Az Időbűnök hazai és külföldi kritikáiban rendre felbukkan a film műfaji karakterének visszafogottabb-lelkesültebb magasztalása. A karrierjét többféle zsánerrel játszadozó rövidfilmek forgatókönyvírójaként és rendezőjeként kezdő Nacho Vigalondo első egészestés mozija, mint azt a hangzatos (bár valójában kissé homályos értelmű) cím sejteni engedi, egy időutazás és egy bűntény által meghatározott történetet oszt meg a közönséggel. A spanyol munka tehát alapvetően az időutazásos sci-fi alműfajában pozícionálja magát, ugyanakkor jóval fontosabb szerepet szán a bűnügyi tematikának, amit az Időbűnök távoli rokonai inkább az akciófilm zsánerén keresztül eresztettek össze a tudományos-fantasztikus alapötlettel (lásd a Terminátor-filmeket, az Időzsarut vagy a közelmúltból a Dèja vu-t). Vigalondo visszafogott, szűkített perspektívájú közelítéséhez hasonló példákat alig-alig találunk az alműfaj történetében (e tekintetben talán még A fiók rokonítható a 2008 végén bemutatott filmmel).

Sokan reflexszerűen sütik rá az Időbűnökre a thriller bélyegét, ami első ránézésre kézenfekvő reakciónak tetszik, tekintve, hogy a feltűnően információfukar expozíciót követően, alig tíz perc után a film el is kezdi adagolni a feszültséget. Már a felütésből világosan látszik, hogy Vigalondo a legkevésbé sem akarja összetett, netán izgalmas figurának megrajzolni pocakos főhősét: Hector kopottas negyvenes karaktere csak ahhoz kell a rendezőnek, hogy rajta keresztül elmesélje a körülbelül két-három helyszínen kanyargó, fineszes és a konfliktushoz illően feszesre húzott történetet. És bár a bajba került férfi hektikus meneküléssel kezdődő, majd a későbbiek során egészen másfajta feszültséggel feltöltődő sztorija valóban egyszerű thriller-olvasatra csábít, érdemes megjegyezni, hogy ezúttal nem a nézői többlettudás élményéből táplálkozó suspense-dramaturgiára látunk példát. Az Időbűnök ugyanis inkább a befogadó elbizonytalanításának narratív fogásával él, hiszen – szerencsés esetben – azért tudunk osztozni a főhős feldúltságában, mert vele együtt szembesülünk az egyre kuszább eseményekkel, és hozzá hasonlóan mi sem tudjuk (legfeljebb csak sejtjük), pontosan hogyan is lehetne kimenekülni a férfi életében keletkezett időspirálból.

Mindenesetre a film méltatói és rosszallói egyaránt figyelmen kívül hagynak egy alternatív megközelítési módot: az Időbűnök film noirként való olvasását. Bármennyire is különös, Vigalondo munkája, szerkezetét tekintve, szinte tankönyvi illusztrációja az általában igen nehezen definiált noirnak. A hispán rendező legelőször is a klasszikus thrillerek suspense-építkezése helyett a ’40-es, ’50-es évek komor mozijait idéző intenzív szubjektivitás narratív stratégiáját használja: az egy bevásárlóközpont parkolójában felvett nyitástól a kerti székben történő megpihenés fináléjáig végig Hectorral tartunk, így követjük nyomon a férfi életét és a film szüzséjét egyaránt feldúló kálváriát.

Vigalondo továbbá nagyvilági dandy helyett igazi szőröshátú kisembert választ a fantasztikummal elegyedő kárhozattörténet elmeséléséhez. Bár a már említett vázlatos karakterrajznak köszönhetően csak egészen kevés információt tudunk meg a főhősről (még a hivatását illetően is csak halvány sejtéseink lehetnek), ha másból nem is, a cselekmény során tanúsított viselkedéséből egyértelműen kiderül, hogy az újabb és újabb időugrások hatására végül megháromszorozódó Hector nem éleseszű akcióhős, hanem talajvesztett nyárspolgár.

Mindez persze önmagában még kevés lenne az Időbűnök noir-olvasatához, Vigalondo főhősének tévútra lépését (és morális bukását) azonban éppen egy mutatós fiatal nő megpillantása, illetve az ezáltal gerjedt vággyal vegyülő kíváncsiság okozza. Az alig néhány mondathoz jutó (valójában névtelen) mellékszereplő nyilvánvalóan össze sem hasonlítható az ikonikus figurákká lett delejező femme fatale-okkal, ugyanakkor – szigorúan a dramaturgiát tekintve – a lány jelenti a kiinduló, szexuális motivációt a bűnelkövetésbe sodródó Hector számára. A legtöbb klasszikus fekete film zárásához hasonlóan ráadásul a nő itt is halálbüntetést szenved, míg a férfi életben marad ugyan, de az eltévelyedése következtében elkövetett bűn terhe örökre nyomni fogja a vállát.

Ironikus módon tehát az Időbűnök szerkezetileg jóval tisztább noirnak tetszik, mint például a Film noirnak elkeresztelt 2007-es munka, amely esetében az alkotók vagy nem tudták, egész pontosan mit is takar a címként használt kategória, vagy különösebben nem foglalkoztatta őket – és kérdés, hogy melyik a rosszabb. A szerb-amerikai animációs film igazán csak stilárisan hozza a beígért jegyeket, míg Vigalondo műve ebből a szempontból semmilyen noir-jellegzetességet nem mutat fel, éppen ellenkezőleg – ­az alacsony költségvetéssel nyilván szoros összefüggésben –, teljesen realista látványvilággal, tisztán intellektuális úton közelít a fantasztikumhoz.

Akár elfogadjuk a fenti gondolatkísérletet, akár az időutazás által igencsak megbolygatott narratíva szétszálazása felől közelítünk az Időbűnökhöz, azt aligha vonhatjuk kétségbe, hogy Vigalondo munkája nem pusztán az időutazásos sci-fi alműfajának újabb fortélyos képviselője, hanem egyúttal egy fiatal alkotó ritka imponáló és összetett nagyjátékfilmes bemutatkozása.