Kortársaim közül bizonyára sokan emlékeznek a gyermekéveinket végigkísérő Rendőrakadémia-sorozatra és az egyik legmókásabb karakterre, Zedre; az üvöltözős, pszichotikus punkból lett rendőrt Bobcat Goldthwait alakította. A szolid stand-up múlttal rendelkező humorista – kollégái és barátai körében többek között Jimmy Kimmelt, Dave Chappelle-t, Adam Sandlert és Robin Williams-t köszönthetjük – író-rendezőként 1991-ben készítette el debütáló nagyjátékfilmjét, a Tapló télapót tizenkét évvel megelőző Bohóc-sztorit. Goldthwait öt egészestés opuson kiérlelt szerzőiségét – a cikk nem foglalkozik a tévés tevékenységével – egyrészt az amerikai álom provokatív kifordításában, másrészt műfaji dekonstrukcióiban lehet tetten érni, történjen az romantikus komédia (Sleeping Dogs Lie, 2006), noir paródiában kibontakozó kandi kamera-átverés (Windy City Heat, 2003), netán indie felhangokkal bíró dramedy (A világ legjobb apukája, 2009) zsánerkeretei között.

„ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm – képmásom – bús fivérem?”

Neonfényben és bűnben úszó nagyvárosi utcák, folyton szemerkélő eső, veszedelmesen vonzó mozdulatokkal cigarettázó nők, no és sötét titkok sűrű szövésű hálója, melynek kibogozására csakis egy ballonkabátja magányába burkolózó cinikus magánkopó lehet képes… – a felsorolás kiáltó közhelyessége pontosan érzékelteti, hogy a hardboiled motívumkincs állandó koptatásával Dashiell Hammett és Raymond Chandler hagyatéka sem kerülhette el a rohamos inflálódást. Az intellektuális rejtvényfejtegetéssé sápadó klasszikus detektívtörténetnek komoly kihívója akadt ugyan a noirnak megágyazó keménykötésű krimi képében, de idővel hasonlóan kötött ikonográfia és a narratívát ugyanolyan gépiessé silányító szabályrendszer száradt rá az alműfajra, mint arisztokratikus elődjére.

Az Arnold Schwarzenegger rendezte epizód után a MONSTER OF THE WEEK ma esti kiadásában egy újabb hollywoodi ikon teszi tiszteletét a horror műfajának leghíresebb kriptájában: Robert Zemeckis Forrest Gump-utalásokkal és Alfred Hitchcock-kal súlyosbított noir-ujjgyakorlata az első alkalom volt a filmtörténetben, hogy egy negyven éve halott színész főszereplői kreditet kapjon egy tévéműsorban. Ugyan Humphrey Bogart csak tükröződő felületeken felcsillanó virtuális valójában van jelen – így lopja el a show-t monológjaival az egész karrierjét erre a hasonlóságra építő Bogart-imitátor, Robert Sacchi –, de a mindig rosszarcú John Lithgow-t és Isabella Rossellinit is felvonultató You, Murderer ezzel az apró csúsztatásával együtt is az egyik legszívmelengetőbb noir-hommage, ami horrorsorozatban valaha holdvilágot látott.
Az epizód angol felirattal látható.

A kisköltségvetésű filmek alkotójaként bemutatkozó Debra Granik, amellett, hogy legújabb munkája, Winter’s Bone – A hallgatás törvénye révén újabb fontos figurával ajándékozta meg a függetlenfilmes közeg acélos lelkű női leszármazottjainak panteonját, saját pozícióját is megerősítette a szerzői rendezők páholyában. A direktorként eddig csupán két nagyjátékfilmet és egy rövidet jegyző Granik máris saját, visszatérő motívumrendszerrel rendelkezik, amelynek legfontosabb eleme a viharvert, élettől tépázott, talpon maradásért küzdő főhősnő. Első két, Sundance győztes alkotása, a cirka húszperces Kígyóeledel (Snake Feed) és a Csontodiglan (Down to the Bone), párdarabok: múlt-, illetve jelenbeli drogproblémával küszködő anyákat állítanak középpontba, akik látszólag rendelkeznek ugyan férfitárssal, de fokozatosan válik egyre világosabbá, hogy kizárólag magukra számíthatnak és gyenge pillanataikban is jóval erősebbnek bizonyulnak, mint a mellettük álló férj- vagy szeretőfigurák. Granik minden esetben kisrealista közeget választ mozgástérként, figurái a szegény réteg tagjai, akik utolsó fillérjeikből finanszírozzák szintetikus örömökre épülő gondűzésüket.

Míg arról megoszlanak a vélemények, hogy a Kubrick-féle Gyilkosság vagy a Welles-féle A gonosz érintése tekinthető az utolsó klasszikus film noirnak, az kétségtelen, hogy az átlagnál amúgy is nehezebben megfogható zsáner határait az 1955-ös A vadász éjszakája forgácsolta szét leginkább. Charles Laughton első, és a filmet övező korabeli értetlenségnek köszönhetően egyben utolsó rendezése az alapvetően realista műfajt a biblikus példabeszédek, a tündérmesék és a gyermeki rémálmok világában oldotta fel, ahol az expresszionista stilizáció már nem a zaklatott főhősöket körülvevő, kiismerhetetlen nagyvárost, hanem mitikus tájakat teremtett. A vadász éjszakája eltűnt a szubjektivitást és az absztrakciót zászlajára tűző hatvanas-évekbeli neo-noirok árnyékában, hogy hatását – Robert Mitchum zseniális Prédikátor-alakitásának kultstátuszba emelkedésével párhuzamosan, lásd a LOVE-HATE tetoválások divatját – csupán évtizedekkel később fejtse ki. Laughton filmjének eklektikája – amiben kényelmesen megfértek egymás mellett egy istennel társalgó Kékszakáll nagymonológjai, a gyerekfilmeket idéző vígjátéki elemek (mint a zavarbaejtő pincejelenet), a folyó torkolatánál váró tündéri keresztanya meg néhány dalbetét – elsősorban a posztmodern tömegfilm zsánerkeverési szokásaiban köszön vissza, legyen szó David Lynch szürrealista kisvárosi thrillereiről vagy megannyi sötét színekkel megfestett gyerekfilmről. A domestic thriller műfajának a nyolcvanas-kilencvenes években bekövetkezett diadalmenete újfent az ’55-ös remekműre irányította a figyelmet, de míg Mitchum másik vonatkozó kulcsfilmje, A rettegés foka egyenesen Scorsese kezei közt aktualizálódott, A vadász éjszakájának be kellett érnie egy satnya televíziós remake-kel.
A film magyar szinkronnal látható.

A MONSTER OF THE WEEK eheti szörnye ismét megfosztja méltóságától a filmtörténet egyik legrettegettebb monstrumát, bár ezúttal nem egy gyerekfilmben hibernált és domesztikált rémről van szó, hanem egy mai napig rémisztő figura, az Alien tisztelettudóan kivitelezett, de humorral átszőtt vendégszerepléséről az elsősorban felnőtteknek szánt animeszéria, a Cowboy Bebop Toys in the Attic című epizódjában. A tovább gombra kattintva megtekinthetjük, hogyan költözteti át a televízió a mozi jeges borzongását a nappalinkba, sőt a konyhánkba, amikor a viszonylag ritkán realizálódó „lehet, hogy egy borzalmas szörny lakozik az űrben” problémakört felcseréli a mindenki által megélhető „valószínűleg valami rettenetes dolog lakozik régen takarított hűtőnkben” megállapításra.
Az epizód eredeti nyelven, angol felirattal látható.

A sötétség pereme című kultikus brit tévésorozatot és két Bond-filmet is (Aranyszem, Casino Royale) jegyző Martin Campbell korai remekének története egy alternatív 1948-ban játszódik, ahol a Los Angeles-i rendőrörsön néha farkasembereket hallgatnak ki, az egyik helyi kiskirály testőre egy korpulens néger zombi, és a magánnyomozót az sem igazán ejti zavarba, ha a tragacsát feltartja egy unikornist üldöző kamaszlány. Az HBO gyártásában készült Cast a Deadly Spell (1991) univerzumában a szmokingos maffiózóktól a legutolsó balekig mindenki használ mágiát, egyedül a magánhekus-főhős gyújt rá gyufával, és végzi a munkáját hagyományos módszerekkel. A régimódi detektív, aki egy fekete boszorkány albérlőjeként tengeti az életét, egy tehetős férfitól megbízást kap a tőle ellopott, nagy értékű könyv előkerítésére, a nyomozás során pedig a kopó nem csak az úr ledér lányával, hanem saját régi szerelmével és néhány életre kelt vízköpő démonnal is összeakad.

Habár annak idején a Ridley Scott rendezésében készült szolid szélhámosfilm, A trükkös fiúk sem rengette meg a világ filmszínházait, a jóval innovatívabb Végrehajtók (Repo Men) pedig hazánkba csak DVD-n érkezik október vége tájékán, az egyik legizgalmasabb kortárs lektűrszerző már első regényével kultuszt teremtett. Eric Garcia ma már a harmadik köteténél tartó Rex-szériája egy olyan világba ülteti noir-dekonstrukcióját, ahol a dinoszauruszok – a legkülönfélébb álcázási technikákat felhasználva – titokban az emberek közt élnek. A magánnyomozóként dolgozó velociraptor és hű segédjének, a busafejű triceratopsznak első kalandjaiból 2002-ben készített egyedi hangulatú egészestés tévéfilmet az óriásszörnyes fércműveiről hírhedt Sci Fi (ma már: SyFy) Channel – mely remekmű a tovább gomb után teljes egészében megtekinthető.

Az Időbűnök hazai és külföldi kritikáiban rendre felbukkan a film műfaji karakterének visszafogottabb-lelkesültebb magasztalása. A karrierjét többféle zsánerrel játszadozó rövidfilmek forgatókönyvírójaként és rendezőjeként kezdő Nacho Vigalondo első egészestés mozija, mint azt a hangzatos (bár valójában kissé homályos értelmű) cím sejteni engedi, egy időutazás és egy bűntény által meghatározott történetet oszt meg a közönséggel. A spanyol munka tehát alapvetően az időutazásos sci-fi alműfajában pozícionálja magát, ugyanakkor jóval fontosabb szerepet szán a bűnügyi tematikának, amit az Időbűnök távoli rokonai inkább az akciófilm zsánerén keresztül eresztettek össze a tudományos-fantasztikus alapötlettel (lásd a Terminátor-filmeket, az Időzsarut vagy a közelmúltból a Dèja vu-t). Vigalondo visszafogott, szűkített perspektívájú közelítéséhez hasonló példákat alig-alig találunk az alműfaj történetében (e tekintetben talán még A fiók rokonítható a 2008 végén bemutatott filmmel).