Ha az elmúlt évek sikerfilm-családjának független vagy kisstúdiós leszármazottjai alapján egyetlen, jól körvonalazható hőstípust akarnánk felrajzolni, nem kellene sokat gondolkodnunk ahhoz, hogy az egyre erőteljesebben uralomra törő, emancipált, kert- és/vagy kisvárosi amazonok figuráinál kössünk ki. Úgy tűnik, a szerepkör generációkat is képes áthidalni, így foghat be saját felnőtté válásukat sürgető, különc kamaszlány karaktereket, legyen szó az öntudatos Ellen Page (Juno, Hajrá Bliss!) vagy akár a lágyabb kiadású, kissé zavartabb Kristen Stewart (Cake Eaters, A rocker csajok) alakította serdülő figurákról, sorstépázott harmincasokról, mint a Tiszta napfény morbid vállalkozásba fogó nővérpárosa, vagy a legfrissebb formációról, A gyerekek jól vannak érzelmi próbatétel elé állított, középkorú leszbikus házaspárjáról.

A kamaszvonal két képviselője ugyan jól körülhatárolható, sajátos perszónával rendelkezik, „fiús lány” karakterük mégis jól példázza a központi nőfigurákban általában megjelenő enyhe maszkulinitást. Ennek érzetét a két kamasz esetében inkább a koraérettséggel párosuló, acélozott érzékenység eredményezi, míg a legújabb alkotásban a jelenség a szereplők szexuális identitása révén ölt konkrét formát.

A történet középpontjában egy nem éppen hagyományos modellt követő család áll, amelyben két anya, Nic (Annette Bening) és Jules (Julianne Moore) neveli mesterséges megtermékenyítés útján született gyermekeiket, Joni-t (Mia Wasikowska) és Lasert (Josh Hutcherson). Joni tizennyolcadik életévét betöltve és a családi fészekből a főiskolába való kirepülése előtt úgy dönt, Laser kérésére felkutatja biológiai apjukat. Így talál rá Paulra (Mark Ruffalo), a független, laza életet élő étteremtulajdonosra, aki egyik pillanatról a másikra spermadonorból kvázi apává avanzsál és – akarata ellenére – sikerül vihart kavarnia a család békés állóvizében.

Lisa Cholodenko társforgatókönyvíróként és rendezőként a leszbikus házasság és a mesterséges megtermékenyítés önéletrajzi ihletésű témája révén rendkívül személyes alkotást tett le az asztalra – az általa jegyzett, eddigi darabok alapján látható, hogy esetében a saját életből vett elemek egybeesnek szerzői motívumkészletével. A nők közötti intim kapcsolat témája már első, 1998-as filmjében, a Magasművészetben is központi szerepet kapott, majd a Frances McDormand alakította, excentrikus anyafigura biszexualitása révén a 2002-es, sztárparádés Laurel Canyonban is megjelenik. A gyerekek jól vannakban ezen vonal kapcsán egy másik résztvevő is beleszövi saját sztár perszónáját a szerzőiség hálójába, az Ellen Page-dzsel azonos módon mára leszbikus ikonná vált Julianne Moore. Státuszát a feminista festő és leszbikus szektavezető, Maude Lebowski  figurájának elvállalásával alapozta meg –  A nagy Lebowski-ban ráadásul még a „bérelt” apa-elem is jelen van, ami szintén szorosabbra fűzi a szálakat a különböző szerzői motívumrendszerek között. A királynői címet néhány évvel később, Clarice Starling szerepének átvételével nyerte el azáltal, hogy egy érzékeny, mégis maszkulin, figura olyan maszkjába bújt, ami korábban már emblematikus módon kötődött eredeti viselőjéhez – a filmvásznon kívül bevallottan az azonos nemhez vonzódó – Jodie Fosterhez. Moore azóta rendre homo- vagy biszexuális beállítottságú nőket (Az órák, Pippa Lee négy élete, Chloe – A kísértés iskolája) formál meg, vagy éppen olyanokat, akiket valamiféle szoros, rendhagyó, vagy tiltott kötődés fűz egy férfialakhoz. Nagyjából kétféle képlet valósul meg: lehet szó homoszexuális beállítottságú legjobb barátról, mint az A Single Manben, de a két tényező együttállása is létrejön a Távol a mennyországtól-ban, ahol egy meleg férfi feleségeként fekete kertésze iránt kezd gyengéd érzelmeket táplálni, vagy a Kegyetlen bájban, aminek hősnője saját, meleg fiához vonzódik. A szerelmi háromszög felállás és a stabil, leszbikus kapcsolatból a heteroszexualitásba való kikacsintás motívuma is bekerül az író-rendező és a színésznő szerzői jegyeinek közös halmazába. Ha Cholodenko tematikai vesszőparipáiról van szó, ugyancsak visszatérő elem a család, illetve a párkapcsolat egyesítése vagy újraszerveződése, ami az egyik központi karakter „visszacsatlakoztatásával”, vagy a hozzá való visszatéréssel, viszontagságos úton következik be; legyen szó a Laurel Canyon férfi főhősének rebellis anyjához való beköltözéséről, a gyerekeit és erőszakos férjét magára hagyó fiatal nő hazatéréséről (Ösztönember), vagy A gyerekek jól vannak spermadonorból apa szerepbe érett figurájáról.

A sikerhez persze még nem lenne elegendő, hogy az író-rendező saját, stabil motívumhálót épít ki, akkor sem, ha ezeket olyan, jól bevált tematikai elemekkel párosítja, mint a coming of age, vagy a szerelmi háromszög, illetve a kapuzárási pánikból adódó válsághelyzet toposza. Cholodenko esetében azonban tehetséges kezek munkálkodnak az elemek összehangolásán, rendhagyó alaphelyzetet tesznek középpontba, majd a teljes őszinteség és a frappáns irónia tiszta lendületével dobják a magasba.