realitylead

8 fontos film, ami mellett túl könnyen elszáguldottunk idén

Árva Márton

2015/12/27

Ezen a listán nincs rajta a Mad Max

…ami nem azt jelenti, hogy neki szeretnék rontani a kétórányi vad üldözést ünneplő évértékelőknek. De most inkább olyan darabokat ajánlok, amelyek mellett kár volna elszáguldani.

Mommy

Kevés olyan érdekes, hamar felismerhető, mégis csapongó fiatal szerzőifilmes dolgozik manapság, mint amilyen Xavier Dolan, akinek idén szerencsére nagyvásznon is megcsodálható volt legújabb, és talán eddigi legegységesebb munkája. A Mommyban a képaránytágítástól a reklámfilmes lassításokig tartó gátlástalan formai machinációk és más öntörvényű megoldások (az egyik kedvencem, amikor gördeszkázás közben a Steve füleséből kiszűrődő dallamok indokolatlanul összekeverednek a film aláfestő zenéjével) a már kézjegy-szerű családi melodráma érzelmi szélsőségeinek átgondolt kifejezőeszközeiként működnek. A szinte szappanoperai módon harsány színészvezetés letaglózó alakításokat és rengeteg humort is csempész a filmbe.

Ráadásul már régóta érett, hogy a művészvilág végre elismerjen (lásd a tavalyi cannes-i díjat) egy olyan munkát, ami méltó módon emlékezik az Eiffel 65-ra és a Reszkessetek betörők!-re.

YouTube előnézeti kép

Balaton method

Elnézegettem korábban is a Szimler-Rév alkotópáros Kodály method-videóit, és alapvetően szimpatikusnak tűnt, hogy néhány jól bevált, „analóg” képi trükkel próbálnak utat törni a mai zenés kisfilmek pixelviharában, de messze nem az év egyik legjobb moziélményére számítottam, amikor tavasszal beültem a Balaton method vetítésére. Az alaposan átgondolt koreográfiák, az emberarcúvá formált miliők és a hosszú snitt által egységbe kovácsolt vizuális ötletek az egyszerű klipfüzér és az országimázsfilm béklyóit is lerázva állnak össze a zenei és a képi alkotómunkát egyszerre ünneplő, lehengerlő örömjátékká.

Szimlerék kísérlete azért lesz naggyá, mert a film hatását (legalábbis számomra) elsősorban nem a szereplő zenekarok iránti rokonszenv és nem is a látott helyszínek által keltett nosztalgia vezérli: épphogy mindkettő a szerethető képsorokból születik, melyek találékonyságukkal egy olyan félig igaz világba vonnak be, ahol bármikor fordulhat egyet a kamera, és minden a feje tetejére állhat.

YouTube előnézeti kép

Güeros

Ha tíz éve a Kacsaszezon moziba és DVD-re is eljutott, akkor a Güeros is többet érdemel a szemfüles internetezők és a nemzetközi fesztiválozók figyelménél. A kezelhetetlen kamaszsrác és az egyetemfoglaláshoz is lusta társai mexikóvárosi pikareszkje olyan frissen és keresetlenül használja az újhullámokat megidéző gesztusnyelvet, hogy laza ötvenéves (film)történeti szakadékokat is gond nélkül hidal át, mintha a fiatalság mentális állapota alig változott volna.

Az elsőfilmes Ruizpalacios (mondjuk a Miss Bala előtti Naranjóval ellentétben) nem csak egyszeri Godard-rajongó: ahogy közérzetfilmjének hősei sem pontosan tudják, ki ellen és hogyan lázadjanak („Minek mennénk el bárhova, ha utána úgyis hazajövünk?”), maga a film is a nagyra becsült minták és a mai érdeklődés összeférhetőségével kísérletezik. A figurák a papa rockikonját keresve, sodródva-szemlélődve járják be a változatlanul Che Guevara-portrék között zajló egyetemi diákvitákat, eközben vízibombát dobnak az agresszív férj elől menekülő anyára, és otthon a fogyatékos szomszédtól nyúlják az áramot.

A filmkészítő pedig egyszer azt figyeli, ahogy a belógó csapó mellett ecsetelik a forgatókönyv gyengeségeit, máskor a mexikói film múltját és jelenét gúnyolva gyakorol önkririkát. És ezalatt a Güeros stílusgyakorlatból saját jogon is teljes értékű önkereső játékká érik. Nem érdemes kihagyni.

YouTube előnézeti kép

Drifter

Hörcher Gábor precíz, fáradhatatlan munkája, a dokumentum- és a játékfilmes szabályrendszer beható ismeretéről számot adó szerkesztése és nem utolsó sorban a szerencsésnek is mondható, többszörösen megtérülő szereplőválasztás teszik a Driftert kihagyhatatlan filmmé. A főhős, Steinbach Richárd álmodozó, mélyen érző vagy dühös pillanatai, kihasznált és elszalasztott lehetőségei azáltal érvényesülhetnek igazán a vásznon, hogy a rendező a humort, a feszültséget és a drámát is okosan adagolja.

Így határozottan kerüli ki a nehéz körülmények buktatóit reprezentáló patetikus szociodoku és a különleges személyiségjegyeket vagy sorsfordulatokat kirakatba helyező sekélyes indie-dráma műfajának csapdáit is.

YouTube előnézeti kép

Őrült szerelem

Jessica Hausner osztrák rendezőnő már bizonyította, hogy kivételes érzéke van a transzcendens szenvedélyt és a földhözragadt hétköznapokat ütköztető, finoman ironikus, mégis megrendítő fogalmazáshoz (Lourdes). Az idén márciusban a magyar mozikba is belopakodott Őrült szerelem lenyűgöző következetességgel aknázza ki ugyanezt a nehezen megfogható kettősséget.

Hausner rizikós vállalkozása szófukar tablókban meséli el, ahogy a gyógyíthatatlan bánattól tépázott Heinrich von Kleist párt talál a kettős szerelmi öngyilkossághoz. A nagyformátumú romantikus tragédia, a gondosan összeválogatott, mély világfájdalmat tükröző arcok és a bal alsó sarokban fickándozó cuki kutyák épp csak a legfeltűnőbb elemei annak a komplex gesztusrendszernek, amivel az Őrült szerelem egyszerre érzékelteti a történet túlzásainak megmosolyogtató és döbbenetes oldalát is – anélkül, hogy bármelyik sérülne vagy túlsúlyba kerülne.

A film festményszerűen mozdulatlan kompozíciói és a szereplők udvarias halkszavúságába oltott fatalizmus szinte minden mozzanatot önmaga karikatúrájává alakít, a rendezés apró leleményeinek köszönhetően mégis képtelenség nem átélni a halálvágyó beteg lelkek melankóliáját (a sok nehezen tudatosítható trükk közül az egyik, hogy a dialógusjelenetekben egy szereplő kényelmetlenül hátrafelé fordul, így konkrét fizikai szituációba kerül a megmagyarázhatatlan fájdalom és szorongás).

YouTube előnézeti kép

Valami követ

David Robert Mitchell gyakorlatilag tökélyre csiszolt dolgozata már csak amiatt is érdemes lenne a figyelmünkre, mert bár faék egyszerűségű koncepcióból indul ki, a Crewdson-fotókhoz mérhető alapossággal megalkotott kertvárosi képek és a jéghideg Disasterpiece-szintizene hathatós segítségével ellenállhatatlanul ránt be egy irracionális félelmekkel teli, bizarr világba.

De ha ez a megkapóan céltudatos és elegáns kidolgozás nem lenne elég, a Valami követ mindezt azzal is megfejeli, hogy gyomorszorítóan hatásos képet fest a tinédzserlélek szexualitással és halállal kapcsolatos kétségeiről. A felelőtlen gyerekkor egyhangúságát felváltó sokkszerű változások és az elkerülhetetlen döntéshelyzetek élményei könyörtelenül letisztult szimbolika mentén, kimért lassúsággal zúdulnak a film nézőjére.

YouTube előnézeti kép

P’tit Quinquin

Ha valaha megvalósulna az egyik titokban dédelgetett álmom, és Tarr Béla vígjátékkal térne vissza a filmkészítéshez, valószínűleg ezzel az élménnyel lenne érdemes ráhangolódnia. Bruno Dumont közel négyórás opuszáról tényleg nem lehet eleget beszélni. Az eredetileg minisorozatként készült, de olykor moziban egyben is vetített P’tit Quinquin (néhányan talán elcsípték márciusban a Frankofón filmnapokon, de most már akár itt is lehet pótolni) gond nélkül boronálja össze az Isten hozott az Isten háta mögött és a Sátántangó világát egy fura figurákkal teli, vidéki francia kisközösségben játszódó, végletekig erodált nyomozás-történetben.

Az elnyújtott körkörösségbe oldódó elbeszélés és az azt meg-megszakító, zavarbaejtően vicces jelenetek (mint a mise, a temetés vagy a felvonulás) sajátos ritmusba rendezik a sokszor banális, de távolról sem mindennapi eseménysort. Az útközben elrejtett milliónyi apró ötlet skálája pedig a groteszk gegek és a vészjósló társadalmi diagnózisok közti árnyalatokban játszik.

YouTube előnézeti kép

Réalité

Végezetül pedig álljon itt a racionálisan (vagy spirituálisan) megközelíthető filmkultúra fáradhatatlan ünneprontója, Quentin Dupieux legújabb munkájával, aminél aligha találunk alkalmasabb zárlatot bármiféle értékelő-visszatekintő gondolatmenethez. Dupieux ugyanis szorgalmasan szállítja a filmrajongók épelméjét ostromló merényleteit – elég felidézni a Rubber krédóként szolgáló nyitómonológját, a Wrong házikedvencekkel összehangoló lélekhullámait vagy a Wrong Copst záró költői kérdést –, és ezúttal sem ismer könyörületet, ha inkorrektségről és a mozgókép megbecsült fogásainak lejáratásáról van szó.

A Kubricktól Cronenbergen át Kaufmanig mindenkin átgázoló Réalité első felének provokatívan (és mint kiderül, tudatosan) silány jeleneteit még alig árulkodó nyugtalan fészkelődéssel átvészelhetjük, a továbbiakban viszont jó eséllyel elátkozunk mindenkit, aki valaha jó ötletnek tartotta a filmi modernizmust, az önreflexiót, a diegetikus szintek közötti átjárást, a körkörös elbeszélésmódot vagy az elmejáték-narratívát. Páratlan lehetőség a filmre hangolt agy áramköreinek kisütésére, ami után tiszta lappal várhatjuk a jövő évet.

YouTube előnézeti kép

Címke: , ,

lovelead

LISTA

latinolead

KINO LATINO

BABADOOK-012

LISTA

icr2016_00

Jegyzet

wojaczek00

KRITIKA

filmsnodialoguetribe

LISTA

menandchickenlead

KRITIKA

birdpeople

LISTA

loshongos00

INTERJÚ, KINO LATINO

cave2

LISTA

foxcatech

LISTA

00enemy

LISTA

directors

Infografika

werckmeister1

HÍREK

01_boy_lead

INTERJÚ

oldboy2

HÍREK

pasolini1

TRAILERPARK

mapslead

INTERJÚ

nolanlead

EXKLUZÍV, INTERJÚ, magazin

kimlead

HÍREK, INTERJÚ, KOREAI EXPEDÍCIÓ