bored3

LÁNCREAKCIÓ

#5. Börleszk ballonkabátban (Jonathan Ames: Bored to Death)

Jankovics Márton

2011/08/10

„ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm – képmásom – bús fivérem?”

Neonfényben és bűnben úszó nagyvárosi utcák, folyton szemerkélő eső, veszedelmesen vonzó mozdulatokkal cigarettázó nők, no és sötét titkok sűrű szövésű hálója, melynek kibogozására csakis egy ballonkabátja magányába burkolózó cinikus magánkopó lehet képes… – a felsorolás kiáltó közhelyessége pontosan érzékelteti, hogy a hardboiled motívumkincs állandó koptatásával Dashiell Hammett és Raymond Chandler hagyatéka sem kerülhette el a rohamos inflálódást. Az intellektuális rejtvényfejtegetéssé sápadó klasszikus detektívtörténetnek komoly kihívója akadt ugyan a noirnak megágyazó keménykötésű krimi képében, de idővel hasonlóan kötött ikonográfia és a narratívát ugyanolyan gépiessé silányító szabályrendszer száradt rá az alműfajra, mint arisztokratikus elődjére.

Az ilyen mértékű kanonizálódás ugyanis előbb-utóbb maga után vonja a közhellyé válás szomorú metamorfózisát, mely méltán kelti fel a megfelelő préda felbukkanására váró parodisták érdeklődését. A merev műfaji szabályok és a betokosodott motívumkészlet első egészestés pellengérre állítása már a zsáner aranykorában megtörtént, a Bob Hope főszereplésével készült 1947-es Kedvenc kis barnám-ben. Később aztán olyan nagyágyúk csámpáztak még végig Philip Marlowe nyomdokain, mint Peter Falk (Meghívás egy gyilkos vacsorára, mely azért a klasszikus kriminek is bevisz egy-két gyomrost; Bohókás nyomozás), Steve Martin (Halott férfi nem hord zakót), vagy épp Woody Allen (Játszd újra, Sam!; Rejtélyes manhattani haláleset, A Jade skorpió átka), hogy tényleg csak a legnagyobb neveket említsük. Ezek a vígjátékok – a paródiában mélyen kódolt önreflexiós hajlam jegyében – élet és fikció éles kontrasztjával érik el a komikus hatást (mely kontraszt a Roger nyúl a pácban intermediális noir-világában nyeri el legszélsőségesebb formáját), és többnyire szemérmetlen módon nevesítik is a valós cselekményt nevetségessé tevő fikciós ideált.


Az ellenpontozás ezen bevált receptjén nem nagyon változtatott a 21. századi krimi-paródiák legszellemesebb képviselője, a Bored to Death (kellemetlen magyar címén: Író és kamuhős) sem. Az HBO által 2009-ban útjára indított sitcom a hardboiled első számú detektív-ikonja, Philip Marlowe heroikus árnyékába állítja oda a feminin és szentimentális brooklyni entellektüel soványka figuráját, akinek szerepidegen vonásait hosszan lehetne sorolni, kezdve a Woody Allent megszégyenítő izomzattól, egészen az olyan lényeges apróságokig, minthogy a whiskey helyett a vörösbort és a jointot preferálja. A történet Jonathan Amesről, az első regénye után elhúzódó alkotói válságba süllyedő íróról szól, aki Raymond Chandler iránti rajongásától vezérelve magánnyomozóként ad fel egy apróhirdetést az interneten. A hóbortos ötletből persze jól megtermett alterego növi ki magát, aki ballonkabátban felalázva derít fényt a New York-i alsó- felső- és középosztály sötét (hálószoba)titkaira. Olykor a nyomozás rituális komolysága és a pehelysúlyú ügyek közt feszülő ellentét, máskor pedig a profi bűnözők közti – dicsőséges végkimenetelű – csetlés-botlás mosolyogtatja meg a nézőt, mindezt még kiegészítve a hősünket minden tekintetben deheroizáló magánéleti problémák sorával. Az epizódonként kiporciózott bűnügyi kalandok mellett ugyanis a furcsa ellenségek és a még furcsább barátok képviselik a részeken átívelő állandóságot, mely bármikor továbbfejleszthetővé teszi a sorozatot.

A Bored to Death tehát – mint arra az eddigiekben is utaltam – nem hozott forradalmi újítást a krimiparódia eszköztárában, sőt olykor mintha kínosan közel sodródna egy-egy neves előképhez. A hóbortos, ügyfeleinek és áldozatainak rendszeresen saját magáról anekdotázó nyomozó alakja például már Columbo hadnagynál le lett fektetve, a vézna New York-i könyvmolyt pedig maga Woody Allen is többször végigkergette a veszélyes bűnügyek labirintusán. Amiben a Bored to Death mégis újat hoz, az az egészen sajátos hangulatkeveredés, melynek keretében a cselekmény vidám felszínét is átitatja valami mélyről felbugyogó melankóliával. Különc detektívünk és szárnysegédei ugyanis nem puszta kalandvágyból menekülnek a fikció és a tudatmódosító szerek birodalmába, hanem elsősorban az elől a bizonyos nagybetűs „Únalom” elől, melyet már Baudelaire is a legveszedelmesebb démonként tárt képmutató olvasója elé A romlás virágai Előhangjában. A cselekmény persze ugyanolyan feszesen építkezik a csúcspont felé, mint bármelyik hasonló sorozatnál, ám a kallódó hősök minden egyes ügy után visszatérnek üres és eseménytelen életükbe, átélve az eksztázis elmúlásának szomorkás, cannabis-szagú pillanatát. Ez a börleszkbe csomagolt spleen lengi be a sorozat minden epizódját, túlmutatva ezzel a krimi-paródiák és stoner vígjátékok ezerszer látott, ám nagyszerű érzékkel kijátszott gegjeinek újra felmondásán. A röhögés miatt kibuggyanó könnyek bizony egy csipetnyi keserűséget is hordoznak magukban, de ez a felismerés csak akkor villan át rajtunk, mikor már letöröltük őket a szemünk sarkából.

A különös atmoszféra-koktél szakszerű felrázásából alaposan kiveszi a részét a kiváló szereplőgárda keménymagját alkotó parádés színésztrió: nem pusztán Jason Schwartzman hozza nagyszerűen a bájosan alkoholista örök álmodozót – Zach Galifianakis és Ted Danson is nagyszerűen navigálja be karakterét a vidámság és a semmibe révedő melankólia határvidékére. A fő mixer azonban egyértelműen a koncepciót lefektető és a forgatókönyvet jegyző Jonathan Ames, akinek épp ez a kevert hangulat az egyik legfontosabb szerzői kézjegye. Ames a művészeti világ azon nagy szabadúszói közé tartozik, akinek életműve egyszerre borzasztóan egysíkú és irigylésre méltóan változatos. Alapjáraton underground regényíró, aki sikerrel vetette meg a lábát a publicisztika, a forgatókönyvírás, a képregény, a színészet, a stand-up comedy, majd a tévésorozatok ringjében is – egyetlen szakmai kudarcaként a több orrnyeregtörést eredményező bokszkarrierje fogható fel. Médiumokon átívelő alkotói varázsát az a fékezhetetlen személyesség biztosítja, melynek köszönhetően bármikor kaján örömmel teregeti ki saját legsötétebb szennyesét a közönség lelki szárítókötelére. Persze a tévésorozat „műfaja” komoly kihívást jelenthet egy egomániás alkotónak, hiszen a professzionális, futószalagszerű csapatmunka során könnyen elveszhet a személyes hangvétel – pontosan ezért meglepő bravúr, hogy Amesnek mégis sikerült tolakodóan beleírnia magát a Bored to Death-be. Ennek az önreflexiós teljesítménynek diadalmas gesztusaként fogható fel, hogy saját nevére keresztelte a sok megaláztatást elviselni kénytelen főhőst, de ezen felül természetesen – a boksztól a képregényig – minden egyéb privát rögeszme cselekményformáló szerephez jut a sitcom univerzumában. A második évadba érve már ez az egészen közvetlen szerzői jelenlét sem volt kielégítő Ames számára. Először egy rövid, öncélú cameo segítségével csinált hülyét magából a képernyőn, majd az évad végére már saját hősei életére törő, őrült antagonistává mitizálta magát. Ames tehát szemmel láthatóan képtelen kivonulni saját művéből. Állandóan ott fenyeget nála a veszély, hogy a szerző véglegesen elhatalmasodik a cselekményen, de mindez megbocsájtható, hiszen épp ez a nárcizmus és mazochizmus különös elegyéből születő szubjektív feszültség viszi előre alkotásait.

Címke: , , ,

Nézz bele!
fatmaclead2

LÁNCREAKCIÓ

doctorwholead

LÁNCREAKCIÓ

ripper-street-cast

LÁNCREAKCIÓ

utopiaujlead

LÁNCREAKCIÓ

ozlead

LÁNCREAKCIÓ

Extras_Season2_Poster.preview

LÁNCREAKCIÓ

Social-Network-Photo401

LÁNCREAKCIÓ

studio60_102

LÁNCREAKCIÓ

phillylead

LÁNCREAKCIÓ

intrlead

KRITIKA

marcitremelead

LÁNCREAKCIÓ

orangelead2

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

leftovers1

LÁNCREAKCIÓ

lena_dunham_donald_glover_girls_season_2_

LÁNCREAKCIÓ

2043105-1200x675

LÁNCREAKCIÓ

breaking-bad

INTERJÚ

273605-mad-men

MAD MEN-JEGYZETEK

mad-men-pete-and-don-ffd9cb44322e2ec1

MAD MEN-JEGYZETEK

whis

MAD MEN-JEGYZETEK

sakk

A NAP KÉPE

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu