LÁNCREAKCIÓ

#7. Börtönnapló (Tom Fontana: Oz)

Megyeri Dániel

2012/10/09

Az HBO legelső, egyórás epizódokból álló dráma-sorozatát alkotója még kézzel írta, az először 1997-ben sugárzott széria munkálatai miatt később csontkovácshoz kellett járnia, mert az asztalra görnyedt körmöléstől teljesen kikészült a válla. Hat évadon keresztül húzódó áldozatvállalása azonban nem volt hiábavaló, az Oz ugyanis az emberfeletti forgatókönyvírói teljesítmény és a csatorna akkor még szokatlan bátorsága miatt az azóta „sorozat-boom”-ként emlegetett kortárs televíziós jelenség úttörőjévé vált.

Fontana nevével az Oz előtt olyan sorozatok stáblistáján találkozhattunk, mint az 1982-től ’88-ig futó Egy kórház magánélete, melyben – nem túl köztudott tényként – többek között az ifjú Denzel Washington nyakában fityegett az a bizonyos sztetoszkóp, vagy a Gyilkos utcák (1993-99), ami a manapság is igen nagy népszerűségnek örvendő police procedural szériák sorát gazdagította. Rutinos szakemberként Fontana egyre merészebb terveket szövögetett, egyre ellentmondásosabb koncepciókban gondolkozott, ám a nagy csatornák, élen a másik két sorozatának helyet adó NBC-vel, rendre elutasították. A kedveszegett forgatókönyvírót a ’97-re komoly autonómiát kiharcoló HBO-nál ölelték keblükre, amit kábelcsatorna lévén a szabályok nem kötöttek olyan szigorú korhatárbeli és tematikai gúzsba (ráadásul ezen az adón korábban nagy sikerrel vetítettek börtönfilmeket és börtönökről készült dokumentumfilmeket), Fontana saját szavaival: „Ahelyett, hogy ilyen hívásokat kapnék: „Esetleg nem tudnák a végén inkább megölelni egymást?”, az HBO-nál rendre arra biztatnak, hogy még messzebb merészkedjek, hogy ne fogjam vissza magam.” És Fontana aztán tényleg nem fogta vissza magát.

2012-ből visszatekintve, amikor egy átlagos Spartacus-epizódban több paradicsomlevet fröcskölnek szanaszét, mint a La Tomatinán, amikor egy szokásos True Blood-éjszakán több testnedv cserél gazdát, mint az Emmanuelle-ben összesen, és amikor már joviális kémiatanárokból is pszichotikus drogbárókat faragnak, a tizenöt évvel ezelőtt képernyőre került Oz határátlépései nem is tűnnek annyira forradalminak. Pedig az előfizetéses kábeltévéket megelőzően semmilyen ilyesféle kicsapongásra nem volt lehetőség, a börtönfilm zsánerébe kódolt erőszak, profanitás és egyéb olyan, 18-as karikával megspékelt tabuk (mint például a rendszeres nemi erőszak) miatt tehát az sem érhet meglepetésként minket, hogy Fontana briliáns agyszüleményét megelőzően olyan rács mögött játszódó sorozat nem látott napvilágot, ami elsősorban a bennélők mindennapi, vériszamos életére koncentrált volna. (Korábban inkább szappanoperák helyszíneként szolgált a dutyi, lásd a Within These Walls-t [1974-78], vagy a Prisonert [1979-86], ahogy az is mindenképpen említésre méltó, hogy mindkét idecitált sorozat női börtönben játszódott.) Ezzel szemben az Oz első epizódjában a frissen bekasztlizott – és a nézői azonosulás egyértelmű célpontjaként kijelölt – Tobias Beechert azon nyomban megtöri és megerőszakolja későbbi nemezise, a neonácikat vezető Vernon Schillinger (a zseniálisan ördögi J.K. Simmons), aki ráadásul saját jószágaként meg is billogozza: horogkeresztet éget a farpofájába. A még ebben a részben több gyilkosságot elkövető Dino Ortolanit pedig élve égetik el, vagyis rögtön tömény ízelítőt kapunk az évadokon keresztül fokozódó fizikai borzalmakból és pszichológiai manipulációkból, miként a speciális létesítményben dúló erőviszonyok is kirajzolódnak.

Nem nehéz szoros párhuzamot találni az Oz mint sorozat elsősége, kísérleti jellege, valamint a helyszínéül szolgáló, Smaragdvárosra (Emerald City, Em City) keresztelt, szintén kísérleti létesítmény között, ahogy az is létfontosságú elhatározás a szériát meghatározó, nyomasztó klausztrofóbiát – és nem utolsósorban a kontroll alatt lévő büdzsét – illetően, hogy alig-alig lépünk ki a börtön épületéből. Akkor is csak szorosan, egy-egy adott rabra koncentrálva (a külvilágból a lehető legkevesebbet mutatva), netán igen tragikus felhanggal (idézzük fel az ötödik évad első epizódjában buszbalesetben elhunyt, börtönlátogatásra igyekvő családtagokat), vagy az egyes szereplők által elkövetett, bűntény-flashbackek erejéig. Ozban – a börtönfilmek és szabadságra vágyó hőseik túlnyomó részével szemben – nincsenek ártatlan rabok (ráadásul a sorozat alatt véglegesen senki, értsd: senki nem szabadul ki a dutyiból), ahogy ezt a sorozat alkotójának rezonőre, egyben omnipotens narrátora, a kerekesszékbe kényszerített Augustus Hill is rendre a tudtunkra adja. (Oz mindenkit megtör, miként azt Beecher negatív jellemfejlődésén is tetten érhetjük: az alkoholista ügyvéd eleinte teszetosza, később heroinista szexrabszolga – Fontana nyelvi leleményével prag –, majd őrjöngő, vadállatias gyilkos lesz, aki, miután Schillingerék ripityára törik mindkét kezét és lábát, a gipsz alatt megnőtt körmeivel szabályosan felszabdalja a szerencsétlenségében aktív szerepet játszó börtönőrt.) A szószátyár Hill karakterének köszönhetően az Oz egyszerre működik realista börtöndrámaként és stilizált példabeszédként: Hill önálló szekvenciái szürreális installációk (egy ízben például musical-betét formájában), melyekben nem csak a rabokat ismerhetjük meg egyenként, hanem az adott epizódok tematikai vezérfonalait járhatjuk körbe, érintsék azok a szerelem, a (nemi) betegségek, a megváltás, az emberi jogok, a családi kötelék, vagy netán bizonyos történelmi események és személyiségek témaköreit. A „negyedik falat” áttörő teatralitással, a néző közvetlen megszólításával Fontanáék egyrészt még inkább bevonják a közönséget a történetbe, másrészt Hill rikkancsi megnyilvánulásai a büntetés-végrehajtási rendszer abszurditásaira is felhívják a figyelmet, gyomorba vágóan éleslátó fekete humorral tompítva a szemünk előtt zajló borzalmas események élén.

Miként az mára már teljesen bevett írói húzássá vált az effajta sorozatoknál, az Oz is számos fő- és mellékkarakterrel dolgozik, a benne felvázolt hierarchia pedig nem áll meg a különböző bűnbandák által uralt területeknél, etnikai összetűzéseknél, a fekália egészen a politikai színtérig ér, vagyis nem csak a mosodában, vagy az étkezőben kötött illegális bizniszek, hanem szenátori választások keretei között is hasonló mechanizmussal működnek a megállapodások. Fontana alkotói törekvésként az alapvetően bűnözőként stigmatizált figurák emberi oldalát igyekszik felvillantani, míg a ketrec „másik oldalán” lévőket így vagy úgy, de alaposan bemocskolja. Smaragdváros túlzottan idealista részlegigazgatója viharos párkapcsolati problémákkal küszködik, a börtönigazgató olykor saját érdekeinek megfelelően játszadozik a rabokkal, az állam szenátora szimplán az Oz egyik legellenszenvesebb figurája, ahogy szinte egyetlen börtönőr sem marad feddhetetlen a sorozat folyamán. Oz mindenkit korrumpál, még a börtön apáca pszichológusát és a jóhiszemű ázsiai papot is kísértés éri, de a kórházban dolgozó doktor élete is tönkremegy, miután egy, a nő iránt érzett szerelmével megszállott rab megöleti annak férjét. Minden jótétnek szánt cselekedet a vezetőség arcába robban, az agresszió-levezetésként szervezett bokszbajnokság véletlen halálba torkollik, míg az őrök és rabok között lebonyolított kosármeccsek az egyik börtönőr kecsegtető sportkarrierjét törik brutálisan derékba.

Ezzel szemben a többszörös gyilkosok, pszichopaták és rasszista mocskok többször is lehetőséget kapnak arra, hogy hétköznapi problémáik révén árnyalják drámai figurájukat: az egyik rabnál mellrákot (!) diagnosztizálnak, a legördögibb náci HIV pozitívként kénytelen egy másik, általuk megvetett blokkba költözni, egy idősödő gyilkosnak leukémiás lesz a soha nem látott unokája, az egyik pszichopata motorosról kiderül, hogy dúsgazdag család örökbefogadott sarja, az ír keménylegénynek pedig az agysérült öccsére kell vigyáznia, aki éppenséggel neki köszönhetően került Ozba – és miatta lett szellemileg visszamaradott. (Az O’Reilly fivérek cselekményszála bizonyul majd mind közül az egyik legmegkapóbbnak.) Mindennek tetejébe a homoszexualitás kendőzetlen ábrázolásával, kivált Beecher és Keller viharos kapcsolatával még a nézők általános érdeklődésére igényt tartó – még ha ebben az esetben kifejezetten rendhagyó, mivel női szereplőkkel alig találkozunk – szerelmi kapcsolatot, mi több, szerelmi háromszöget is sikerül a nagyívű történetbe komponálni. Beecher és Schillinger hat évadon keresztül húzódó gyilkos vetélkedése mellett, mely mindkettejük kint lévő családját romokba dönti és végül egyikük életébe kerül, az Oz legizgalmasabb konfliktusai kétségtelenül Kareem Saidhoz (fenti kép), az Oz-beli muszlim közösség elhivatott szellemi vezetőjéhez, a széria egyik, ha nem a legizgalmasabb karakteréhez kötődnek. Muszáj külön kiemelnem Eamonn Walker elképesztően karizmatikus alakítását: amikor csak képernyőn van, uralja a jelenetet, minden mozdulatának súlya van, minden hanglejtése emlékezetes. (Akiknek csak a Drót Omarja létezik mint minden idők legjobb afroamerikai televíziós karaktere, mindenképpen vessenek egy pillantást Walker Saidjára.)

Fontana úttörő sorozata – amellett, hogy a börtönfilmek motívumkincsének lenyűgöző enciklopédiája is egyben – egy csapásra reformálta meg a tévésorozatokról való gondolkodást, egy sokkal érettebb irányba kormányozva a médiumot. Mivel az HBO-n az Oz kezdeteinél a nézettség csak másodlagos volt, először a kritikusokat kellett meggyőzni az újfajta történetmesélés és ábrázolás legitimációjáról; a közönség pedig szépen apránként merült alá a lebilincselő történetzuhatagban. Manapság ki sem látunk a jobbnál-jobb és, ami a mi szempontunkból fontosabb, korhatárosabbnál korhatárosabb, tematikailag nem korlátozott sorozatok közül. Az Oz azóta is sorvezetőként szolgál (már nem csak) az HBO számára: ha nincs az Oz, nincs Maffiózók (ami igen sokat köszönhet az úttörő szériának, a szélesebb közönségréteg igazán csak a gengsztersorozatra kapta fel a fejét, az Ozt akkoriban retrospektív volt szokás felfedezni), nincs Drót, nincs A szökés és a sort napestig folytathatnám. És ironikus módon minden onnan indult, ahol a dolgok legtöbbször végződni szoktak: a börtönből.

Címke: , ,

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

KRITIKA

LÁNCREAKCIÓ

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

INTERJÚ

MAD MEN-JEGYZETEK

MAD MEN-JEGYZETEK

MAD MEN-JEGYZETEK

A NAP KÉPE