A Titanic Filmfesztivál egyik versenyfilmje Janus-arcú alkotás: a felszínen a névtelen tálib forradalmár Guantanamót és a természet poklát megjárt története, míg balladai homályával, meg nem nevezett szereplőivel és helyszínével, illetve dialógusmentességével valójában egzisztencialista és kompromisszummentes számvetés életről, halálról, az ember igazi mivoltáról. Skolimowski az emberi és állati létezés közötti hajszálvékony határt feszegeti, kiszolgáltatott antihősét primer ösztönök szintjére taszítva.

Az Ölésre ítélve (Essential Killing) in medias res felütésében egy csapat sivatagban portyázó amerikai katona és az őket támogató helikopter zavarja meg a zsákutca patthelyzetébe kényszerített tálib férfit. Az elkeseredett Mohammed (Vincent Gallo) – kinek nevét csak a záró stáblistán tudjuk meg – brutálisan végez az aknák után vizslató alakulattal, majd fejvesztett menekülésbe kezd, a helikopter omnipotens tekintete elől azonban nincs menekvés. Homokba maródott kanyonban futkorászó patkány módjára vadásszák le, majd bezsákolják, s Guantanamóba hurcolják. A robbanás miatt még mindig csengő fülű tálibot többszöri verés, waterboarding és erélyes üvöltözés után sem tudják szóra bírni, így átszállítják egy konkretizálatlan európai fogolytáborba. Transzportja azonban útközben balesetet szenved, a férfi kiszabadul és nekivág a vadonnak. Mögötte az őt üldöző katonák, előtte az ismeretlen terep, az éhség és a mínusz harminc fokos hideg.

Jerzy Skolimowski (Deep End, A nagy gázsi, Négy éjszaka Annával) költői akciófilmjében Mohammednek elsősorban a herzogi természettel kell megbirkóznia. Neil Marshall opusait is felidéző túlélés-krónika ez, amiben a sebesült férfi legnagyobb ellenségét a könyörtelen elemek jelentik. A némán is kivételes teljesítményt nyújtó Gallo hamisíthatatlan method actor módjára merült alá a kegyetlen flórába és faunába, igazoltan mezítláb gázolt a jócskán fagypont alatti hóban, ahogy abban is biztosak lehetünk, hogy a kamera előtt elfogyasztott bogár, nyers hal és fakéreg sem hollywoodi kellékek. Űzött vadként lohol üldözői elől, számára nem nyújthat menedéket a fehérbe öltözött táj. Állati szintre degradálódik, a filmben elkövetett véres gyilkosságok sem kegyetlenségéből vagy vérszomjából fakadnak, a körülmények áldozata ő, egy sarokba szorított bestia; ha megzavarják, gyilkol. Az Ölésre ítélve így pontosan keresetlen banalitásával, fájdalmas determinizmusával tudja többlettartalommal felruházni ezeket a szcénákat. Szinte beleég a néző retinájába a Gallo arcáról lerívó világfájdalom és zsigeri riadtság, miközben ruhájukért megöli a dzsipben ülő katonákat, vagy miután brutálisan kivégzi az őt fedezékében megzavaró favágót. Skolimowski nem démonizál, inkább absztrahál. A mindenféle alternatíva híján lévő tálib a legelemibb életösztönünk megtestesítője, állati lény, aki szokásos életkörnyezetéből kivetve kénytelen boldogulni, s válogatás nélkül mindenkit eltenni láb alól, aki alapvető biztonságát veszélyezteti. Karaktere túl van a hétköznapi erkölcsökön és tanokon – ezért áll elő az az ambivalens helyzet, hogy a vérontás ellenére is sikerül azonosulni Gallo antihősével –, csupán egyetlen cél vezérli: túlélni. Mindenáron.

Segítségére egyedül állattársa, egy korábban megmentett kutya, majd később – immár kissé szájbarágósan – a szintén névtelen Nő (Emmanuelle Seigner) siet. A kiéhezett férfi egy jelenetben fegyverrel erőszakolja ki egy szoptatós anya melle tartalmát, majd mohó vadállatként bukik rá a bimbóra. (Itt sem trükkről van szó: Gallo ragaszkodott a valószerűséghez és az igazi anyatejhez.) A természettel fokozatosan eggyé váló Mohammed – miként azt az előbb narancssárga, később fekete, végül hófehér ruhája jelképezi – esetében és a hagyományos narratíva érdekében az író-rendező mindössze egyetlen áldozatot hozott: a cselekményt víziószerű, az Ölésre ítélve hangvételét és az erre rezonáló dokumentarista formanyelvet rendre ellenpontozó flashbackek szakítják meg. Ekkor egy valaha volt feleség, egy valaha volt gyerek emlékképei villannak fel, emlékeztetve minket a tálib felkelő egykori emberi létezésére, túlélésének első számú motivációjára, ám a visszatérő szekvenciák funkciója túlontúl egyértelmű és redundáns.

Ettől az apróságtól eltekintve Skolimowski filmje mindenképpen figyelemreméltó és hangulatilag igencsak hipnotikus darab. Egzisztencialista akciófilm egy olyan korban, amiben lassan pont a(z elvont) gondolatiság kezd kiveszni a zsánerből. A pixelembereknek ugyanis nincsen múltjuk, bukásuknak nincsen súlya, halálukat nem siratja meg senki. Mohammed legalább hagy maga után nyomot, még ha az a nyom nem is több, mint a felköhögött vérének foltja egy fehér ló szügyén.