Vannak rendezők, akik sosem bízzák a véletlenre témaválasztásukat. Neil Marshall ugyan járatos a különböző horrornemekben (Démoni harcosok – 2002, A barlang – 2005) és rendezett már posztapokaliptikus sci-fit is (Végítélet – 2008), filmjeit – műfajuktól függetlenül – mégis mindig ugyanarra a dramaturgiára futtatja ki. Csapatban dolgozó hősei (legyenek azok egy szupertitkos katonai alakulat tagjai, vagy csak néhány túrázó barátnő) örökké fölöttes hatalmakkal (vérfarkas-hordák, barlanglakó szörnyek) húznak ujjat, a konfliktus pedig kötelezően brutális mészárszékké fajul. A brit alkotó rendszerint széles mozdulattal merít a B-filmes motívumkészletből: néha slasher-elemekkel (A barlang), másszor hektikus akció-dramaturgiával (Végítélet) vagy borzongató farkasember-horrorral (Démoni harcosok) kísérletezik, de ezek a klisés stílusrétegek híven szolgálják a filmek hatásmechanizmusát. Szorgos iparosként fenemód érti a dolgát: kevés pénzből is képes lenyűgöző trancsírmozikat gyártani, még az eredetiség mellőzésével is.

Tökéletesen igazodik ehhez a hagyományhoz A kilencedik légió is. A cselekmény háttereként ezúttal a fénykorát élő Róma szolgál, és a rendező negyedszerre is a csapatorientált feszültség-ökonómiára helyezi a hangsúlyt. A történet szerint javában dúl a háború a császári Róma és a vérszomjas barbár törzsszövetség, a piktek között. Quintus Diast (Michael Fassbender) egy alattomos rajtaütést követően elhurcolják hadifogolynak, de hamar megmenekül, és csatlakozik a kilencedik légióhoz. A piktek azonban egy jól megszervezett gerillatámadás során megsemmisítik az alakulatot, és hősünk, maroknyi túlélővel az oldalán menekülni kényszerül: a bátor kardforgatók – nyomukban egy kegyetlen nőstényördöggel (Olga Kurylenko) – megkísérelnek visszajutni a Hadrianus-fal túlsó oldalára.

Sokat elmond a rendező gondolkodásáról az, ahogyan a történelmi hűségről nyilatkozik: „Nem állt szándékomban, hogy történelmileg hiteles filmet készítsek. Találtam egy legendát, és kutakodtam körülötte. Ám ez a film valójában egy akció-thriller.” Mindez Marshall trendérzékenységét bizonyítja, hiszen a kosztümös filmek szandálos-köpenyes válfajának, a peplumnak a pozíciója – néhány európai tévé- és mozifilm (Trisztán és Izolda, Pompei – Egy város pusztulása, Agora) kivételével -  világszerte meginogni látszik. Noha A kilencedik légió minimalista receptje mellőzi a gigantomán díszletezést és a CG-seregszemléket, a film a maga műfaján belül nagyszerűen működik.

Marshall számára a futólagos helyszínrajz (a nagyszabású expanziókkal bíbelődő Római Birodalom borús metszete) csupán ugródeszka a mészárlós kaland-narratívához. A nyitányban a rendező mégis kitárgyalja a háborús mindennapokat, a dinamikus csatákon keresztül rövid időre még a szembenálló felek sakkjátszmájába is betekintést nyerhetünk. Quintus „outsider” státusza már az első harmadban nyilvánvalóvá válik, hiszen egyfajta igásállatként vesz részt a konfliktusban: a hadakozók adják-veszik (a piktek elhurcolják, majd egy portyázó római alakulat visszarabolja), és – mint narrációjából is kiderül – egyik táborral sem szimpatizál igazán, megcsömörlött már a csatazajtól, akkor is, ha hazájához töretlenül hűséges. Ez, a lelki mozzanatokat is felszínre dobó előjáték azonban pusztán annyira lényeges, mint A barlang klausztrofób pánikszituációi a csupasztestű fenevadak megjelenése előtt.

A fordulat a Gladiátor fantasztikus nyitányát kopírozó erdei ütközettel áll be a történetben – sőt, innentől tulajdonképpen új narratív szisztéma kezdődik. Háborús rivalizálásból néhány főt számláló túlélőtúra lesz. A sátáni Etain (Kurylenko) vezette hajtóvadászat ugyanazt jelenti a hősök számára, mint az eddigi Marshall-filmekben az idegen hatalmak színrelépése: iszonyatot, morális bomlást, halálfélelmet. A csapatösszetétel természetesen a típusfigurákban gyökeredzik: a bátor főhős, a bölcs veterán, az alattomos áruló, a vánszorgó sebesült mind-mind hozzáteszik a magukét a kalandos fabulához. Marshall ugyanakkor behódol néhány klisé-elemnek, és bágyadt mellékárnyalatokkal festi meg a hömpölygő cselekményt. A hajszába kötelezően beleszövi a szerelmi szálat, végül pedig birodalmi intrikával keretezi a filmet, hamiskás történelmi távlatot adva az eseményeknek.

Részleteiben A kilencedik légió nem eléggé átgondolt, még a korábbi Marshall-filmek fröccsöntött történeteihez képest sem. A csapatkohéziós logikát a rendező sokszor áldozza fel a kalandosság oltárán: egy jelenetben például a római katonák megpróbálják kiszabadítani elrabolt tábornokukat, miután ez nem sikerül nekik, rémülten eliszkolnak a pikt őrjárat közeledtére – annak ellenére, hogy az ellenfél nincs létszámfölényben. Az egy rugóra járó karakterek észjárása máskor is eredményez zagyva mozzanatokat. A lóra kapó római sebesült például a finálé kapujában pikt páncélba bújva csörtet a Hadrianus-fal felé: nem csoda, hogy az őrtoronyból kíméletlenül lenyilazzák. Az már csak hab a tortán, hogy Quintus minden kulimászból ép bőrrel hátrál ki – igaz ez az utolsó jelenetre is, melyben kis híján a római helytartó alattomos cselszövésének esik áldozatul. Ezeket a döccenőket azonban híven ellensúlyozzák az akciójelenetek. Nem véletlen, hogy sokáig Marshallt rebesgették, mint a Ragadozók rendezői székének várományosát: a mozi kirobbanó stílusú, remek ütemű vérengzés-jelenetei a szerény költségvetés ellenére is lenyűgöző vizuális orgiát nyújtanak.

Hibái dacára A kilencedik légió a szórakoztató adrenalinbombák sorát gyarapítja. Marshall ismét erőszakos műfajkevercset hozott létre, amelyben a néző zsigerein áthatoló feszültségé és a borzalmas halálnemeké a főszerep. Meg persze Michael Fassbenderé, aki ezzel az alakításával ismét bebizonyította, milyen okosan balanszírozik az érdekes művészfilmek (Éhség, Akvárium) és a könnyed tömegmozik (300, Becstelen Brigantyk) között, de az impozáns nemzetközi színészgárda (Ulrich Thomsen, Dominic West) is díszére válik a produkciónak.

A rendező pedig újabb variánssal bizonyította be, hogy nála jobban kevesen értenek a túléléshez.