LÁNCREAKCIÓ

Semmi sumákolás (Dennis Kelly: Utopia)

Roboz Gábor

2013/03/11

Kevés dolog biztos annyira, mint hogy az Utopia című friss minisorozat tényleg beszakítja a képernyőt.

Bár a stáblista szerint az alapötlet három másik személynek köszönhető, a brit miniszériát kreátorként és forgatókönyvíróként végig Dennis Kelly jegyzi. Tíz évvel ezelőtti bemutatkozása óta Kelly az angol színházi élet egyik legtehetségesebbnek tartott drámaírójává küzdötte fel magát, aki a termékeny esztendők során számos díjat bezsebelt. Az idén negyvenhárom éves szerző láthatóan nem szereti kétszer ugyanazt az ötletet ellőni, így dolgozott már komplex pszichológiai játszmára lehetőséget adó alaphelyzettel (a terroristatámadás után játszódó Zsákutca [After the End] bunkeres kamaradrámájával), elmélkedett már az adósságok hálójában vergődő ember helyzetéről (a hazánkban ugyancsak játszott Love and Moneyban), újraértelmezett már Shakespeare-klasszikust (a Lear királyt a The Gods Weepben), sőt nekünk érdekes trivia lehet, hogy ő fordította angolra Kárpáti Péter A negyedik kapu című darabját. A karrierje második darabját jelentő Osama the Heróval pedig már korán jelezte, hogy kedvét leli a provokációban, és az idei Utopiával több irányból is nekiront a közönségének.

A hat részes széria cselekménye egy képregény körül bonyolódik: a The Utopia Experiments című alkotás kultstátuszt élvez, amit erősít, hogy szerzőjét paranoid skizofrénnek bélyegezték, és miután két évet töltött egy elmegyógyintézetben, ahol megírta és megrajzolta a nagy művet, végzett magával. A halványan Dave McKean esztétikáját idéző munka egyes elvakult rajongói úgy vélik, hogy a kötet tartalma nyugtalanítóan erős szálakkal kötődik a valósághoz, és amikor felbukkan két bérgyilkos, hogy előkerítsék a TUE kiadatlan második részét, illetve egy bizonyos Jessica Hyde-ot, egyértelművé válik, hogy a képregény nem csupán egy tébolyult elme agyszüleménye.

utopia03

Az Utopia összeesküvéses thriller rejtélyes szervezettel és csávába került civilekkel, vagyis ha csak a szerkezetet nézzük, ismerős elemekre lehetünk figyelmesek. Ezzel együtt ámulatba ejtő, hogy Kelly az évek során még alapvetően drámaíróként is milyen alaposan kitanulta a dramaturgiát (a sorozatkészítésben egyedül a BBC Pulling című, két rövid évadot megért sitcomjával szerzett tapasztalatot): a rutinos thriller-gyárosokat is leiskolázva fonja egymásba a szálakat, és ragyogó párbeszédei mellett olyan feszes szerkezetet dolgoz ki, amiben tényleg nincs helye a sumákolásnak. A humorizálásban is profi szerző mindig több lépéssel a nézője előtt jár: úgy bűvészkedik az információkkal, hogy még akkor is meg tudja lepni, amikor az már sikeresen elhitette magával, hogy tudja, mire megy ki a játék. Persze a korlátozott játékidő miatt nem mindegyik karakterét tudja egyenlő figyelemmel kezelni, akiket viszont kikerekít, azokkal nem hagy hiányérzetet. Ráadásul az egyik bérgyilkoskarakterével (akit a Kill Listben ugyancsak ilyen foglalkozású alakot megformáló Neil Maskell játszik) sikerül elérnie, hogy a Nem vénnek való vidék marhataglózós réme után újabb vérfagyasztó és felejthetetlen hóhérfigurával gazdagítsa a kínálatot.

Kelly súlyosan sérült halálosztója kapcsán érdemes kitérni az Utopia erőszakábrázolására is, ami pont attól válik igazán izgalmassá, hogy az alkotók radikálisan különböző módokon ejtik ki a cselekményből az egyes áldozatokat. A letaglózó erejű nyitójelenetben világosan jelzik, hogy a brutális és a gyengéd gyilkosságokat egyaránt pártolják, az esztétizálással is rokonszenveznek, és a továbbiakban csak azokra számítanak, akik bírják a gyűrődést. Kevesebb mint egy perc alatt sikerül elérniük, hogy végrehajtóik elemi rettegést keltsenek a nézőben, hiszen olyan, teátrális gesztusoktól és látványos agressziótól mentes alakokat tesznek elénk, akikben mintha nem lenne haláltudat. A későbbiek során a grafikus erőszakábrázolásra és a képkereten kívül lezajló gyilkosságokra is kínálnak példát (ez utóbbi kapcsán még a fősodorbeli fikciós filmek egyik tabuját is megsértik, amiért persze támadás is érte őket), ugyanakkor sokat elárul az alkotók tehetségéről, hogy a sorozat egyik legemlékezetesebb kivégzése fegyver nélkül, egy laza kézmozdulattal valósul meg.

utopia04

Az említett nyitójelenet egyrészt egyértelművé teszi a befogadó számára, hogy kiforrott esztétikai koncepcióval van dolga, másrészt azt is előrevetíti, hogy a sorozat feszültsége nem csak a dramaturgia szintjén lép majd működésbe. Az Ole Bratt Birkeland munkáját is dicsérő vizuális világ tobzódik a pazarul megkomponált beállításokban, és hamar megértjük, hogy a készítők nem csupán a geometriai formáknak, hanem a színeknek is komoly jelentőséget tulajdonítanak. A néhol tarka brosúrákat vagy akár gumicukor-üzletek belterét idéző képek már eleve a formára irányítják a figyelmet (lásd mindjárt a citromsárga alapon fehér betűkkel kiírt címet), Kellyék azonban nem érik be ennyivel, még rá is pakolnak egy lapáttal. Kísérőzenének ugyanis Cristobal Tapia de Veer már-már kísérleti elektronikáját használják, ami nagyjából olyan, mintha a Ninja Tune kiadó valamelyik csodabogara (mondjuk Amon Tobin vagy Pest-ék) szolgáltatná a muzsikát. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a tartalom és forma között izzó feszültség nem gyakorol-e elidegenítő hatást a nézőre, az igazi bravúr vagy pofátlanság viszont épp az, hogy a sorozat sztorija egyszerűen túl erős ehhez.

Kelly munkája összefüggésbe hozható az utóbbi időben készült, gyógyszeripari összeesküvést tematizáló thrillerekkel, a történet végére azonban olyan elgondolást bont ki, ami a legütősebb utópiáknak vagy disztópiáknak is ékére válna, sőt ennek kapcsán a sorozat morálfilozófiai irányból is megközelíthetővé válik. Az Utopia hat rész alatt annyi mindent ad, hogy csak győzzük befogadni.

YouTube előnézeti kép

 

Címke: , , ,

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

KRITIKA

LÁNCREAKCIÓ

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

INTERJÚ

MAD MEN-JEGYZETEK

MAD MEN-JEGYZETEK

MAD MEN-JEGYZETEK