Ugyan a közkeletű mondás úgy tartja, hogy saját hazájában senki sem lehet próféta, a Hollywoodba exportált ázsiai színészeknél ez fordított előjellel igaz. Az amerikai typecasting és a felmerülő nyelvi akadályok leszűkítik a keleti színészek lehetőségeit, akik így képzett harcművészként a testükből kénytelenek élni, vagy „mulatságos” akcentusukból fakadóan vígjátékok mellékszereplőivé degradálódnak. Lehatárolt játékterük a műfajokra is kiterjed: Jet Li-t ezentúl sem fogjuk az Ocean Heavenhöz fogható amerikai drámában látni, és csak Kínában bizonyosodott be ismét, hogy valójában milyen színészi kvalitásai is vannak.

Rovatom egy korábbi cikkében ugyanezt a jelenséget vizsgáltam, akkor Leszámolás Tokióban című gengszterfilmjével Jackie Chan került a górcső alá, most, némileg adekvát választásként, Hollywood másik ügyeletes keleti akciósztárjának hazai pálfordulásáról szól a fáma. Jet Li (született: Li Lian Jie) az elmúlt öt évben – a Hőst (Hero, 2002) leszámítva – nyolcesztendős hollywoodi kicsapongást követően tért vissza a kínai filmgyártás kebelére, és említett időszakból érdekes ellentétpárokat lehet felállítani az Álomgyárban és Kínában készült opusai között. A Jet Li – Félelem nélkülnek (Fearless, 2006) a War (2007), a Warlordsnak (2007) a Jackie Channel közösen készített A tiltott királyság (Forbidden Kingdom, 2008), míg a The Founding of a Republicnak (2009) a kifejezetten rosszemlékű A Múmia – A Sárkánycsászár sírja (The Mummy: Tomb of the Dragon Emperor, 2008) a jenki jinje. A hegy napos oldalát jelölő jang minden esetben Li kínai filmjeinek és alakításainak biztosít helyet, s ugyan legutóbbi amerikai közreműködése a nagyszerű A feláldozhatókhoz (The Expendables, 2010) köthető, színészi szempontból és a direkt önreflexív öniróniára, vagyis pontosan Li nyelvi nehézségeire kihegyezett – sőt, a jin-jang szimbólumot szó szerint nevesítő – Yin Yang karaktere miatt mégsem lehet az Ocean Heavennel egy lapon említeni.

Li-től bátor húzás volt Xiao Lu Xue elsőfilmes rendező drámáját elvállalnia, melyben egy májrákos, autista fiát egyedül nevelő vízparki gondnok, Xing chang karakterét formálja meg. Sem műfajilag, sem tematikailag nem tudott volna távolabb kerülni hozzánőtt harcművész-ikon personájától, hiszen egyrészt ez karrierjének első (!) vegytiszta drámája, másrészt, míg akciófilmjeiben vagy wuxiáiban régóta az elpusztíthatatlan test mítoszát hirdeti, a haldokló Xing changot éppen teste hagyja cserben, mikor egyre komótosabban ketyegő óraként szépen lassan felmondja a szolgálatot. Ennek megfelelően már az Ocean Heaven in medias res felütése sem szokványos: Xing chang fiával, Dafuval (Wen Zhang megkapóan ártatlan szerepformálása), éppen kollektív öngyilkosságra készül. Csónakon hánykolódnak a tengeren, mindkettejük lába egy súlyhoz kötve. A szörnyűséget végül a kitűnően úszó Dafu akadályozza meg: eloldozza mindkettejüket, s apját a csónakba hurcolja. A meghiúsult kísérlet után az elkeseredett Xing chang mindent megtesz, hogy autista fiát felkészítse az önálló életre, a rajta eluralkodó betegségnél azonban csak frusztráltsága ölt egyre aggasztóbb méreteket.

Morálisan természetesen megkérdőjelezhető Xing chang filmnyitó tette, de ahogy Xiao apránként kibontja az apa és fia közti kapcsolatot, egyértelművé válik: minden körülmények között, csakis a legjobbat szeretné Dafunak, mert retteg attól, hogyha ő már nem él, autista fia nélküle nem tud boldogulni. Innen párhuzamosan követhetjük, ahogy az egyik szálon a leghétköznapibb dolgokat igyekszik átadni neki (legyen az az öltözködés, a reggeli elkészítése vagy éppen a buszról való leszállás), míg a másikon intézetről intézetre lohol, hogy elhelyezhesse Dafut, aki azonban túl öreg az árvaházhoz, túl fiatal az öregek otthonához, az elmegyógyintézethez pedig nem elég „őrült”. Xiao a lepukkant és pénzhiányban szenvedő intézeteket bemutatva ugyan felvillant egy társadalmi regisztert, az Ocean Heaven mégsem válik túl sokat markoló szocio-tragédiává, mert mindvégig sikerül a központban álló páros, kivált Xing chang drámájára koncentrálnia. Li, bizton állíthatom, karrierje legjobb alakítását nyújtja a haldokló gondnok szerepében, szinte rá sem lehet ismerni a harcos wushu mesterre. A megtört kisember szomorúsága, optimizmusa, elkeseredettsége és fia iránt érzett határtalan szeretete egyaránt megtalálható Li letisztult játékában, alakításának köszönhetően az Ocean Heaven az egyedülálló szülőkhöz intézett, giccsmentes himnusszá nemesedik, miközben az autizmust is érzékletesen tematizálja.

Dafu igazán a vízben érzi otthon magát, ahogy apja is mondja: egyszerűen rossz testbe született. Költői képsorok illusztrálják a fiú fennkölt lubickolását, a vízpark hatalmas medencéi így az autizmus metaforájaként funkcionálnak, egy magába zárt univerzumként, amit az „egészségesek” csak kívülről szemlélhetnek – ahogy ezt többször látjuk is a filmben. (Ellenben a szintén 2010-es, az autizmust újszerűen és innovatívan megközelítő Temple Grandinben speciális képi effektekkel „hatoltak be” az autista címszereplő elméjébe, a filmben így az ő szemén keresztül láthattuk a sajátosan perceptált világot.) Az Ocean Heaven legszebb pillanata, amikor Xing chang végül rádöbben erre: tudja, hogy már nincs sok ideje hátra, viszont fiának e világon ő jelenti az egyetlen biztos pontot (a hasonló témával foglalkozó filmek visszatérő motívumaként ismert autista dührohamot is csak apja hiányában kap Dafu), így egy teknős testébe, fia óceáni világába „menti át” magát, hogy halála után is vele maradhasson. A könnyfakasztó epilógusban aztán Dafu új keletű önállóságán és átalakult „teknősapjával” közös légies úszásán merenghetünk; örömteli, hogy Xiao óceáni mennyországában Jet Li örökmozgó-agilis karakteréből komótos és bölcs teknős válhatott.