LÁNCREAKCIÓ

#4/2. Az apparátusok emberségessége (Aaron Sorkin filmjei és sorozatai)

Farkas Gábor

2011/04/05

Társadalomkritika és humanizmus
Sorkin egy tényfeltáró újságíró attitűdjével rántja le a leplet a már-már mitikus ködbe burkolózó, tömegeket, vagy akár az egész bolygót felügyelő és befolyásoló apparátusok működéséről. A tematika minden esetben ugyanaz: egy óriási hatalommal bíró, kontrolt gyakorolni képes szervezet belső működése. Csakhogy a szokványos leleplezés és összeesküvés feltárása helyett Sorkin – igazi humanistaként – az apparátust működtető személyek motivációit keresi.

Az Egy becsületbeli ügyben a hadsereg működésében keresi a hibát, illetve a gépezetében megbúvó, elfelejtett emberséget. A Péntek esti meccsek egy nagy nézettséggel bíró profi sportshow kreátorainak munkáját boncolgatja, valamint azt, hogy miként lehetséges emberek millióit a képernyőkhöz láncolni, ahogyan később A színfalak mögött direkt önreflexiókban tobzódó komédia-showja is. Az elnök emberei és a Charlie Wilson háborúja egy ország, de lényegében az egész emberi civilizáció sorsát meghatározó politikai csatározások hátterében meghúzódó morális döntéseket boncolgatja, míg A közösségi hálóban egy új interaktív tömegmédium létrehozóinak személyes indíttatását veszi terítékre. Sorkin itt is meglehetősen nagy precizitással, és a szakzsargon átvételével vizsgálja a választott környezetet, mégis mintha egyfajta romantikus, finoman banális, naiv nézőpontból tekintene a szereplőire. A politikai, gazdasági és társadalmi konfliktusokat minden esetben erkölcsi problémákká transzformálja.

Sorkin Facebook-film előtti munkáiban az irányító apparátusok Michel Foucault fegyelmező apparátusaihoz viszonyítva átláthatóak és az emberiség javát szolgálják. Foucault írja a fegyelmező apparátusokról: „Arra valók mint technikák, hogy lehetővé tegyék az emberek sokaságának és a termelőapparátusok sokaságának egymáshoz igazítását (s ezen nem csak a szó szoros értelemben vett „termelést” kell érteni, hanem a tudás és az alkalmasság termelését az iskolában, az egészség termelését a kórházban, a pusztító erő termelését a hadseregben).[1] Úgy tűnik, Sorkin maga is egyetért ezzel az állítással, csakhogy az ő idealizált világában ez személyes szabadsággal és demokráciával társul, hiszen a döntéshozók intelligens és fejlett moralitással bíró, demokratikus vezetők.

Az apparátusok alapvetően humánus ábrázolása azonban némi kritikával és (ön)iróniával is párosul. A bennfentes-tematika révén Sorkin sorozatai félreérthetetlenül önreflexív elemekkel telítettek, saját, és Thomas Schlamme pályájából vett életrajzi elemekkel tűzdelte tele például A színfalak mögöttet is. A sorozat vezető íróját és rendezőjét drogproblémák és kreatív nézeteltérések miatt bocsátották el a show-ból, az első és egyetlen évad az ő visszatérésüket beszéli el. Sorkin még Az elnök emberei idején konfrontálódott drogproblémái miatt az NBC-vel, és végül meg is váltak tőle. Röviddel ezután a csatorna hanyatlani kezdett, nézettségi adatok tekintetében a Big Three (NBC, CBS és az ABC, a három legnagyobb országos televíziós hálózat az USA-ban) listájának utolsó helyére csúszott, sőt, az ultrakonzervatív Fox is megelőzte. Eközben a televíziók szabályozása is nagymértékben szigorodott: megszűntek a valódi élő adások, minden hét másodperces késleltetéssel került adásba. A csatornák jogászai írták a programokat, a híradók a Bush–kormányzatnak lettek alárendelve. A kritikusabb megnyilvánulások a McCarthy-érát idéző Amerika-ellenes cselekedetnek minősültek. A színfalak mögött nyitómonológjában a fiktív szkeccs-show vezetője egy, a társaság elleni kirohanással konkrét corporate-média kritikát fogalmaz meg, miszerint a kvalitást és a bátorságot egy jól szervezett, öncenzúra és gazdasági szakemberek által irányított profitorientált gépezet váltotta fel, mely szőröstül-bőrüstül felfalja a minőségi kreatív televíziózást, mindez pedig szűk korlátok közé szorította a közönségét, és totális elhülyülést eredményezhet.

A monológ nyilvánvalóan Sorkin ars poeticáját foglalja össze, azonban az életmű visszatérő problémái is előtűnnek: a pátosszal és gejl romantikával terhelt sorozat utolsó epizódjaiban az egyoldalú tömegkommunikációs apparátusok felelőssége, a kvalitás révén birtokolt hatalom, az egyén önérvényesítése és a közhasznúság között feszülő morális problémák is felbukkannak. Az életmű másik, folyamatosan jelenlévő tematikája, a munka és magánélet aránytalanságából adódó feszültség is ehhez kapcsolódik. Az elnök emberei karakterei a közszolgálat oltárán áldozzák fel magánéletüket. Az elnök emberei előtanulmányaként tekinthető Szerelem a Fehér Házban című giccsbe hajló romkom is a hivatali kötelesség és magánélet közt húzódó ellentétet állítja a középpontba. Az éppen hatalmon lévő, özvegy demokrata elnök szerelmi viszonyba keveredik egy környezetvédő lobbistával, ez pedig az érzelmek, a morális értékrend és a politikai előnyök összeütközését hordozza magában. A hasonlóság azonban nem merül ki csupán ennyiben az említett szériával, hiszen magát a tanácsadó csoport belső dinamikáját, karakter típusokat és konkrét színészeket – például Martin Sheen a játékfilm Fehér házi stáb vezetője lesz majd Bartlet elnök Az elnök embereiben – emelt át Sorkin a későbbi sorozatába. A színfalak mögött önreflektív alkotópárosa  a szakmai sikerek után lesz csak képes magánéleti problémáját megoldani, A közösségi hálóban pedig megfordul ez az ok-okozati viszony, a film főhőse romlott emberi kapcsolatait próbálja egy új médium létrehozásával helyrebillenteni. Egy valódi emberi kapcsolatokra képtelen generáció tagja saját maga számára igyekszik olyan kommunikációs rendszert kiépíteni, amellyel érvényesíteni tudja vágyait. Sőt mi több, ezzel saját maga válhat a kommunikációs hálózat első emberévé.

Sorkin hőseit a véleménykülönbségek ellenére is mindig egy közös, pozitív cél vezérli: egy olyan értékrendszer kerül a középpontba, mely a demokráciára és egy magasabb rendű eszmére helyezi a hangsúlyt. Ez alól csupán a Bűvölet és A közösségi háló a kivétel. (A Bűvölet azonban sem tematikai, sem formai szempontból nem koherens része az életműnek.) Még a Charlie Wilson háborúja cinikusan ábrázolt, erkölcsi szempontból megkérdőjelezhető, hedonista protagonistáját is világjobbító szándék vezérli. Sorkin karakterei minden esetben kiemelkedő szellemi képességgel rendelkeznek, azonban ez gyakran a konzervatív értékrendnek ellentmondó öntörvényűséggel és dekadenciával párosul. Gondoljunk csak Tom Cruise karakterének nyegleségére az Egy becsületbeli ügyben, vagy a Fehér Ház személyzeti főnökének alkoholizmusára Az elnök embereiben, ahogy Charlie Wilsont is elsősorban egy idealista eszme és csak másodsorban a hírnév vezérli a nagypolitika korrupt és bürokratikus rendszerében.

Mindezzel ellentétben a Facebook-film karaktereinek motivációja a kisstílű bosszú, egy régi világrend megdöntése és frusztrációkból fakadó egyéni dominancia kialakítása. Sorkin feltehetően nem véletlenül hangoztatta több interjúban is távolságtartását a Facebooktól és az ezredforduló óta egyre nagyobb mértékben hódító közösségi médiától. A figurák kvalitásai ezúttal is megkérdőjelezhetetlenek, szándékuk azonban fals, ebből kifolyólag a filmből hiányzik a Sorkin többi munkáját átható pozitív humor és humanizmus, ahogy a demokratikus vezető is. Az elnök emberei és A színfalak mögött vezetői demokratikusan irányítanak, mégis domináns személyiségek, A közösségi háló nem kevésbé tehetséges Mark Zuckerbergje azonban éppen jellemgyengeségét és a kicsiny karizmáját ellensúlyozandó válik kiszámíthatatlanul autokrata, de befolyásolható zsarnokká. Míg Az elnök emberei konzervatív értékközpontúsága liberális eszmerendszerrel párosult, addig a Facebook-filmben megjelenő, liberálisnak tűnő értékrendszerhez a diktatúra áll a legközelebb. Sorkin tematikai ragaszkodását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy következő televíziós munkája egy HBO-nál készült, újabb bennfentes-oknyomozó sorozat lesz, mely egy éjszakai kábeltévés híradó színfalak mögötti eseményeiről fog szólni More As The Story Develops címmel.

Munkássága két, egyszerre ritkán felbukkanó tulajdonsággal bír: idealizmusa társadalomkritikával társul. Úgy fest már-már szőrszálhasogatóan precíz képet egy óriási hatalommal bíró apparátusról, hogy közben egy pillanatra sem veszíti el humanizmusát és egy közös célba vetett bizalmát. Ez alól csak A közösség háló lehet kivétel, azonban a filmben elhangzó utolsó mondattal abbéli reményét fejezi ki, hogy az emberség még nem egy elavult tulajdonság.

 

Footnotes    (↵ returns to text)

  1. Michel Foucault: A fegyelmező társadalom kialakulása. Felügyelet és büntetés. A börtön születése, Gondolat Kiadó, Budapest, 1990, p 296.

Címke: , , ,

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

KRITIKA

LÁNCREAKCIÓ

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

LÁNCREAKCIÓ

INTERJÚ

MAD MEN-JEGYZETEK

MAD MEN-JEGYZETEK

MAD MEN-JEGYZETEK

A NAP KÉPE