A sötétség pereme című kultikus brit tévésorozatot és két Bond-filmet is (Aranyszem, Casino Royale) jegyző Martin Campbell korai remekének története egy alternatív 1948-ban játszódik, ahol a Los Angeles-i rendőrörsön néha farkasembereket hallgatnak ki, az egyik helyi kiskirály testőre egy korpulens néger zombi, és a magánnyomozót az sem igazán ejti zavarba, ha a tragacsát feltartja egy unikornist üldöző kamaszlány. Az HBO gyártásában készült Cast a Deadly Spell (1991) univerzumában a szmokingos maffiózóktól a legutolsó balekig mindenki használ mágiát, egyedül a magánhekus-főhős gyújt rá gyufával, és végzi a munkáját hagyományos módszerekkel. A régimódi detektív, aki egy fekete boszorkány albérlőjeként tengeti az életét, egy tehetős férfitól megbízást kap a tőle ellopott, nagy értékű könyv előkerítésére, a nyomozás során pedig a kopó nem csak az úr ledér lányával, hanem saját régi szerelmével és néhány életre kelt vízköpő démonnal is összeakad.

Az eredendően racionális felfogást valló krimi világának irracionális elemekkel történő dúsítása a mozgóképeket illetően elsősorban a tévés közegre jellemző (a kontextushoz bővebben lásd a rovat előző írását), ugyanakkor a képregényekben és az írott szövegekben se szeri, se száma az okkult detektívtörténet alműfajába sorolt sztoriknak. Bár a horrorirodalom egyik legnagyobb egyéniségének tartott Howard Phillips Lovecraft alapvetően nem ilyen karakterű novelláiról híresült el (kivétel például a Red Hook), az amerikai írózseni nem csupán a film főhősének névadója (a filmbeli „Phillip” neve ráadásul Chandler ikonikus Marlowe-ját is felidézi), hiszen a cselekményt mozgató grimoire (azaz varázskönyv, mint amilyen a Lovecraft által kitalált Necronomicon) és a segítségével megidézhető Nagy Öregek (Yog-Sothoth, Cthulhu) szörnyfigurái is az ő magánmitológiájából származnak.

A Cast a Deadly Spell a gazdag lovecrafti univerzum mindössze néhány elemével dekorálja a film kulisszájául szolgáló hard-boiled krimi-közeget, és a jellegzetes narrációval, a néhol manírosra hangolt alakításokkal és az ismerős ikonográfiával gyorsan felépített világot Campbell nagy öntudatossággal ábrázolja. A Szörnyecskéket és zenéjével a Kínai negyedet is megidéző mű nyakatekert fordulatok helyett főleg komikus horrorbetétekre támaszkodik, szemben az ebből a szempontból teljesen más úton járó, „kvázi-folytatásnak” nevezhető Witch Hunttal. Joseph Dougherty remek stílusérzékről tanúskodó forgatókönyvében találhatunk a hard-boiled esszenciáját hordozó dialógokat („– Mire iszunk? – Semmire. Csak iszunk.”), egy magánnyomozót, akinek kívülálló státuszát és integritását ez esetben a mindenki más által használt mágikus praktikák elutasítása jelzi – továbbá megkapjuk a világmegmentés-toposz egyedülálló változatát, ami talán még azokat is kárpótolhatja, akiket a Yog-Sothoth-brancs vendégeskedése a kemény krimi világában nem hoz különösebben izgalomba.