Mint a játszótéren katonásdit színlelő gyerek ujjai közül a homokszemek, úgy futnak ki az egyes történetszálak a zöldfülű rendező kezéből. Lee manga-adaptációja nagyszabású történelmi film ígéretével kecsegtet, ám a kelleténél jóval több komikus momentumot felsorakoztató kosztümös drámájának szereplői bosszantóan egydimenziósak, a fajsúlyosnak szánt konfliktus pedig olyan észrevétlenül lesz semmivé, akár könnycseppek az esőben.

A XVI. században járunk, Korea a háború küszöbén áll. A japán seregek már a határokat ostromolják, a koreai politikusok azonban kicsinyes belharcukkal vannak elfoglalva, inkompetens királyuk pedig tehetetlen szemlélőként a kispadra kényszerül. Ekkor tör hatalomra a megosztott keleti és nyugati frakció árnyékában létrejövő Nagy Szövetség, élén az uralkodói ambíciókat dédelgető Lee Mong-hakkal (Cha Seung-won). Lee vériszamos „tisztújításba” kezd, és többek között a nemes Han család tagjait is kardélre hányja. Egyedül a súlyosan sebesült Gyeon-ja (Baek Seong-hyeon), a családfő törvénytelen sarja marad életben, őt egy vak masszőr, Lee egykori bajtársa, Hwang Jeong-hak (Hwang Jeong-min) veszi védőszárnyai alá. Mindkettejüket a bosszú tüze hajtja, kalandozásuk közben még egy vakszerelmes kurtizán is melléjük szegődik, Lee-t azonban nehezebb megközelíteni, mint azt gondolták volna.

A Park Heung-yong Like the Moon Escaping from the Clouds című mangáját alapanyagként felhasználó Vérző penge (Blades of Blood) legszembetűnőbb balfogása, hogy képtelen karizmatikus, azonosulásra érdemes főszereplőt felmutatni. Gyeon-ját a kakaóbajszos Baek formálja meg, kevés sikerrel. A fattyúlét miatt frusztrált ifjonc és a Zatoichi^[1] koreai hasonmásának tekinthető Hwang közötti kapcsolat a legrosszabb hollywoodi filmes tradíciókat nyögi, a jól ismert „mester és tanítványa” dramaturgiára felfűzött sztori a karakterek kidolgozatlansága miatt nem tud érdekfeszítővé válni. Gyeon-jából így egy idegesítő, hisztis tinédzser lesz, a világtalanul is mesterien vívó Hwangból pedig kínosan komikus pillanatok katalizátora. Utazásuk céltalan, mindenféle klimaxtól és komolyabb fordulattól mentes. Lee képtelen volt eldönteni, hogy a siheder fejlődéstörténetére, vagy a „nagyobb vászonra”, a háttérben zajló belpolitikai intrikákra helyezze a hangsúlyt, ezzel viszont Lee viaskodásának is kihúzza a méregfogát. A puccsra ácsingózó kardforgató lehetett volna az opus igazi főszereplője: álmától elvakult tragikus hős, országának végeredményben jót akaró forradalmár helyett a hányaveti forgatókönyv sajnos egy meghosszabbított (!) szemfogakkal vicsorgó papírmasé antagonista szintjére degradálja. Hű csatlósaival elkövetett mészárlásainak a filmidő elteltével egyre kevesebb jelentőséget tulajdonítunk, egyetlen elvágott toroknak, kiontott bélnek és levágott fejnek sincsen tétje. Korea döntéshozói – a királyt is beleértve – a Vérző pengében bornírt, ostoba (a kisujjukat sem mozdítják a japán megszállás megakadályozása érdekében), és ami a legfájóbb: kicsinyes emberek.

Kicsinyességük miatt nem tud kibontakozni az effajta történelmi filmektől elvárt grandiózusság, míg a háttér előtt zajló emberi dráma alól a klisékből építkező szkript és a karakterek felületessége rántja ki a talajt. A mindvégig lassú tűzön égő konfliktus a fináléban nem kulminál, hanem hangosan kipukkad; s Lee vak követőivel egyszerre döbbennünk rá, hogy megvezettek minket. A Vérző penge vezérmottójaként a játékidő alatt sokat emlegetett „Mindenkinek kell, hogy legyen álma!” szentencia ismétlődik, ám a film szereplői vagy annyira elvakultak sajátjuktól, vagy annyira elkeseredetten próbálnak rálelni, hogy nem tűnik fel számukra, mi folyik körülöttük. Ezért néha többé-kevésbé látványos kardpárbajokba bonyolódnak, ám ásítás közben nehéz az akrobatikus mozdulatokra és a szépen rekonstruált tárgyi világra koncentrálni.