phillylead

LÁNCREAKCIÓ

#3. Így háltam anyáddal (Rob McElhenney: Felhőtlen Philadelphia)

Megyeri Dániel

2011/03/30

A Central Perkben mókázó hatosfogaton itthon a kereskedelmi tévézést még vadonatúj vívmányként köszöntő generációk cseperedtek fel, az örökbecsű széria epizódjait egy-egy csatorna még ma is rendületlenül műsorára tűzi. Ami nekünk a 2004-ben véget ért Jóbarátok volt, az a mai fiataloknak a nem véletlenül 2005-ben debütált Így jártam anyátokkal, a bárgyú high concept sorozat azonban csúnyán alulmarad nemezisével, a sokkal érettebb szórakozást nyújtó Felhőtlen Philadelphiával szemben. Létezik tabudöntögető, dekonstruált sitcom szerethető karakterek és mindenféle jellemfejlődés nélkül? Bizony, hogy létezik!

Mert úgy tűnik, a flashback-struktúrára szabott vígjátéksorozat hőfokát nem lehet a Chandler-ivadék Barney Stinson évadról évadra egyre fáradtabb egysorosaival a megfelelő szinten tartani. A rétestésztaként nyújtott romantikus komédia valódi főszereplője Ted Mosby, akinek esetlen párzási rituáléit egyre lankadó érdeklődéssel követtem, a sorozat gyújtópontjában álló premissza („Most jól elmondom nektek, hogyan találkoztam anyátokkal.”) pedig egyre kevésbé izgatott – Ted kanapéra kényszerített gyerekeihez hasonlóan. A CBS kapkodva igyekezett betölteni a Jóbarátok (Friends) után keletkezett űrt, nem is szándékoztak nagyot fordítani az alapfelálláson (jól szituált, harminc év körüli fiatalok terjengős héjanásza egy metropolisban), s lőn: megszületett a régi-új ismerős, a webkettes nemzedék Jóbarátokja. Az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) indulásával és villámgyors-hisztérikus kanonizálódásával párhuzamosan azonban az FX boszorkánykonyhájában egy olyan sitcom látott napvilágot, amihez hasonlót addig nem pipálhatott a publikum.


Az FX égisze alatt készült sorozatokra egyébként is jellemző a témát és korhatárt egyaránt próbára tevő kísérletezés: hozzájuk köthető többek között az elképesztően briliáns Sons of Anarchy, a nagyszerű A törvény embere (Justified), a pazarul neurotikus Ments meg! (Rescue Me), illetve a vígjátéksorozatok határait feszegető Archer[1], vagy a magyar vonatkozással[2] bíró, szokatlanul vulgáris Louie, illetve a most taglalt Felhőtlen Philadelphia (It’s Always Sunny in Philadelphia) is. Utóbbiban a Paddy’s Pub nevű, lepukkant ír kocsmát üzemeltető négyfős társaság kicsinyes viszontagságait követhetjük figyelemmel: Mac (Rob McElhenney), Dennis Reynolds (Glenn Howerton), Charlie Kelly (Charlie Day) és Sweet Dee Reynolds (Kaitlin Olson) gonosz, kiállhatatlan, ostoba, alkoholista, a szó szoros értelmében velejéig romlott emberek. Önzésük és haszonlesésük nem ismer határt, törékeny „barátságuk” kohézióját szinte mindennap próbára teszi valami.

A sorozatot életre hívó McElhenney-nek korántsem volt sétagalopp a Felhőtlen Philadelphiával való házalás: a Day-jel és Howertonnal, mindössze 85 (!) dollárból összelapátolt pilotot végeláthatatlan kilincselés után végül az FX ölelte keblére (akik formabontó módon később a Comedy Centrallal karöltve sugározták[3]), de ők is csak hatalmas óvatossággal. A csupán hét részt számláló első évad, a minden epizód felütését képező cold open technika[4], és a mainstream sitcomokhoz mérten szokatlanul alacsony költségvetés is megfontolt biztonsági játékra utal. Az epizódokat nem stúdióban, hanem valós helyszíneken forgatták, laugh tracket egy másodpercig nem hallhatunk, sőt, a szemfülesek még egy-két, a kézikamera objektívjébe bámészkodó járókelőt is kiszúrhatnak az első évad folyamán, ami szintén a költséghatékony gerillaforgatás tényét és a sorozat hangvételét alapvetően meghatározó valószerűséget erősíti. Az FX öltönyöseinek bátorságát dicséri, hogy némi fontolgatás után a második évadra már komolyabb erőforrásokat bocsájtottak a nem csak szereplőként, hanem íróként és direktorként is tevékenykedő McElhenney-Howerton-Day trió rendelkezésére, húzónévként pedig még Danny DeVitót is sikerült megnyerniük, aki Frank Reynolds szerepében 2006-tól tán élete komikusi alakítását nyújtja, parádés teljesítménye csakis Alec Baldwin A stúdió-beli (30 Rock), reveláció erejű újjászületéséhez mérhető.


A Felhőtlen Philadelphia a kivételes összhangot mutató szereplőgárda mellett azért tud igazán vicces és unikális sorozat lenni, mert nem kímél senkit és semmit. Erkölcstelen, húgyagyú és opportunista karaktereivel oda vág, ahova nem szégyell, a fősodorbeli sitcomoktól szokatlan intelligenciával és kendőzetlen hangnemben így fajsúlyos témák is előtérbe kerülnek: rasszizmus (The Gang Gets Racist), kannibalizmus (Mac & Dennis: Manhunters), pedofília (Charlie Got Molested), abortusz (Charlie Wants an Abortion), diszfunkciós családokon belüli erőszak és vérfertőzés (Mac and Charlie Die, A Very Sunny Christmas, Who Got Dee Pregnant?, The Gang Gets Taken Hostage), homo- és transzszexualitás (Mac and Dennis Break Up, Mac Fights Gay Marriage), alkohol- és drogfüggőség (Underage Drinking: A National Concern, Dennis and Dee Go on Welfare, The Gang Gets Invincible), illetve minden, ami az amerikai fősodorban a politikai inkorrektség stigmáját viseli. Az alkotók pellengérre állítják a vallást (The Gang Exploits a Miracle), Guantanamót (The Gang Gets Extreme: Home Makeover Edition), az iraki (The Gang Goes Jihad, The Gang Wrestles for the Troops), illetve az amerikai függetlenségi háborút (The Gang Cracks the Liberty Bell), a hátránnyal élő emberek helyzetét (Charlie Gets Crippled, Sweet Dee’s Dating a Retarded Person), és még a Farelly-fivérekre jellemző „kaki-pisi” viccek is humorosan kerülnek terítékre (Who Pooped the Bed?, The Gang Reignites the Rivalry, The Gang Gives Frank an Intervention). És akkor a mára már tévésorozat-hagyománnyá váló, kötelező karácsonyi epizódok sajátos kifordítását még nem is említettem…


Mindez nem az Így jártam anyátokkal szemellenzős, felső-középosztálybeli karakterei, hanem a társadalom legaljának békaperspektívájából tárul a néző elé, érdekes szociológiai réteggel gazdagítva a Felhőtlen Philadelphiát. A nagyszerű forgatókönyv a szűklátókörű karakterek szűrőjén, mérhetetlen ostobaságán és arroganciáján keresztül húzza ki a felsorolt ellentmondásos témák méregfogát, térdcsapkodós poénokat faragva belőlük. White trash főszereplőink szánni valóan buták, vakon hajszolják az Amerikai Álmot. Autoritást messziről sem ismernek, egy percig nem döbbennek rá, hogy a pálya széléről figyelik az eseményeket, hogy valójában már réges-rég a társadalom margójára szorultak. Egyedül a Reynolds-família rendelkezik jelentősebb pénzmennyiséggel, ám míg az erőszak-, alkohol- és drogimádó Frank folyamatosan ostobábbnál ostobább befektetéseken és gyerekei kisemmizésén töri a fejét, addig a marakodó újgazdag családi környezet visszafordíthatatlanul eltorzította az elkényeztetett, nárcisztikus és szociopata testvérpár jellemét. A karate- és izomfüggő Mac elvált szülők sarja egy börtöntöltelék apával és egy láncdohányos, tévéaddikt anyával, míg a szerintem a sorozat főszereplőjeként értelmezhető[5] Charlie egy szeretethiányos, idegbeteg, analfabéta, lepukkant szipus roncs; apját sosem látta, nagybátyja gyerekkorában rendszeresen zaklatta, az elsőre joviálisnak tűnő, túlgondoskodó anyja pedig annakidején prostiként dolgozott. Nem kifejezetten főműsoridőben sugárzott széria szereplői ezek, nemde? Mindig kiskapuk után kutatnak, rendre beintenek a rendszernek, hibáikból azonban nem tanulnak, az epizódokban nincs jellemfejlődés, lezárásként nincs a bebiflázandó nagy tanulságot sommázó, közhelyes (narrátor)monológ, ami a jelenleg futó Modern családot (Modern Family) és Balfékeket (Community) is fájdalmasan középszerűvé teszi.

Helyette van egy csapat dühös szemétláda, nagy rakás rekeszizomsérvvel fenyegető, néhol még finom popkulturális utalásokat is tartalmazó párbeszéd és egy kizárólag barátokból álló szereplőgárda. A Felhőtlen Philadelphia a nagy tévécsatornák fogaskerekein áterőltetett, mind tematika, mind karakterek szempontjából dekára kimért sorozatok korában üdítő kivétel, ami megkapó kézzelfoghatóságával és nyers, már-már dokumentarista[6] hétköznapiságával közelebb hozza a nézőhöz a műtermekben műnevetéssel sterilizált műfajt. Korunk rögközeli és realistább Seinfeldje[7] ez, egy okosan dekonstruált sitcom, melyben sem a zsánertől megszokott, stabil kapaszkodóként használt morális tanok, sem a végül mindig a helyes utat választó, konvencionális hősök nem nyújtanak menedéket. Ami marad: társadalomtudatos kommentár egy világról, ahol még nappal is vaksötét van.[8]

Alant a sorozat első epizódját lehet megtekinteni.

 

Footnotes    (↵ returns to text)
  1. A szabadszájú, animációs kémkomédiában még jobban kicsúcsosodik az említett transzgresszió.
  2. Louis C. K., alias Székely Lajos, Amerikában hatalmas népszerűségnek örvendő stand-up komikus maga írhatta és dirigálhatta le az önéletrajzi elemekkel jócskán megtűzdelt szériája első évadát.
  3. Korábban még nem volt példa ehhez hasonló, kábelcsatornák közti együttműködésre: míg a friss epizódok az FX-en mentek, az ismétlésekért már a Comedy Centralra kellett kapcsolni.
  4. Az ötvenes években elterjedt televíziós trouvaille annyit takar, hogy még a főcím előtt belecsöppenünk a cselekménybe. A Felhőtlen Philadelphia esetében mindez azért tűnik kifejezetten adekvát megoldásnak, mert a cold open eredeti célja az volt, hogy a néző mihamarabbi, történetbe való bevonásával csökken a televíziókat és műsoraikat tönkretevő elkapcsolás veszélye. A philadelphiai semmirekellők esetében a cold open általában egy rövid párbeszédes szcéna, ami közvetlenül reflektál a jelenet után feltűnő epizódcímre.
  5. Szerethető karakterek híján nehéz azonosulási pontot találni a Felhőtlen Philadelphiában. Azért Charlie-t nevezem meg a széria főszereplőjeként, mert ő az egyetlen, aki önhibáján kívül rekedt meg a sorozatban ábrázolt értelmi és társadalmi szinten. Egyszerű, mint a bot, amivel munkaidejében patkányokat mészárol, viszont az esetek többségében jó szándékú, őszinte szerelemre vágyik, míg a hierarchiában felette álló társai folyamatosan kihasználják, vagy a kárára cselekszenek. Az azonosulást ezúttal a karaktere iránt érzett szánalom segíti elő.
  6. Az egyes epizódok elejére biggyesztett nap, percre pontos időpont és helyszín is ezt a dokumentarizmust hivatott erősíteni.
  7. A Felhőtlen Philadelphia egyik hivatalos tagline-ja is így szól: „Seinfeld crack hatása alatt.”
  8. A sorozat eredeti titulusát kifordítva a főcímben végig egy éjszakai kocsikázás képeit látjuk.

Címke: , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
fatmaclead2

LÁNCREAKCIÓ

doctorwholead

LÁNCREAKCIÓ

ripper-street-cast

LÁNCREAKCIÓ

utopiaujlead

LÁNCREAKCIÓ

ozlead

LÁNCREAKCIÓ

Extras_Season2_Poster.preview

LÁNCREAKCIÓ

bored3

LÁNCREAKCIÓ

Social-Network-Photo401

LÁNCREAKCIÓ

studio60_102

LÁNCREAKCIÓ

intrlead

KRITIKA

marcitremelead

LÁNCREAKCIÓ

orangelead2

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

leftovers1

LÁNCREAKCIÓ

lena_dunham_donald_glover_girls_season_2_

LÁNCREAKCIÓ

2043105-1200x675

LÁNCREAKCIÓ

breaking-bad

INTERJÚ

273605-mad-men

MAD MEN-JEGYZETEK

mad-men-pete-and-don-ffd9cb44322e2ec1

MAD MEN-JEGYZETEK

whis

MAD MEN-JEGYZETEK

sakk

A NAP KÉPE

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu