varro

FESZTIVÁL

Jó zsaruk, rossz zsaruk – Távol-keleti rendőrsorsok a 16. udinei filmfesztiválról

Varró Attila

2014/05/09

Az Alpok lábánál elhelyezkedő békés észak-olasz kisváros, Udine a 90-es évek nyitánya óta évente egy hétre átváltozik dühöngő őrültek tanyájává, legalább is a helyi színház, a Teatro Giovanni modern épületének tekintélyes méretű mozivásznán, ahol a távol-keleti tömegfilm legfrissebb sikereiből tartanak egyhetes mustrát. A Far East Film nem érzékeny tajvani művészfilmeket, koreai új hullámos drámákat vagy Apichatpong Weerasethakul kísérleti alkotásait hozza el a filmművészeti értékekre éhező nyugati elitközönség számára, bevallottan tömegfilmes szenzációkra épít, és többnyire kínosan középszerű zsánerdarabokat vonultat fel napi öt-hat vetítésén. Ezen a fesztiválon lelkes ováció fogadja Chapman To hongkongi vígjátéksztár sztratoszféráig fröccsenő digitális spermasugarát a 3D Naked Ambition szánalmas szexkomédiájában, tágas színházterem telik meg egy érdektelen, ötvenéves hongkongi gyerekmelodráma, a Nobody’s Child déli vetítésén, és a közönségszavazatok alapján kiadott fődíjat egy kasszarobbantó Toho-kamikazedráma (The Eternal Zero) nyeri el, ami a bombasztikus CGI-légicsaták és szépséges férfiarcélek látványélményein túl mindössze azzal a tanulsággal szolgál, miszerint akadtak a 2. világháborúban japán pilóták, akik nem elvakult hazaszeretetből választották az öngyilkos küldetést. Mutatóban felvonultak persze nagy klasszikusok, akár a régmúltból (idén ezt Ozu első színes filmje, a Jó reggelt restaurált kópiája jelentette a zárónapon), akár a jelenből: a legrangosabb díszvendégként köszöntött Fruit Chan sajnos ez évben a The Midnight After vontatott apokalipszis-mystery-jével érkezett, ami a japán 20th Century Boy alapötletét (heterogén kiscsoport magára marad a rejtélyes okból kiürült metropoliszban) próbálta ötvözni a rendezőre jellemző bizarr humorú kisrealizmussal. Akadt azonban egy többnyire minőségi műfajfilmeket felvonultató trend, ami vékony kék vonalként végighúzódott a zsúfolt fesztiválprogramon, origópontjában azokkal az ezredfordulós hongkongi zsarudrámákkal, amelyek az akcióthriller keretzsánerén belül és a „rossz jó zsaru” emblematikus alakjában egyfelől izgalmas szerzői problémákat fogalmaznak meg, másfelől finoman reflektálnak a kortárs helyi tömegfilm és a kínai állami korlátok koránt sem problémamentes kapcsolatára.

 

Komoly zűrök a Kis Kínában

A hongkongi bűnfilm a 70-es évek óta felmutatja a Hollywoodból ismerős meghasonlott, korrumpálódott rendőr ellentmondásos figuráját, de talán nem véletlen, hogy az 1997-es visszacsatolás óta egyre több helyi zsáner-auteur nyúl ehhez a motívumhoz (többnyire magára haragítva ezzel a pekingi cenzúrát). A 2007-es újjáéledése óta a város legerőteljesebb bűnügyi szerzőjét jelentő Dante Lam (Vírusháború) az Unbeatable felemelő MMA-sportdrámája után a vadonatúj That Demon Withinnel tért vissza a személyes megszállottságát jelentő cop-noirokhoz (Fire of Conscience, Stool Pigeon), zsaruhősét minden eddiginél sötétebbre festve. Míg Lam korábbi rendőrei saját rideg, kényszeres hivatástudatuk (és az ebből fakadó tragédiák) lélekromboló terhe alól próbáltak szabadulni, a valós személyről mintázott Wong járőr esetében az akkurátus, szabálykövető felszín alatt immár valódi démon lapul – a kérdés csupán annyi, hogy ez pusztán elmebaj (a 2006-ban lebukott Tsui Po Ko rendőrt skizoid személyiségzavar késztette a véres bűntények elkövetésére) vagy netán természetfeletti megszállottság. Wong mélyrepülése ugyanis azután kezdődik, hogy kórházi ügyelete során vért ad a várost rettegésben tartó bakrabló, Démonkirály megmentésére, a transzfúziónál sokkal szorosabb köteléket teremtve ezzel rendőr és rabló között. Lam szokásos kamera-bravúrjain és érzelmileg túlhevített akciójelenetein túl komoly személyiségdrámát kínál a közönségnek, persze nem bergmani értelemben, inkább a Category III-filmhagyomány szellemében, a Woo-féle melodráma helyett erőteljes pszicho-horrorral rombolva az akciófilmes zsánerkeretet. Összeillesztve a cenzúra- és közönségbarát Unbeatable napfényes megváltástörténetével (ami a fesztivál egyik nyitófilmje volt), a That Demon Within „midnight movie”-jának tébolyult pokoljárása világosan mutatja Lam szerzői tudathasadását a külső elvárásoknak való megfelelés és a saját mániák zsánerfilmes feldolgozása között. Míg rangos kantoni elődei lemorzsolódtak vagy lankadatlan kísérletező szellemmel keresik a kompromisszumot saját gyökereik és a mandarin piac között (erről az útkeresésről tanúskodott a Boundless izgalmas dokumentumfilmje, ami Johnny To utóbbi két eseménydús évét mutatta be két kínai forgatásának tükrében), addig Dante Lam elmúlt hat esztendeje rendületlenül a belső alkotói konfliktus feloldhatatlanságáról mesél, ami a That Demon Within tanúbizonysága szerint egyre pusztítóbb erejű.

Nyoma sem volt ilyen mélységű szerzői önfeltárásnak a fesztivál leglenyűgözőbb akciófilmjében, a Firestormban, ami a főként Jackie Chan-forgatókönyveiről ismert veterán, Alan Yuen első rendezői kísérlete a bűnügyi film területén, látványos kínai költségvetéséhez illő látványos hongkongi kivitelezéssel. A helyi filmgyártás első térhatású akciófilmje, főszerepben az elnyűhetetlen szupersztár Andy Lau-val (és a kitűnő Gordon Lammal), egy hatalmas vihart megelőző pár napban játszódik, hőse ismét csak szuper-kötelességtudó nyomozó, akit az elkaphatatlan szuper-rablóbanda ezúttal is őrületbe kerget, vagy legalább is olyan mértékű rendőri túlkapásokba, amelyek eredményeképpen egy oldalra kerül a mániákusan gyűlölt ellenfelekkel. Yuen filmjében a mindenre elszánt zsaruk kivétel nélkül reménytelen lúzerek, magányos alkoholisták és szerencsejátékosok, akiket csak morális kötelességtudatuk tart a felszín felett – az író-rendező azonban (ellentétben Lammal) az ingatag rendőri határhelyzetet nem szubjektív víziók formájában jeleníti meg, hanem az akciójelenetek kaotikus színpadára viszi, mintha csak azt a Ringo Lamot követné, aki épp a visszacsatolás hajnalán forgatott kantoni hattyúdalával, a Full Alert-tel indította el a Michael Mann-t idéző karcos akciókoreográfiák trendjét az Illatos Kikötő opuszaiban. Hiába a 3D szigorúbb formai elvárásai, Yuen nem sokat törődik velük néhány kötelező truvájon kívül (Woo házigalambjai ezúttal egyenesen a kamerába repülnek a lövöldözéskor), inkább a híradókamerás káoszra szavaz, rendre bizonytalanságban hagyva a nézőt a lövések és veszélyforrások iránya felől – nyoma sincs a To-féle stabil tűzharcoknak vagy a (Dante Lamra is jellemző) bravúros átkötő kameramozgásoknak: a rendszerkritika ezúttal a felvevőgép isteni tekintetének megtagadásában jelenik meg.

 

Nagy kínai egyenruhák

A művészfilmes vonalat idén Kína képviselte (látványos nézőtéri unalom kíséretében), a „hatodik generáció” két kevésbé ismert képviselője jóvoltából, akik hűen folytatják felmenőik hagyományos kötődését a vidéki Kínához és a „kis emberek-nagy tragédiák” stratégiához – az elmúlt esztendőben azonban határozott lépést tettek a bűnzsánerek felé, azon belül is a zsarufilmre voksolva. A 2014-es Berlinálé Arany Medvéjével távozó Diao Yi’nan az Egyenruha uniformistolvaja és a Night Train női kivégzőtisztje után ismét egy kvázi-rendőr bizarr, felkavaró szerelmi történetét helyezi a hétköznapi bűnözés dermesztő világába. A Black Coal, Thin Ice lecsúszott (elvált+alkoholista) ex-detektívje egy rejtélyes darabolós gyilkos után magánnyomozva jön össze az első áldozat törékeny szépségű feleségével, akiért személyes vonzalomra váltja a szakmait, miközben a fiatal özvegyből lassacskán fekete özvegy kerekedik. Rothadó városképek, erőszakos bűnök és femme fatale – az ingatag kisemberhős körül minden ott tolakodik egy bravúros mao-noirhoz. Diao végig lebegteti is a tiszta műfajfilm répáját a nézők orra előtt, komótos tempóban, de bravúros dramaturgiai érzékkel adagolva a mind meglepőbb fordulatokat, hogy aztán az utolsó negyedórában felrúgja az egészet egy csendes szépségű végkifejlet kedvéért, ahol minden műfaji klisé a visszájára fordul és a noir szénfeketéje jégfehér (melo)drámába fakul. Az elődök harcos realizmusából abszurd, sokkoló életképek irányába váltó friss generációban Diao „rossz” rendőrei nem az elnyomó rendszer többé-kevésbé álcázott jelképeiként jelennek meg (lásd a hong kongi kollégákat), a rendező inkább az identitáskrízis kiváló szemléltető ábráit látja bennük: kívül a társadalmi kötelezettségek, morális elvárások uniformisa – belül a kétségbeesett, zsigeri érzelmek színhúsa. Ezt a kettősséget érzékelteti a film eredeti címe: a „Nappali tűzijáték” oximoronja – ami a film revelatív záróképein konkrétan megjelenik – a nyilvános és rejtett én kettősségére utal, amiből egyik véglet felé sincs kiút.

Ennél jóval egyszerűbb modellt állít fel Ning Ying rendezőnő, aki bizarr humorú pekingi életképei (On the Beat, Perpetual Motion) után tavaly ugyancsak Észak-Kína szénvidékére tett alkotói kirándulást. A Live and Die in Ordos mindössze annyiban hasonlít a Friedkin-féle los angeles-i névrokonhoz, hogy egy mindenre elszánt nyomozót állít a történet középpontjába, neonfényű akciókrimi és szintipop helyett azonban realista szappanopera és Dvorzak uralja a vásznat. A film lényegét sokkal jobban megragadja a szimpla eredeti cím (Egy rendőr naplója): az alkotó bő évtizeden át követi valós személyről mintázott főhőse pályafutását az első gyilkossági ügytől a gyakorlótéri infarktusig, egy oknyomozó riporter Aranypolgár-szerű körútjának visszaemlékezésein keresztül, amelyekből árnyalt portré helyett inkább egyfajta hatósági eszménykép áll össze. Ning azonban a hagyományos népi propagandafilm cukormáza alatt folyamatosan érzékelteti nézőivel, hogy a valóság helyett ezt az egyezményes hazugságot mutatja, egy sosem létezett ideált, aki épp olyan szigorral sújt le a korrupt vállalatvezetőkre, mint a bányász-sztrájkot irányító gengszterekre. Már a temetés nyitójelenete is többszörös (kép)keretekben jelenik meg, tévéképernyőtől műtermi fotográfiáig, hogy aztán az elfogult tanúk könnyes szemén keresztül lássuk megelevenedni az életút epizódjait, egészen a záróstáblistáig, amelyben a rendezőnő egymás mellé illeszti az (egyazon eseményt ábrázoló) monokróm dokumentumfotókat és színes, szélesvásznú werkképeket. A filmet persze ez sem menti meg a kínos politikai fáklyahordozástól, valamint a kopár belső-mongóliai tájképek és sivár színészi játék csendes unalmától: a felszín rátelepedik a művészi törekvésre, mintha csak Ning is osztozna hőse sorsán – valódi személyiségéből semmit sem enged megmutatni a bádog érdemrendekkel megrakott hivatali uniformis.

 

Pekingtől keletre, Hongkongtól délre

A kínai pároshoz hasonló felállást mutatott a koreai bűnfilmduó is, a politikai propagandadarab azonban ez esetben a „rossz zsaru”-hoz kapcsolódott, aki ráadásul a „pénzéhes zugügyvéd” kliséalakjában jelent meg, hogy jól fizető ingatlanszerződési megbízatásait felcserélje egy ártatlanul letartóztatott/megkínzott diákcsoport védelmére, a jogi képviselet mellett egyszerre vállalva az igazság felderítését és a bűnösök (ezúttal az atrocitásokért felelős politikai rendőrség) leleplezését is. A fesztivál szakmai közönségének nagydíját kiérdemlő Attorney, az elsőfilmes Yang Woo-suk jogi drámája nagyjából olyan, mintha a népi Kínában készült volna, pontosabban egy olyan mesebeli népi Kínában, amely végre hajlandó szembenézni az elmúlt évtizedek politikai rémtetteivel. A 80-as évek katonai diktatúrája idején játszódó megváltástörténet főhőse jóformán egyetlen pillanat alatt, az egyik megkínzott fogoly láttán fordít hátat piti céljainak, hogy öntudatra ébredve leleplezze a kíméletlen rendszert, előbb karrierjét, majd szabadságát kockáztatva. Az elszánt író-rendező minden más szempontot alárendelt a (jogos) politikai indulatnak, olajozottan működő programfilm pereg le bő két órában, erős színészi játékkal (a nagy kedvenc Song Kang-ho főszereplésével) és bombasztikus hatáselemekkel, amelyek minden jelenetben megtalálják a lélekemelő pillanatot új lakásba költözéstől a főhős búcsújáig a vádlottak padján. Peking idén tanulhat Szöultól – avagy ha politikai propaganda a cél, a fizető közönség hatalma bőven felér bármilyen népi diktatúráéval.

Azoknak sem kellett azonban nagyot csalódniuk, akik az ellentmondásos hongkongi rendőrábrázolás és thriller-stratégia ideális nászát keresték a koreai felhozatalban (ami a profi zsaruknál mindig is jobban kedvezett a kényszerű/önjelölt civil bűnüldözőknek, mint ez idén is kiderült a Broken éjsötét bosszúthrilleréből vagy a nagyrészt egyetlen rádióstúdióban játszódó The Terror Live-ből). A tavalyi Cold Eyes ráadásul konkrétan egy hongkongi rendőropusz, az Eye in the Sky remake-je, ami Johnny To forgatókönyvírója, Yau Nai-hoi kitűnő rendezői debütálását jelentette még 2007-ben. Yau a helyi auteur-istállóhoz hasonlóan önmagát látta a feszült zsaruthriller újonclányában, aki számára a különleges megfigyelő-osztag legnagyobb kihívását nem szakmai szempontok jelentik (a Malacka becenevű zöldfülű sem tehetség, sem elszántság terén nem marad el veterán társai mellett), hanem a kívülálló státusz kötelező megőrzése. Akárcsak minden szerzői alkotó, úgy Malacka is folytonosan kilép a szigorúan meghatározott tervek és protokollok által rákényszerített végrehajtó személytelen szerepköréből és beavatkozik az eseményekbe, saját érzelmeinek, elveinek mentén alakítva a cselekményt. Yau kesernyés fejlődéstörténetében ezzel a hozzáállással kell leszámolnia, hogy a parancsteljesítés szigorú ésszerűsége révén rendet teremthessen a káoszban, és bukáshoz segítse a mesterbűnöző individualista magányos farkasát: ebben a rendszerben a legnagyobb érvényesülés engedelmes vadászkutyává válni. A koreai Malacka (akit bájos hongkongi szépségkirálynő után most egy szöuli tévéüdvöske, Han Hyo-joo alakít kiválóan) már nem renitens szerzői alteregó – a remake rendezőpárosa, Kim Byung-seo és az operatőr Jo Ui-seok az alkotói önkifejezés problémáit a látványteremtés aprópénzére váltotta. A Cold Eyes fél órányi pluszakciók kíséretében, képi truvájok gyöngysorára felhúzott igazi zsánerfieszta, amiben az előd passzivizáló, főként véletlendramaturgiára épített elemei átadják helyüket a rendőri rátermettség heroikus megnyilvánulásainak, a hősnő bravúros vizuális memóriájának hivalkodó flashbackjeitől a westernfilmeket idéző párbajfináléig a sínek között (ahol már nem a karmikus isteni beavatkozás pecsételi meg a gonosztevő sorsát egy végzetes nyakbaszúrással, hanem a „jó zsaru” lövéstudománya).

A hongkongi modell legmarkánsabb ázsiai adaptációja ezúttal meglepő módon Indonéziából érkezett – azaz nem is olyan meglepő módon, amennyiben a tavalyelőtti Rajtaütés nemzetközi sikerfilmjében a nézők már felismerték az ellentétes oldalra szakadt fivér/barát-páros klasszikus John Woo-féle Tao-motívumát. Gareth Evans idei folytatása, a Raid 2: Bernadal (azaz: „Bűnözők”), továbblép azon a küzdelmes úton, amelynek jelzőtáblája az „Ezredfordulós Heroic Bloodshed” édenkertje felé mutat: Iko Uwais (alias Rama), a silat-zseni „jó zsaru” kitör az egyetlen bérháznyi bűntanyáról, és a jakartai maffiába beépült rosszfiúként a szervezett bűnözés teljes spektrumán átgázol a mocskos börtöntől a testőr/ítéletvégrehajtó pozíción át egészen a felső vezetés totális leamortizálásáig. Mint a 90-es évek óta tudjuk, a kortárs amerikai fanboy-generáció a fésületlen felütések után gyorsan eljut a maga Sergio Leone-filmjéig Kill Billtől Dogmán át a Volt egyszer egy Mexikóig – előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik a látványosra stilizált, monumentális eposzok szerzői erődemonstrációja. Evansnál ennek máris eljött az ideje, a Raid 2 szerény két és fél órájával nagyívű „rags-to-riches” karriersztori, nagycsaládokat mozgató, csavaros maffia-klánharc, de főként nagyszabású vérontás-orgia durván 200 áldozattal és tucatnyi eszelős akciószekvenciával, amelyek az előd emeleti összecsapásainak igen szűk ollóját spárgaszélesre tárják. Akad itt már minden, tömeges börtönudvari iszapmészárlástól elképesztő iramú, közelharcos autós üldözésen át a rendezőtől elvárt szintlépős akciófináléig, ahol főhősünk helyiségenként minimum egy übergyilkost szilánkokra szed a saját fegyverével, legyen az kalapács, baseballütő vagy akár nagyon kicsi bicskák. Az ütős barkácsötletekből építkező, feszes első rész után pazarló tobzódás pereg a vásznon, mint mikor pár év sitt után a piti gengsztert visszaengedik a nagyvárosi édeséletbe. Evans alkotói helyzete igen hasonló hőséhez, ám sajnálatos módon más hozzáállást mutat – míg a gengszterkarrierbe zavart Rama végig megőrzi személyes integritását, monomán elszántságát és takarékos célorientáltságát, addig rendezője olyan önfeledten és véget nem érően pancsol a nagymedencében, mint vámpírgyerek az élményvérfürdőben. A záróképek véres ábrázatú, üres tekintetű főhőse azért máris megelőlegez valamit abból a karrierútból, aminek végén Ramat a lelkileg lepusztult hongkongi kollégák (vagy akár a Csak Isten bocsáthat meg sátáni rendőrtisztje) várják – ennek a Rajtaütésnek az elsőszámú áldozata, akár a That Demon Within önreflektív vallomása esetében, maga a lélekmélye legsötétjébe néző zsaru-szerző.

YouTube előnézeti kép

 

Címke: , ,

anilogue2_3lead

ANIMATÉKA

udine-lead

KELETI EXPEDÍCIÓ

mmmlead2

Jegyzet

sarajevo_ff

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

6203.0.570.359

Jegyzet

UnChienAndalou

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

20592994

AJÁNLÓ

Képernyőfotó 2014-04-11 - 3.27.23

AJÁNLÓ

2014_porlasplumas

KINO LATINO

éjfélkorlead

ANIMATÉKA

rio2096lead2

ANIMATÉKA

The Grandmaster

KELETI EXPEDÍCIÓ

taichilead2

KELETI EXPEDÍCIÓ

hantugangsterlead2

KELETI EXPEDÍCIÓ

20130314210443_sajnalom02

KAFF

Stoker

KELETI EXPEDÍCIÓ

Koji Takehashi as Sasuke in Samurai Spy

ESSZÉ

safe_image

FESZTIVÁL

drug_war

KELETI EXPEDÍCIÓ

4dxlead

ESSZÉ