ESSZÉ

Ez a film összeroppantott minket

Árva Márton

2015/11/09

A Fogságban után Denis Villeneuve megint olyan útnak vágott neki, amely egészen az Ördög színe elé vezet.

Azt hiszem ha én lennék a Sátán és azon törném a fejemet hogy mivel tudnám térdre kényszeríteni az emberiséget a kábítószernél jobbat valószínűleg nem tudnék kitalálni.

Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék

A mexikói drogháború frontvonalába merészkedő Sicario – A bérgyilkos könyörtelenül a székbe passzírozza a nézőjét. Első látásra azt gondolnánk, ez a precízen kidolgozott és elegánsan feszült hadművelet-jelenetek érdemének tűnik, pedig a gyomorszorító atmoszférát elsősorban a háttérben meghúzódó pokoljárás-történet teremti meg.

A film éppen azért olyan hatásos, mert az alkotók finom lépésekben oltják ki a Gonosz elleni első bevetést jellemző hősies hevületet, hogy végül a háború összes résztvevőjének bemocskolásával hirdessék a tisztaság ideájának vereségét. Ahelyett, hogy főhősnőnk egyre közelebb kerülne a rend és az igazság vágya mentén megfogalmazott magasztos céljaihoz, a cselekvés tere egyre szűkül körülötte, amíg már

nem marad más hátra, csak a teljes meghasonulás.

sicario01

„Így csak a felszínt kapargatjuk” – mondogatják az ügynökök és katonák, amikor végső indokot keresnek a brutalitást csúcsra járató lépéseiknek. A mélyebbre ereszkedés vágya, az aktuális bűnbak mitizálása és az idegen területre merészkedés szükségessége az Ördöggel szembeni háború ezeréves önigazolásával vértezi fel őket. A film ezek alapján kezdi kidolgozni az isteni küldetéstudattól vezérelt pokolraszállás allegóriáját.

A kartelek által uralt Ciudad Juárez infernális jellegét felerősítve a (tiltott) határátlépés gesztusa baljós többlettartalommal telítődik. A csonkolt testek látványa az erőszak emberi mércével felfoghatatlan természetét domborítja ki,

Jóhann Jóhannsson hátborzongató zenéje pedig már-már démonná absztrahálja az elemi félelmet keltő, arctalan ellenséget.

sicario02

A hangsúlyosan emberi vonásokkal felruházott amerikaiak (lásd az okádó FBI-ügynököket, Matt röhejes papucsát és poénkodásait vagy a Kate-ben feltörő szexuális vágyat) a film eleji bevetésen még felkészületlenül nyitnák meg a felszín alá vezető, emberfeletti (túlvilági) erőket rejtő kaput, és a robbanás nem is engedi őket tovább.  A nyitójelenet párjaként is felfogható alagúti összecsapásban viszont Kate Macer és alakulata már sikeresen alábukik a torkolattűztől fűtött bugyrokba, hogy immár szembenézzen a – továbbra is kísértetiesen a képkereten kívül maradó – bűnözőkkel.

Mindehhez ugyanakkor arra van szükség, hogy a sarkaiból kifordult világot isteni szemszögből mutató légifelvételek szerepét az infra- és hőkamerák zajos, emberalakot eltorzító képei vegyék át: a magasból tisztán átlátható (tér)képnek a mélyben uralkodó, ambivalens viszonyrendszerre kell cserélődnie. Ahogy az égi perspektívából mégiscsak feltűnik a tájat pásztázó repülőgép árnyéka, úgy lehull a lepel mindenféle „igazság” nevében végzett akcióról.

Az erkölcs nevében végzett vizsgálódás misszióját pedig felülírja az érdekeltségek által kikövetelt szemet hunyás, így már nem is olyan egyértelmű, hol lakik a Gonosz.

Az amerikai „hősi küldetés” mítosza szertefoszlik, és amint beljebb hatolunk a kontrollálhatatlan bűn vidékére, rájövünk, hogy az alvilág logikája angol és spanyol nyelven is hasonlóan működik. Ezzel a Sicario második fele határozottan közelít a végső kiábrándulást és reményvesztést mutató mexikói drogháborús filmek dramaturgiájához (ezekről lásd a Filmvilág 2014/8-as számába írt esszét).

sicario05

„Innentől elvesztettük” – kommentálják a felső gépállású képeket a figurák sorsfonalát szövő ügynökök testetlen hangjai, ahogy Alejandro eltűnik az általa főellenségnek kikiáltott Fausto Alarcón házában, ez pedig nemcsak az erkölcsi alapokhoz szükséges égi támogatás megszűnésének metaforája a pokolbéli harc filmjében. A Gonosz barlangjába történt alámerülés után az emberek közötti lojalitás is egyre viszonylagosabbá válik, és Alejandro magánakciója végső soron minden emberi értéket figyelmen kívül hagy.

„Nem személyes ügy volt”– mondja a drogbáró, utalva a titokzatos kolumbiai katona családjának brutális kivégzésére. Kettejük végjátéka minden kétséget eloszlat: ez a mondat már csak annyit jelent, hogy

a háborúban bármilyen formában résztvevő ember elveszíti azt a privilégiumot, hogy személyként tekintsenek rá, így halála is megfosztatik a humánus dimenziótól.

sicario03

A Sicario tehát a Gonosz árnyaival vonja be a háború igazolására használt tisztább értékeket, és ezzel találóan képezi le a cselekményben látott helyváltoztatást is, ami az idealizmus földjéről az embertelenség csapdáiba, a tettrekészségtől a tehetetlenségbe vezet. Villeneuve fegyelmezettségére vall, hogy minden lövésnek súlyt ad, így

ész nélkül odavetett akciójelenetek helyett valóban az emberi élet elértéktelenedésének stációit tudatosítja.

A meggyőző érvelés kedvéért nevesített Sátán helyett pedig ezerarcú ördögökkel népesíti be drogháborúját, akik – Matt szavaival élve – „ott szolgálnak, ahol épp hagyják nekik.”

„A csonkolások közszemlére tételével a lakosság is bűnösnek érzi magát” – szól a film egyik küldetésvezetőjének tétele a kartelek kegyetlenkedéseiről. A Sicario hasonlóan roppantja össze a nézőt: ahogy a főhősök korrumpálódásával az erkölcsi mentsvár utolsó bástyái is romba dőlnek, előttünk is elfogynak a magasztos elvekből font fantomelvek, amelyek igazolhatnák, hogy nyugodtan szemet hunyjunk az embertelen vérengzés látványa fölött.

YouTube előnézeti kép

Címke: ,

INTERJÚ

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KINO LATINO

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

LISTA

TRAILERPARK

TRAILERPARK

TRAILERPARK

LISTA

KRITIKA

TRAILERPARK

TRAILERPARK

ESSZÉ

AJÁNLÓ