Az Anilogue 2009-es programjában a számtalan kisfilm mellett szerencsére nem csak mozgóképes/szerzői múlttal rendelkező munkákat tárt a közönség elé, mint például a sikeres animesorozatból kinőtt Gurren Lagann (2009) vagy a legendás Rintaro Jona-Jona Pingvinje (2009), hanem lehetőség nyílt megismerni néhány olyan alkotót is, akik az első egészestés mozijukat jegyzik.

Az elmúlt egy-két évből több világsikert aratott példa is igazolja, hogy érdemes odafigyelni a(z animációs) filmgyártásukat tekintve kevéssé ismert országokra, illetve ezen nemzetek művészeire, és az iráni Marjane Satrapi Persepolis-a (2007), illetve az izraeli Ari Folman Libanoni keringője (2008) után az ugyancsak izraeli Tatia Rosenthal $9.99 (2008) című alkotása személyében újabb izgalmas közel-keleti munkát köszönthetünk. És bár a korábbi művekhez hasonlóan Rosenthal egészestése is rendkívül személyes hangütésű darab, más közös nevező aligha található a filmek áttekintésekor.

A rendezőnő két korábbi, hangvételükben a szóban forgó munkát előlegező rövidfilmjét (Crazy Glue, A Buck’s Worth) (társ)íróként jegyző Etgar Keret novelláin alapuló $9.99 egy lakóház kisembereinek mindennapjaiba kínál bepillantást, és mint azt a film expozíciója előre jelzi, meglehetősen fanyar beszámolót kapunk. A több szálon futó cselekményben megismerjük az idősödő, feleség nélkül tengődő Jimet és két fiát, a munkanélküli Dave-et (aki a címbeli áron rendel magának egy könyvet, hogy abból megvilágosodjon az élet értelmével kapcsolatban) és Lennyt (akinek ún. „repo-man”-ként az a feladata, hogy visszaszerezze az egyes vásárlóktól a ki nem fizetett termékeket). Az utóbbi szíve választottját jelentő szupermodell Tanita mellett (aki a teljesen szőrtelen férfiakat fetisizálja, és Lenny ebben partner) találkozunk még a kapcsolatát veszélybe sodró fiatalemberrel, aki a párja helyett inkább a füvet választja, a valószínűleg minden lakóházban megtalálható öregúrral, akire senki sem figyel oda, és a kisfiúval, aki a frissen kapott malacperselyében spórol a vágyott focista-bábura.

Rosenthal munkája nem reprezentatív körképet, korképet, netán kórképet akar nyújtani, inkább egy fekete humorral finoman átitatott, egyúttal talán melankóliától sem mentes látleletet úgy fél tucat kispolgár hétköznapjairól. A rendezőnő stop-motion technikával készült agyag-animációja ennek megfelelően realista közelítéssel nyúl választott témájához, bár alkalmanként (lásd a füves srác pár centi magas cimboráit vagy a manöken különös foteljeit) eltér ettől az ösvénytől. A magánkríziseket és szánandó élethelyzeteket éppen csak exponáló $9.99, bár maga sem éppen boldogságtól ordítani vágyó hősöket választ, távol marad a solondzi groteszktől, és halk szavú, de nagyon is érzékeny előadásmóddal mutat fel néhány példát a kapaszkodó-keresésként is felfogható kapcsolatteremtés-kísérletekre.

Témáját tekintve a film távoli rokonának nevezhető a fesztivál nyitófilmjének választott Mary és Max (2009), ami ráadásul ugyancsak egy korábban rövidfilmekkel jelentkező alkotó első egészestés munkája. Az ausztrál Adam Elliot világszerte díjazott kisfilmjeiben, a család-trilógiaként emlegetett hármasban (Uncle, Cousin, Brother) és a valamivel nagyobb lélegzetű Harvie Krumpetben egyaránt, megkapó személyességgel, jellegzetes képi világgal és állandó motívumokkal adja át a címszereplőkről szóló szellemes-szomorkás anekdotákat. Az igaz történeten alapuló Mary és Max pontosan ezen a nyomvonalon halad tovább: a kilenc éves, Ausztráliában élő Mary és a negyvenes éveiben járó, New York-i Max meséje a kapcsolatteremtés szükségességének a legkevésbé sem didaktikus illusztrációja. Miután a gyártósor mellett leépülő apa és a sherryben ázó anya által elhanyagolt lány találomra rábök a telefonkönyv egyik sorára, és levelet ír a név mögött rejtőző ismeretlennek, a végtelenül magányos kisiskolásnak sikerül megszólítania a hozzá hasonlóan barátok (és család) nélkül vegetáló túlsúlyos, Asperger-szindrómás (vagyis, lényegében a külvilággal való kapcsolatteremtésre, a valóság racionális értelmezésére jórészt képtelen) férfit.

A címszereplő páros leveleiből kibomló élettörténetek adják a film gerincét, amit az állandó kommentárért felelős főhősöket kiegészítő, központi narrátor is segít egyben tartani. Elliot stop-motion gyurma-animációja már a nyitó képsoroktól fogva meghökkentő éleslátásról és emberségről árulkodik, és hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a rendező nem csak tökéletesen ismeri a felvázolt élethelyzeteket és epizódokat (talán mert azok személyes tapasztalából táplálkoznak), hanem páratlan adottsága van a hangvétel eltalálásához is. A vérbeli szerzőként jellemezhető, kiforrott stílusú Elliot több filmre elegendő ötlettel és geggel mutatja be mindkét történetet, ugyanakkor az egymást érő, szellemes poénok jótékony álcája mögött végtelenül szomorú életekről mesél. A filmből sugárzó kreativitás mellett ez a végig lüktető kettősség avatja igazi remekművé az ausztrál alkotó munkáját, hiszen a Mary és Max látszólag könnyedén képes az elhanyagoltság és a pszichózis fájdalmát úgy közvetíteni, hogy közben groteszk módon őszinte mosolyt csal az arcunkra.

Szintén kettősség jellemzi Az előőrs (First Squad, 2009) című filmet, bár egészen más természetű. Az orosz-japán koprodukció története 1942-ben játszódik, elsősorban az orosz vonalak mögött. A 14 éves Nadja harctéri idegsokk következtében egyedülálló képességre tesz szert: előre látja a közeljövő egy csatáját, amelyben a német támadók a Vörös Hadsereg katonái ellen a keresztes háborúk idejéről származó teuton lovagokat vetik majd be. Szerencsére azonban a lány adottsága nem merül ki ennyiben, a jóslás mellett képes ugyanis segítségül hívni elesett társait (a címbeli előőrs tagjait), hogy megtámogassa a holtak birodalmából érkező von Wolff báró vezette sereggel megütköző orosz bakákat.

Az előőrssel ugyancsak az első egészestés mozifilmjét jegyző Ashino Yoshiharu már a nyitásnál megalapozza az egész filmet meghatározó szerkezetet. A mindenre nyitott szellemi műhelyként ismert Studio 4ºC égisze alatt készült anime mozgalmas cselekményét időről időre élőszereplős, beszélő fejes betétek szakítják meg, az animációs dokumentumfilmként emlegetett Libanoni keringőben látott egyedi szintézis helyett tehát ezúttal a két réteg elkülönítésére építő szerkesztésmódra láthatunk példát. A rövid felvételeken német és orosz háborús veteránok, pszichoanalitikusok és történészek beszélnek saját élményeikről, a harctéri események elmekórtani hatásairól, illetve az egyes ütközetekről, így a nyilvánvalóan fiktív sztori egészen különös keretbe kerül. A lendületes, DJ Krush zenéjével aláfestett második világháborús mese (amely a holtak birodalmából előhívott sereg ötletével rögtön felidézheti A király visszatér vonatkozó csatajelenetét) befogadása tehát olyan, mintha igaz történetet látnánk, aminek elmeséléséhez az alkotók csak azért választották az animációs formát, mert lemaradtak a dokumentálás lehetőségéről.