thq_002

Jegyzet, KRITIKA

8 filmkritikusi közhely, amit azonnal be kéne tiltani

Nagy V. Gergő

2015/11/22

Klisés, buta, csupa olcsó közhely – olvasni gyakran a silány filmeket szapuló kritikákban, de közben joggal merül fel a kérdés: a filmkritikának talán nincsenek éppen ilyen közhelyei? És vajon melyek a legidegesítőbbek a gépiesen alkalmazott panelek és az elaggott gondolati mankók közül? Vegyünk sorra néhányat.

1. Nem tökéletes

A mezei filmkritikus legfájóbb tévedése, hogy az esztétikai ítéletet összetéveszti a hibák és a szépségek lajstromozásával. A körültekintő, mértéktartó ítész a legrosszindulatúbb cikkeinél is kirakatba tesz néhány bókot és a legelragadottabb szövegét is megcsipkézi néhány pedellusi feddéssel. „Nem tökéletes” – érkezik ekkor a mértékadó, józan kritikusi ítélet, mintha a tökéletesség az esztétikai érték mércéje lenne, mintha az igazán nagyszerű műalkotások szükségszerűen hibátlanok volnának.

Micsoda hülyeség!

A huszadik század egyik legtöbbre becsült filmjében, Hitchcock Szédülésében például az ósdi animációkkal spékelt rémálombetét idétlenül túlmagyarázza Scottie mentális állapotát, Judy önleleplező vallomása pedig otrombán megtöri a cselekményvezetés eleganciáját. De mondjunk durvábbat is: Shakespeare Hamletje köztudomásúlag egy rosszul szerkesztett dráma, amely épp a hibái miatt izgatta évszázadokig az értelmezőket.

YouTube előnézeti kép

Minden valamirevaló kritikus tudja, hogy egy hibáktól hemzsegő filmet egyetlen zseniális pillanat is feledhetetlenné tud tenni, az igazán nagyszerű filmek pedig ritkán hibátlan darabok. A perfekcionizmus túlhabzó kultusza miatt manapság többre szokás tartani Kubrickot Herzognál – és az ügyetlen, amatőr vagy rosszul megcsinált filmeket akkor is megbocsátó megvetéssel szokás nézni, ha fenséges pillanatokkal vannak telezsúfolva. Pedig “ahogy egy tökéletes embert sem lehet szeretni, úgy egy tökéletes filmet sem lehet” (Renoir),

a hibákból pedig gyakran magasabb rendű költészet születik, mint a tökéletességből.

 

2. A nézőre mindent rá lehet fogni

Ki ez a szerencsétlen figura, aki minden sajtóvetítésen megtalálható, és mindig ugyanazt gondolja, mint amit a kritikus? A néző a filmkritika örök alibije és kabalaállata, akire minden zsigeri ellenérzést, az összes indokolatlan reakciót rá lehet fogni, és aki mindig bólogat:

  • “A néző nem érti,”
  • „a film nem tudja behúzni a nézőt,”
  • „az alkotók nem gondolnak a nézőre,”

és még sorolhatnánk tovább a példákat, amikor az egyszeri filmkritikus a nézőre hivatkozva próbálja objektívként feltüntetni privát meglátásait, vagy az úgynevezett közönségre mutogatva igyekszik törvényesíteni populista ízlését. Ha van olyan eszköze a filmkritikának, amely a személytelen szakmaiság látszatát szolgálja, akkor a néző biztosan közéjük tartozik.

Pedig a filmkritika – ahogy Nietzsche mondta a filozófiáról, vagy Jonathan Rosenbaum a filmes írásról – legjobb formájában egyfajta önéletrajzírás, amelyhez bőven elég az író és az olvasó: erre a harmadikra félre egyszerűen nincs szükség.

 

3. A nagybetűs MOZI(élmény) 

A nagybetűs mozi hosszú és dicső pályát futott be a magyar filmkritika története során, de hogy mit jelent, azt ma már senki sem tudja. Az eredetvidéke valahol a Mándy Iván-féle mozinosztalgia környékén lehet, amikor is az öregedő cinefilek ezzel a fordulattal sírták vissza az őskor varázslatát (Mélies! Buster Keaton!) és a ragyogó régmúlt „nagy mesélőit” (lásd még: „Ma már nem csinálnak ilyen filmeket”).

De mire mondják ezt manapság? Kábé arra, ami tetszik.

De főleg valamiféle nagyszabású, érzelmes, esetleg fennkölt vagy „varázslatos” dologra (Avatar? Az élet fája?), ami mindenképpen nagyon profi és nagyon filmszerű – és a filmszerűség elmélete itt általában annyit jelent, hogy sok az akció, meg mozog a kamera.

18600-avatar-tree-of-life

Szóval ez a fordulat a legjobb esetben is csak egy nevetségesen szentimentális filmeszményt fejez ki – de legtöbbször, mint minden tisztességes közhely, egyszerűen nem jelent semmit: csupán az artikulálatlan tetszés és a semmitmondás jele.

 

4. Keveset vállal, de azt teljesíti

Ha egy filmrendező újszerű formai ötletekkel próbálkozik, vagy esetleg radikális kísérletezésre adja a fejét, akkor a középutas filmsajtóban nagy eséllyel kijár a munkájának a „művészkedő” címke. Ha viszont ugyanazt a dögszagú tanulságot mondja fel közepes színvonalon, mint amit már harmincszor meséltek el ebben a szezonban (mondjuk valami lélekemelőt a felnőtté válásról), akkor jön az elismerő lapogatás: keveset vállal, viszont azt teljesíti.

De mégis minek kell örülni, ha egy film nem vállal semmit? És az ambíció hiánya mióta számít dicséretes szerénységnek? Ez a marasztalva magasztaló fordulat a kiegyensúlyozott ítélet benyomását kelti – viszont többnyire éppolyan üres, mint azok a filmek, amelyeket vele mentegetnek.

 

5. A klasszikushoz képest

Míg az átlag online kritikus úton-útfélen a körülöttünk lévő világról és rólunk (azok kik?) szóló film háziasszonyos ideálját forszírozza, addig a komoly filmszakírónak folyton Antonioni, Godard vagy Fellini neve van a nyelvén. Legyen szó főzőműsorról, mexikói birkózófilmről vagy egy középfajú vígjátékról, a tekintélyes szakértő kényszeresen a filmtörténet érinthetetlen klasszikusait citálja elő, és ezzel igyekszik súlyt és patinát kölcsönözni a véleményének.

1920x0_nkoz19

De vajon tényleg csak a modernizmus remekeihez képest érthető meg mondjuk a Tökös csaj kétségtelen nagyszerűsége? És a filmtörténet legnagyobbjai tényleg ma is ugyanazok, mint ötven évvel ezelőtt? Nem hinném.

 

6. A művész mindig önmagáról vall

Megdöbbentő, de igaz: miközben a kreativitásról manapság már hálózatmodellekben szokás gondolkodni, a nehézsúlyú filmkritika még mindig a romantikus értelemben vett szerző XIX. századi vallásának hódol. Mert ne legyenek illúzióink: a szerzői elmélet minden posztmodern korrekciójával együtt is egyfajta negatív teológia, amely a monomániát meg a Zsenit dicsőíti – és ilyenformán asszisztál a Nagy Művészeket árusító kulturális piac kapitalista logikájához.

02

Az elhivatott szakírók rendezői kézjegyek leltározásával töltik legszebb éveiket (és néha már a díszlettervezők, forgatókönyvírók vagy színészek munkáját is ezzel a szemüveggel vizslatják) – de vallási vakbuzgalmuk gyakran inkább eltakarja előlük mindazt, amiért a filmeket nézni érdemes.

Mert mit értünk meg a kézjegylisták alapján a mozgókép varázsából?

Körülbelül semmit.

A szerzői elmélet persze továbbra is alkalmas lehet arra, hogy valószínűtlen helyeken is rendszert és értelmet találjunk, de parodisztikusan túlhajtott formái esetében csupán egy önjáró intellektuális mutatvány: ha a cselekmény vagy a plánozás minden filmben a szerző filmipari helyzetét, személyes válságát, műfajtörténeti pozícióját vagy valamely esztétikai dilemmáját tükrözi, akkor mindezt talán leírni is fölösleges.

 

7. A rendező nem tudta, mit akar

Ismerjük jól ezt a dumát: a kritikus azon sajnálkozik, hogy a film nem lett egyértelműen ilyen vagy olyan. A rendező képtelen volt eldönteni, hogy a lehetséges utak közük melyiket járja be, mert bizonytalan volt, vagy talán nem is tudta, hogy miről akar filmet készíteni. Mindez többnyire a következőt jelenti:

a kritikus nem érti, hogy miről szól a film.

Az eldöntetlenség gyakori kifogása – mely adott esetben persze jogos is lehet – a kritikus elvárásaira és eszményére mutat rá, amely szerint egy jó film éppen attól jó film, hogy világos és egyértelmű, szigorúan betartja a műfaji szabályokat, és egyensúlyba hozza a különféle hangnemeket.

Az efféle kritikusok zavarba jönnek, ha egy film nem a kijelölt utakon jár, bizonytalanságot és katyvaszt látnak ott, ahol tudatos műfajrombolás vagy felszabadító határsértés történik, és üres tekintettel bámulnak maguk elé, ha egy film saját nyelvet beszél – mint például az olyan sui generis remekművek láttán, mint Leos Caraxtól a Holy Motors, Derek Jarmantól a Blue, vagy Jonathan Glazertől az Under the Skin.

holy-motors04

Ezek a kritikusok azok, akik szerint Ben Wheatley Halállistája zavaros és értelmetlen, akik szerint Hitchcock Szédülése elszállt nonszensz (lásd a New Yorker korabeli kritikáját), és akik képtelenek voltak felismerni minden idők legjobb első filmje, a merész regiszter- és műfajváltásokkal kísérletező A vadász éjszakája nagyságát – és így tevékeny részt vállaltak abban, hogy Charles Laughton soha többé ne rendezzen filmet.

Ezek a kritikusok a középszer prófétái: vigyázzunk velük, veszélyes emberek.

 

8. A magyar filmes és a tarrbélásodás

A magyar filmről író magyar filmkritikus gyakran az apró filmkultúra komikus áldozata. Egy évi tíz filmet gyártó országban minden nagyobbnak látszik, és minden film jelentősége röhejesen megnő: ha két nézhetetlen kudarc követi egymást rövid idő alatt, akkor mindjárt a magyar mozgókép végvonaglásról cikkeznek a lapok, ha pedig egymás után néhány szórakoztató vagy izgalmas film kerül a mozikba, akkor rögtön eljött az aranykor, itt van a reneszánsz. Ebben a helyzetben a nagyotmondás vágya és a hiperbola kényszere rendre kínos helyzetbe sodorja a hazai filmítészt.

1300812428_tarr_bela2

A múlt évtizedben a hazai populista kritika nagy erőkkel utálta a lehangoló, modoros és unalmas művészfilmet, a „tarrbélásodás betegségét”, és ennek jegyében megbélyegezte a lepusztult környezetben játszódó lassú művészfilmet is, miközben a hosszú snittekkel vagy például a magyar vidékkel (miként bármilyen témával vagy stílussal) önmagában semmi baj sincsen.

De ha a magyar kritikus manapság falut lát, stilizált színészvezetést vagy hosszú beállítást, akkor rögtön

undorodva, köpködve „magyar filmest” kiált, és közben nem veszi észre, hogy nem lát ki a barlangjából.

Ha viszont egy magyar filmen jól szórakozik, akkor könnyezve tapsol, ordítva pezsgőt bont, ünnepli a Zsenit. A filmgyártás leállása miatt hosszan éheztetett magyar kritikusfalka a friss magyar filmek láttán tavaly már havonta ünnepelte az új Aranypolgárt, és létrejött a végre-kritika lenyűgözően kínos műfaja. Tajtékozva ujjongani, klasszikust kiáltani, vagy dühödten kiátkozni azt, ami károsnak látszik – egy ilyen zsebnyi filmkultúrában a jószándékú szurkolókból néha rövidlátó vandálok lesznek.

Címke: ,

Képernyőfotó 2017-05-25 - 14.21.27

FESZTIVÁL

960x410_0a792a00174e46e8a48784c1ad559c95

KRITIKA

960x410_d7e7ae2bc60f532a63452a3ef02138c8

AJÁNLÓ

kepernyofoto-2017-01-03-20-43-33

KINO LATINO

hell-or-high-water-banner

KRITIKA

belgica1

KRITIKA

Képernyőfotó 2016-05-17 - 21.59.54

FESZTIVÁL

ldb

KRITIKA

carol1

KRITIKA

szoba1

KRITIKA

maxresdefault

KRITIKA

kigyoloead0

KINO LATINO

32107-thumb

KRITIKA

ex4

KRITIKA

vadon

KRITIKA

20150212a-szurke-otven-arnyalata3

HARDCORE

spongya

KRITIKA

voiceslead

KRITIKA

blackhat

KRITIKA

Annie

KRITIKA