethető és formabontó darabbá: egy férfi és egy nő találkozását meséli el kisebb-nagyobb változtatásokkal, kétféleképpen, sokat megfejtve egymással való interakcióinkról.

Visszatérve a távol-keleti extremitáshoz, kiemelendő még Khavn, a fülöp-szigeteki fenegyerek őrülete, a Ruined Heart: Another Lovestory Between a Criminal & a Whore, amely egyszerre hat musicalként, erőszakos manilai bűnfilmként és tragikus love storyként, minden idők legkúlabb, testekre tetovált credit-szekvenciájával.

icr2016_05

Right Now, Wrong Then

…amerikai felnövéstörténetek

Tavaly három, elsőfilmes amerikai szerző is szerethető filmet készített fiatalkori küzdelmekről, barátságról, vágyakról: a Sleeping Giant a nyári szünet kertvárosi gondtalanságát árnyalja, a The Land és a Kicks pedig urbánus környezetben, hip-hop zene és gördülő deszkák kulisszái között szembesít az utca keménységével.

icr2016_06

Sleeping Giant

…csontig hatoltak

A visszatérő naturalista túlélés- és bosszútörténetével már az év elején magasra tette a lécet a zsigeri, húsbavágó filmeket illetően. Voltak szerencsére még ígéretes követők, köztük Saulnier helyenként gore-horrori kegyetlenségig merészkedő élethalál-harc thrillere, a Green Room, amely főként egy klub backstage-ében játszódik, és egy punkegyüttes és egy neonáci bűnbanda közti összecsapást mutatja be. A klausztrofób home-invasion másik meglepően jól működő példája volt a Vaksötét, benne az áldozatból „leg-badassebb” főgonosszá váló vak veteránnal, akivel betörő fiatalok húznak ujjat.

Sokkal hatásvadászabb és egy kicsit már saját magát is fetisizáló film a Neon Démon, Winding Refn erőszakos sokkolása a csillogó modellvilág mocskáról – ambivalens érzéseket keltő darab, de nem lehet elmenni mellette.

A Távol-Kelet erős történelmi és krimi hagyományait követi a legkülönbözőbb műfajok virtuózának számító Kim Ji-woon új eposza, a The Age Of Shadows: pörgős, izgalmas és elegáns thriller a bajtársiasságról, amely nem fukarkodik a kemény jelenetekkel sem.

icr2016_07

The Age of Shadows

…a psziché sötétjébe ástak

Az idei év egyik meglepetés-thrillere számomra Karyn Kusama kamaradarabja. A meghívás cselekménye egyetlen éjszaka alatt fordul baráti csevej-partiból apokaliptikus horrorba – a vacsoraest alatt folyamatosan kétségek közt tart minket a rendező, hogy a múltban gyökerező tragédia hogyan árnyékolja be a szereplők közötti viszonyokat. Okos, lassan feszülő, csavaros film.

Hasonló alapszituáción keresztül tárul fel a hálaadásra betoppanó család fekete bárányának addikciótól gyötört múltja. A Krisha kegyetlenül őszintén és nyersen, igazi pszichológiai horrorként szól az alkoholizmusól, erős színészi játékkal.

A Frenzy Törökország jelenéről, jövőjéről fest nyugtalanító képet: egyedi filmnyelvű pszicho-szociológiai, szürreális parabola a terrorizmus keltette, társadalomromboló paranoiáról.

Anthony Perkins fiának debütfilmjében, apja ikonikus filmszerepéhez hasonlóan szintén fontos szerepe van a késnek, de a February (The Blackcoat’s Daughter) sem annyira vérgőzös, inkább pszichológiai horror – a borzongató lynchi atmoszférát nemcsak a ravaszul bonyolított, többértelmű sztori, hanem a másik Perkins fiú filmzenéje is különlegessé teszi.

Mi lehet sötétebb, mint egy fasiszta diktátor pszichológiai látlelete? Az, ahogyan ezt a karaktert egy gyerekben látjuk megfoganni. A nagyrészt magyar gyártású The Childhood of a Leader az év egyik legnyomasztóbb filmje (ez részben Scott Walker zenéjének is köszönhető), tankönyvekbe illő gyerekpszichológiai tanulmánya. Kis költségvetésű szerzői filmek közül jól teljesítettek még a They Look Like Pople és a The Alchemist Cookbook megborult elméket bemutató portréi.

icr2016_08

A meghívás

…rémmeséket revizionáltak

A klasszikus horrortörténetek frászkeltő rémségeinek újragondolására tavaly jobbnál jobb példák akadtak. A 17. századi folklórból merítő A boszorkány a bigott kereszténységből és a széteső család paranoiájából táplálja kísértő gonoszát. A hatás a szubtextek sokasága és kuszasága ellenére is erős Robert Eggers debütáló filmjében.

A korábban remekbe szabott krimikért felelős koreai Hong-jin Na ezúttal is nyomozós sztorival kezd, ám a The Wailingben az esetlen detektív furcsa és kegyetlen gyilkosságokat vizsgáló kálváriája észrevétlenül válik vért fröcskölő, kiszámíthatatlan és féktelen fekete mágiás horrormesterművé.

Az ázsiai extremitásnál finomabb módszerekkel nyúl a hiedelemvilághoz Babak Anvari. Az Under The Shadow anya-lánya viszonyon keresztül, az iraki-iráni háború árnyékában az arab mitológia ártó szellemével (dzsinn) példázza történetét, a lengyel Marcin Wrona pedig a zsidó miszticizmuson (dibbuk) keresztül mesél a lengyel lelkiismeretről a nem mindennapi esküvős-ördögűzős Demonban.

A már említett Oz Perkins netflixes gyártású gót-thrillere, az I am the Pretty Thing That Lives in the House finom balladisztikusságával az év legelegánsabb kísértetházas dermesztése, a mexikói Halley pedig testhorrorba hajló minimáldráma a zombivá válásról, a nemlétbe való útról.

icr2016_09

The Wailing

…a komfortzónán túl is működtek

Az Endorphin francia-kanadai filmkülönlegesség Villeneuve és Dolan operatőrétől, nagyjából arról, milyen, ha valaki az időt nem lineárisan éli meg: absztrakció és szürrealitás jellemzi az amúgy egyetlen tragikus esemény körül bonyolódó “cselekményt”. Aki szereti a szokatlan filmes gondolatkísérleteket, a lynchi elvontságot, vagy érdekli a kvantumfizika és a relativitás, annak ajánlom ezt a fura wtf-ot.

Aki inkább tesztoszterontól duzzadó, észvesztő tempójú filmre vágyik, annak ott az FPS-erőszakorgiával kitűnő akciómozi, a Hardcore Henry, amely vagy kiakaszt már az elején, vagy végleg magába ránt – vérmérséklettől függően.

Ha valaha bemerészkedtem volna a kísérleti filmek világába, és ismertem volna Guy Maddin munkásságát, akkor nem ért volna meglepetés a Kanada-szerte nagyra becsült filmes új munkája láttán, amelyet egy ideig értetlenül bámultam. A rendező egyedi művészetére többek között a némafilmek világának renoválásával, újrastilizálásával való konvenciórombolás jellemző, és a The Forbidden Roomban is mintha egy némafilm egyesülne a trash-sel (a celluloid konkrétan összeég), naiv játékos gegek, pszichohorror, (rém)álomszerűség, multinarratíva, agymenés zajlik két órán át olyan epizodistákkal, mint Udo Kier, Geraldine Chaplin vagy Charlotte Rampling. Sok türelmet igénylő, de szemet gyönyörködtető elmefárasztás, amelynek egyedi képi világa mellett hangsávja is figyelemre méltó, ahol tökéletes helye van Venetian Snares „Felbomlasztott mentőkocsi” című remekének is.

icr2016_10

The Forbidden Room

A thai Apichatpong Weerasethakul munkáihoz hasonló a huszonéves kínai költő, Gan Bi Kaili Blues című első nagyfilmje. Nem egyszerűen meditatív, hanem izgalmas filmnyelvi eszközökkel teszi vonzóvá a történetet, amely egyébként hiába nyúlfarknyi (a főszereplő elindul felkutatni az unokatestvérét), időbe telik, míg teljesen összeáll. Megtekintés közben a valóságon átszűrődő misztikumon, idő és érzékelés kapcsolatán is elmerenghetünk, vagy csak gyönyörködhetünk a kínai vidék tájaiban, és hagyhatjuk, hogy mi magunk is utazóvá váljunk a filmközepi 40 perces jelenet alatt.

A néhány évvel ezelőtt Oscar-magasságig érő greek weird wave lecsillapodni látszik, de A homár után a Chevalier is olyan film, amelynek elkészítésére csak a hellén újhullámosok képesek: röhejes abszurdként tart görbe tükröt a maszkulin versengés, a társadalmakat irányító férfi dominanciaharc értelmetlensége elé.

Címke: ,