A nemzetközi vizekre is kijutó ausztrál műfajfilmeknek gyakran közös védjegyük az animális szintre süllyedt mikrokozmoszok, illetve a civilizációs hatásoktól érintetlen, szinte prehisztorikus gondolkodásmódot tükröző közösségek bemutatása. A Mad Max fásult disztópiájától kezdve néhány határsértő neowesternen (Az ajánlat, Red Hill) keresztül egészen a gengszter-tematikát szikár családregénybe oltó Animal Kingdomig terjednek a szigetország idevonatkozó exportmozijai. Az egyre növekvő ázsiójú Blue Tongue Films egyik oszlopos tagja, a rövidfilmes porondon (I Love Sarah Jane) korábban már bizonyított Spencer Susser debütáló nagyjátékfilmjében a sivatagos ausztrál tájak felett lebegő Káoszt katapultálja a kilencvenes évek leharcolt kertvárosi Amerikájába. A Hesher finom eszközökkel szellemíti át a jól ismert világábrázolási hagyományt, egyetlen szimbolikus értékű hősbe sűrítve a társadalmi kereteknek nekifeszülő primitív spirituszt, míg a koncepció főtengelye a gyermeki identitásképződés és a családi veszteség-feldolgozás bevett témáit fedi le.

Történetsémáját tekintve a Hesher Pasolini Teorémájával ápol egyértelmű rokonságot, a két produkció nagyon hasonló motívumrendszert épít fel: mindkettőben meghatározó szereppel bír a familiáris normák megingása, a csoportos értékválság, és a misztifikáció ködébe burkolt jövevény, aki igyekszik a családtagok lelkébe drótozni az életmódváltáshoz szükséges produktív erőt. Ám míg az itáliai modernista  transzcendentális elemekkel átszőtt parabolára futtatja ki művét, addig Susser egyszerre sokkol és beszéli a higgadt tragédiák nyelvét, sőt, mindemellett még a görcsoldó akasztófahumornak is jut benne tér. Az ifjú titán a különböző regiszterek közös nevezőre hozásával azonban nem harmóniára, hanem a befogadó kizökkentésére törekszik. Az ötvözetes hangnemvilág ugyanúgy működik, akárcsak a címszereplő: kiszámíthatatlan, folyton felülírja a nézői elvárásokat, egyszerre apellál a legmélyebb érzületekre és az abszurd, pikareszkszerű cselekményblokkok iránti természetes igényre. Susser első egészestés alkotása a karakter és a cselekményvilág mesteri érzékkel megkomponált összhangja által lesz minden ízében hiteles, masszív cölöpökre felhúzott dramedy.

A mozi legfőbb tartópillére ebből következően természetesen Hesher figurája. A csapzott hajú, girhes testű hobó univerzális attribútumokból összeszőtt nihilista (alakját Susser és az Animal Kingdomot jegyző David Michod a Metallica tragikus sorsú basszusgitárosáról, Cliff Burtonről mintázta); egyszerre testesíti meg James Dean gigászi életundorát és Ford Fairlane szimpatikus lazaságát. Elég pusztán megjelennie a vásznon (a függetlenfilmes szférában méltán piedesztálra emelt Joseph Gordon-Levitt jólfésült imidzsét bátran levetkőzve, ösztönös átéltséggel tálalja a karaktert), és máris kirúgja a széket nemcsak a többi szereplő, de a közönség alól is – hol non-dietetikus gitárakkordokkal kísért vulgáris egysorosaival, hol nyers erőszakkultuszával, hol egyetlen, de jól időzített szellentéssel.

Jelenléte egy, az exploitationhöz hasonlatos beszédmódot szentesít: a szertelen brutalitással teli kalandszekvenciák lényegében a 13 éves főhős, T.J. (Devin Brochu) passzív szemszögébe kényszerítik, egyszersmind infantilizálják a nézőt. Heshernek a külváros tárgyi világát érintő pusztítását nem valamiféle dramaturgiai funkció ismeretében, vagy azt elvárva nézzük, hanem „a pusztítás önértékéért.” Ezek a narratív fősodorhoz csupán lazán, vagy egyáltalán nem kötődő szcénák az önfeledt tabudöntögetés Jackass-szerű etapjai, s mint ilyenek, egy bizonyos pontig szórakoztatóak, ám a hirtelen reflexek és a spontán kirobbanó bunyók egy idő után már nem fakasztanak szívből jövő mosolyt. Szintúgy fokozatosan ürül ki Nicole (Natalie Portman), az áruházi eladó karaktere is: a nagymamás göncökben élete romjait sirató lány ugyan jól illeszkedik a defektusokkal terhelt jellemekhez, de a két ellenkező nemű szereplővel való viszonyát az írók csupán szőrmentén ábrázolják, értékes feszültségforrásokat pazarolva el.

Susser azonban zseniális érzékkel boronálja össze a különböző zsánerelemeket: az improvizatív humor és a mattsötét tónusokkal megfestett családi dráma egyszerre erősítik és egészítik ki egymást. Közös metszetüket Hesher és a nagymama (Piper Laurie) villanásnyi, de annál emlékezetesebb jelenetei képezik. A két önfeledten vízipipázó, közhelyszerű témákról trécselő – némely odavetett félmondatukban mégis a legmélyebb emberi kérdéseket terítékre helyező – hős közti összhang varázslatos, Hesher egérről és kígyóról szóló allegóriája, valamint a roncstelepi időmontázs pedig igazi átgondolt, szofisztikált csúcspontjai a tragikus vonulatnak. Az már csak hab a tortán, hogy a történet csúfondáros modorban szegezi pellengérre az amerikai válságfeldolgozás intézményesült formáit, és az önelfogadás, a fájdalommal való megbirkózás divatos gordiuszi csomóját egy mindenféle képmutatást félresöprő, merész here-monológban oldja fel. És ugyan a Sundance Filmfesztiválon történt zászlóbontást követően a Heshert igencsak mostohán kezelték a díjszezonban, bizonyos körökben már most valódi kultuszfilmként emlegetik. Nem is érdemtelenül.