becka

MONSTER OF THE WEEK

#33. Stephen King a Végtelen határokban

Sepsi László

2011/07/16

Heti tévérovatunk ezúttal egy régi adósságát törleszti: a Stephen King-adaptációk a nyolcvanas-kilencvenes évek televíziózásának meghatározó programjai voltak, így éppen ideje, hogy a MONSTER OF THE WEEK is kiemeljen egyet a feldolgozások tömegéből. Választásunk egy magyar nyelven eddig nem publikált novellára és annak a Végtelen határok második szériája számára készült adaptációjára esett: a ’Becka Paulson jelenéseit ugyan King kisebb változtatásokkal beillesztette a Rémkoppantók kisváros-tablójába – és az epizód természetesen a regény minisorozat-verziójában is szerepel, ugyancsak apróbb finomításokkal –, de az először a Rolling Stone magazin egy 1984-es számában publikált eredeti történet azóta is viszonylagos ritkáságnak számít, és a King-életmű szempontjából amúgy meglehetősen alapos hazai könyvkiadást is elkerülte. Így tehát a tovább gomb után nem csupán a pár évvel később a Ragyogás-minisorozat Jack Torrence-eként „tündöklő” Steven Weber által rendezett Végtelen határok-epizód tekinthető meg, de rovatunk hagyományainak megfelelően a novella is magyar nyelven olvasható Roboz Gábor fordításában.

King mindig is élen járt az amerikai kultúra szatirikus ostorozásában: életre kelt autók (Christine), kamionok (Maximális túlhajtás), gyilkos kólaautómaták (Rémkoppantók) és lelküket fröccsöntött kacatokért eladó naiv átlagpolgárok (Hasznos Holmik) jelzik a fogyasztói berendezkedés kritikájának erővonalait, amely végül nem csupán könyvesboltok polcairól, de a tévé képernyőjén is szembesítette a horrorkirály rajongóit mindennapjaik abszurditásával. A Tortúra ponyvafüggő szipirtyóját előlegező ’Becka Paulson története ebben a kontextusban ezért is kiemelkedő jelentőségű:  King célpontja ezúttal éppen maga a televízió és annak járulékos virtuális valósága, illetve ezzel párhuzamosan az a szinte vallásos áhítat, amely körülveszi a házioltárként funkcionáló képdobozt. Habár a túlzott blaszfémia elkerülése érdekében mindkét tévéadaptáció lecseréli az eredeti szövegek életre kelt Jézus-képét – egyaránt a címszereplő által kultivált fiktív tévésztárra –, maguk a televízióhoz kapcsolódó vallási konnotációk érintetlenek maradnak: ugyan a Végtelen határok számára készült epizódban a Megváltó nem szerepel, a karácsonyi időpontra áthelyezett cselekményt belengő ünnepi aura megtartja a címből is nyilvánvaló áthallásokat.

Annak ellenére, hogy a manipulatív tanácsokat osztogató celebritás csupán a Rémkoppantók tévéverziójában szólal meg magából a televízióból – minden más esetben, miképp a novellában is, bekeretezett képként jelenik meg – a ’Becka Paulson jelenései annak a folyamatnak a tükre, ahogyan a televízió átformálja fogyasztóinak mindennapjait. A Haven hétköznapjainak sötét oldalát taglaló anekdoták fokozatosan lényegülnek át egy szappanopera epizódjaivá, amelynek időleges hőse a fejbelőtt háziasszony, és aki halálának pillanatában már saját szomorú történetét és annak mellékszereplőit láthatja a képernyőn villódzani. Míg a Tortúra Annie Wilkes-e baltát ragadt, hogy rendet vágjon imádott ponyvabirodalmában és ezzel együtt föléemelkedjen, a rohadó Reader’s Digesteken ágaskodó ’Becka Paulson nem tört ki a végeláthatatlan műsorfolyam statisztái közül, egyszeri anekdota maradt Haven nehéz sorsú városának szappanoperájában éppúgy, mint a tévésorozatok mintájára terebélyesedő King-univerzumban.

Stephen King: ’Becka Paulson jelenései[1]

Ami történt, valójában pofonegyszerű volt – első ránézésre legalábbis annak tűnt. Az történt, hogy Rebecca Paulson fejbe lőtte magát férje, Joe 22 kaliberes pisztolyával. Erre a tavaszi nagytakarításnál került sor, ami ebben az évben (mint szinte mindig) június közepe felé volt esedékes. ’Becka az efféle dolgokban hajlamos volt lemaradni.
Egy alacsony létrán állva turkált a földszinti előszobaszekrény felső polcán felhalmozott kacatok között, miközben házi macskájuk, az Ozzie Nelson névre hallgató termetes és foltos kandúr a nappaliba nyíló ajtóból figyelte. Ozzie mögül az Another World című szappanopera nyugtalanító hangjai bömböltek Paulsonék öreg Zenith tévémonstrumjából – ami később jóval több lett egyszerű televíziónál.
’Becka levett a polcról ezt-azt, hátha talál valamit az ócskaságokon kívül, bár igazából nem hitt benne, hogy bármi értékesre bukkanhat. A keze ügyébe került négy vagy öt kötött téli sapka, de az összes fejfedő molyrágta volt, és feslésnek indult. ’Becka maga mögé hajította őket a padlóra. Talált még egy Reader’s Digest-kötetet 1954 nyarából, benne a Run Silent, Run Deep és a Here’s Goggle zanzásított verziójával. Annyi víz érte, hogy manhattani telefonkönyv-nagyságúra púposodott. ’Becka ezt is maga mögé dobta. Ezután a kezébe került egy esernyő, ami még használhatónak tűnt… és talált még egy dobozt is, amiben volt valami.
Egy cipősdoboz volt, és bármit is tartalmazott, lehúzta a kezét. Amikor megdöntötte, érezte, hogy valami arrébb csúszik benne. Aztán levette a fedelét, amit ismét csak maga mögé hajított (és ezzel majdnem eltalálta Ozzie Nelsont, aki ekkor úgy döntött, hogy lelécel). A dobozban egy hosszú csövű és fafogantyú-utánzatokkal felszerelt fegyver hevert.
– Nahát – mondta ’Becka, és kiemelte a fegyvert a dobozból. Anélkül, hogy észrevette volna, hogy ki van biztosítva, megforgatta, és belenézett a cső apró gombszemébe. Úgy gondolta, hogy ha van benne golyó, akkor látni fogja.
Emlékezett a pisztolyra. Öt évvel ezelőttig Joe a Derry Elks-klub tagja volt. Körülbelül tíz (vagy talán tizenöt) esztendeje részegen vásárolt tizenöt Elks-tombolát. ’Becka ezen annyira felmérgelte magát, hogy két hétig nem hagyta, hogy Joe beletegye a férfiasságát. A tombola első helyezettjének nyereménye egy Bombardier Ski-Doo motoros szán volt, a másodiké egy Evinrude motor. Ezt a 22-es kaliberű pisztolyt a harmadik kapta.
Joe egy darabig a hátsó udvaron gyakorolt vele; ’Becka emlékezett, ahogy a férje folyton konzervdobozokra és üvegekre lövöldözik. Aztán, mivel sokat panaszkodott a zajra, Joe az utcájuk végében lévő kavicsos ösvényt nevezte ki lőtérnek, és bár ’Becka érzése szerint a férfi érdeklődése megcsappant, egy ideig csak azért is folytatta a lövöldözést; nehogy már azt gondolja, hogy megnyerte a csatát. Aztán a fegyver eltűnt. ’Becka azt hitte, hogy a férje elcsencselte valamire – egy téli gumi-szettre vagy talán egy aksira –; erre tessék, most megtalálta.
A szeméhez emelte a fegyver csövét, belenézett a sötétségbe, kereste a golyót, de a sötétségen túl semmit sem látott. Feltételezte, hogy akkor nyilván nincs megtöltve.
Akkor is kihajíttatom vele, gondolta, miközben lemászott az állólétráról. Ma este. Miután hazajött a postáról, odaállok elé. „Joe”, mondom majd neki, „nem jó ötlet fegyvert tartani a háznál, akkor se, ha nincsenek gyerekeink, és nincs megtöltve. Már nem is szoktál vele lövöldözni.” Ezt fogom mondani.
Megnyugtató volt ezt elképzelni, bár lelke mélyén tudta, hogy úgysem mond ilyesmit. A Paulson-házban leginkább Joe viselte a nadrágot. ’Becka úgy gondolta, hogy a legjobb valószínűleg az lesz, ha ő maga válik meg a pisztolytól: egyszerűen belerakja egy műanyag szemeteszsákba, a polcról származó többi limlom közé. Ha pedig Vinnie Margolies legközelebb erre jár, hogy összeszedje a kacatjaikat, majd elviszi ezt is. Joe-nak nem fog hiányozni, mivel már amúgy is elfeledkezett róla; a cipődoboz tetejére rakódott vastag porréteg legalábbis erről árulkodott. Mármint nem fog hiányozni neki, csak ha ő van annyira hülye, hogy felhívja rá a figyelmét.
Elérte a létra legalsó fokát, aztán bal lábával hátralépett a Reader’s Digest-kötetre. Amint az elrohadt kötés megadta magát, a könyv fedele lecsúszott. ’Becka megingott: egyik kezében a pisztolyt fogta, a másikkal hadonászni kezdett. Jobb lábával a kötött sapka-halomra lépett, amivel ugyanaz történt, mint a felpúposodott kötettel. Miközben hátrazuhant, eszébe jutott, hogy úgy fest, mint aki a takarítás helyett az öngyilkosságon dolgozik.
Legalább nincs töltve – ennyit még volt ideje végiggondolni. A pisztoly persze töltve volt, és a férje kibiztosítva rakta a dobozba. A fegyver évek óta így pihent, mintha csak ’Beckára várt volna. A nő egy csattanással az előszoba padlójára zuhant, és a földre érkezés pillanatában meghúzta a pisztoly ravaszát. Ezt tompa, érdektelen puffanás követte, ami alig volt hangosabb, mint egy bádogdobozban robbanó petárda, majd egy 22-es Winchester-lövedék fúródott ’Becka Paulson agyába, kicsivel a bal szeme felett. Apró fekete lyukat nyitott, amelynek pereme a frissen nyílt írisz halvány kékjében játszott.
’Becka feje a falnak csapódott, és a lyukból vékony vérpatak indult a bal szemöldöke felé. A pisztoly csövéből fehér füstcsík távozott, és a fegyver az ölébe hullott. ’Becka ujjai úgy öt másodpercig könnyedén doboltak a padlón; jobb lába először begörbült, aztán hirtelen kiegyenesedett. Papucscipője átrepült az előszobán, és eltalálta a távoli falat. Szeme a következő harminc percre nyitva maradt; pupillái tágultak és szűkültek, tágultak és szűkültek.
Ozzie Nelson odasétált a nappali ajtajához, rányávogott, majd a nyelvével mosakodni kezdett.

Már az aznap esti vacsorát szolgálta fel a férjének, amikor az kiszúrta a szeme feletti sebtapaszt. Joe már vagy másfél órája otthon volt, de újabban nem vett észre túl sok mindent az otthoni események közül. Valami nagyon lekötötte a figyelmét, így sokat volt távol a feleségétől. Ez nem zavarta ’Beckát annyira, mint egykor; Joe legalább nem akarta annyiszor beletuszkolni a férfiasságát a nőiességébe.
– Mit csináltál a fejeddel? – kérdezte a férfi, miközben a felesége elé rakott egy tál babot és egy tányérnyi vörös hot dogot.
’Becka szórakozottan megérintette a sebtapaszt. Igaz is, pontosan mit csinált a fejével? Nem emlékezett tisztán. A nap közepén fura sötét folt, amolyan tintapaca éktelenkedett. Arra még emlékezett, hogy felszolgálta Joe-nak a reggelit, majd a tornácon állva nézte, ahogy Wagoneer dzsipjével elhajt a postára; ez kristálytiszta volt. Arra is emlékezett, hogy miközben a Szerencsekerék harsogott a tévéből, bepakolta a mosnivalót az új Searsbe. Ez is tiszta volt. Aztán jött a tintapaca. Az rémlett, hogy berámolta a gépbe a színes ruhákat, és hogy elindította a hideg mosást. Halványan még az is derengett, hogy berakott a sütőbe magának néhány doboz fagyasztott tévés kaját – ’Becka igencsak bélpoklos volt –, de ezután semmi. Egészen addig semmi, amíg fel nem ébredt a nappaliban lévő kanapén. Laza szövetnadrágja és köténye helyett ekkor már kosztümöt és magassarkút viselt, a haját pedig befonta. Az ölében és a vállán valami súlyosat érzett, a homloka viszketett. Ozzie Nelson volt az. A kandúr hátsó labával ’Becka ágyékán állt, elülső mancsait a nő vállán nyugtatta. Serényen nyaldosta a vért a homlokáról és szemöldökéről. ’Becka arrébb seperte a macskát, és a faliórára nézett. Joe egy órán belül hazaér, és még hozzá sem kezdett a vacsora elkészítéséhez. Aztán megérintette a fejét, ami enyhén lüktetett.
– ’Becka?
– Mi az? – Leült a helyére, és kanalazni kezdte a babot a tányérjára.
– Azt kérdeztem, hogy mit csináltál a fejeddel.
– Bevertem – válaszolt a nő, bár amikor a fürdőszobai tükörben megnézte magát, látta, hogy a sérülés nem dudornak, hanem lyuknak tűnik. – Csak bevertem.
– Ja – mondta Joe, akit pont eddig érdekelt a dolog. Kinyitotta a Sports Illustrated aznapi számát, és azonnal ábrándozásba merült. Elképzelte, amint lassan végigfuttatja a kezét Nancy Voss testén; ezt a tevékenységet már vagy hat hete űzte. Joe csak annyit tudott mondani, hogy Isten áldja az Egyesült Államok Postaszolgálatát, amiért áthelyezték a nőt Falmouthból Havenbe. Amit Falmouth elveszített, azt Joe Paulson megnyerte. Egyes napokon teljesen meg volt róla győződve, hogy meghalt, és a mennybe jutott; a cerkája utoljára akkor volt ennyire aktív, amikor tizenkilenc évesen Nyugat-Németországot járta az amerikai hadsereggel. A figyelme teljes lekötéséhez több kellett volna egy sebtapasznál a felesége homlokán.
’Becka megajándékozta magát három hot doggal, majd egy pillanatnyi habozás után a tálra csúsztatott egy negyediket is. Nyakon öntötte ezeket és a babot ketchuppal, majd összekeverte az egészet. Az eredmény kicsit olyan volt, mint egy csúnya motorbaleset helyszíne. ’Becka aztán töltött magának egy pohár szőlős Kool-Aidet az asztalon lévő kancsóból (Joe sörözött), majd az ujjbegyével hozzáért a sebtapaszhoz. Ezt azóta csinálta, hogy felhelyezte. Csak egy sima műanyag tapasz. Ez még oké volt. Viszont érezte alatta a kör alakú mélyedést. Ez már nagyon nem volt oké.
– Csak bevertem – dünnyögte el újra, mintha ezzel megváltoztatta volna a tényt. Joe nem nézett fel, ’Becka pedig elkezdett enni.
Bármi történt is, az étvágyamat nem tette tönkre, gondolta. Nem mintha erre bármi képes lenne; ilyesmi valószínűleg nem létezik. Tőlem aztán mondhatják a rádióban, hogy indulnak a rakéták, és nyakunkon a világvége. Amíg be nem csapódik az egyik Havenbe, én békésen elkajálgatok.
Vágott magának egy szeletet az otthon sütött vekniből, és elkezdte vele felitatni a bab levét.
A homlokán éktelenkedő seb mindenesetre nyugtalanította. Nem is kicsit. Tudta, hogy ez nem tréfadolog; nem lehetett elintézni annyival, hogy ez csak egy seb, semmi több. És ha valaki valaha megkérdezte volna tőle, gondolta ’Becka, hát ő bizony elmondta volna, hogy a tükörbe nézve egy oda nem illő lyukat látni a fejünkön azért nem a legvidámabb dolog a világon. Mégiscsak ott van az ember agya.
Amit pedig nem sokkal a lyuk felfedezése után csinált…
Megpróbálta legyőzni az ingert, de hiába.
Túl késő, kongott egy hang a fejében; mintha halott apját hallotta volna.
Nézte egy darabig a lyukat, csak nézte és nézte, aztán kihúzta a mosogatótól balra lévő fiókot, és áttúrta szegényes sminkkészletét; a kezét mintha más irányította volna. Kivette a szemceruzáját, és újra a tükörbe nézett.
Tompa végével maga felé felemelte a szemceruzát, majd lassan belenyomta a homlokán lévő lyukba. Ne, nyögte magában, hagyd abba. ’Becka, nem akarhatod ezt…
Részben mégis akarhatta, mert folytatta. Nem érzett fájdalmat, a szemceruza pedig tökéletesen beleillett a lyukba. Benyomta egy hüvelyknyire, majd kettőre, aztán háromra. Megnézte magát a tükörben: egy virágmintás ruhába öltözött nőt látott, akinek egy szemceruza áll ki a fejéből. Benyomta még egy hüvelyknyire.
Nem maradt sok, ’Becka, légy óvatos, nehogy becsússzon, mert akkor aztán zörögni fog éjszaka forgolódás közben, és felébreszted Joe-t…
’Becka hisztérikusan felvihogott.
Amikor elérte az öt hüvelyket, a szemceruza tompa vége ellenállásba ütközött. Az akadályt egyszerre érezte keménynek és szivacsosnak. Ebben a pillanatban az egész világ átmenetileg ragyogó zöld színűre váltott, és egymásba fonódó emlékek szántottak végig ’Becka elméjén: szánkózás négy évesen bátyja téli ruhájában; tantermi táblamosás a gimnáziumban; Bill nagybácsi ’59-es Chevrolet Impalája; a levágott szalma illata.
Aztán kihúzta a fejéből a szemceruzát, és kisebbfajta sokkot élt át: arra számított, hogy vér spriccel majd ki a lyukból. De nem jött semmi, és a szeme fényes felületét sem borította vörös folyadék. Se vér, se…
De erre gondolni sem akart. Visszadobta a ceruzát a fiókba, majd becsapta. Minden korábbinál erősebben visszatért a késztetés, hogy letakarja a lyukat.
Feltépte a fürdőszobai gyógyszeres szekrény tükrét, és kikapta a sebtapaszos dobozt. Az ón ládika kiesett reszkető kezéből, és zörögve a mosdókagylóba hullott. A hang hallatán felsikoltott, aztán rászólt magára, hogy hagyja abba, de azonnal. Takarja le, tüntesse el. Csak ennyit kell tennie, ennyi a dolga. A szemceruzát nyugodtan elfelejtheti; nincsenek olyan agysérülésre utaló tünetei, mint amilyeneket a délutáni szappanoperákban és Dr. Marcus Welby sorozatában látott. Jól érzi magát, ez a legfontosabb. Ami a szemceruzát illeti, azt elfelejtheti.
Így is lett, egészen mostanáig. Félig elfogyasztott vacsorájára nézve unottan ráeszmélt, hogy rosszul mérte fel az étvágyát; képtelen volt legyűrni egy újabb falatot.
A szemeteshez sétált a tányérjával, és miközben Ozzie a bokája körül nyüzsgött, belekotorta a maradékot. Joe nem nézett fel a tányérjából. A képzeletében Nancy Voss megkérdezte, hogy tényleg olyan hosszú-e a nyelve, mint amilyennek látszik.
’Becka az éjszaka közepén felriadt egy zavaros álomból, amelyben a ház összes órája az apja hangján beszélt. Joe háton, a boxeralsójában feküdt mellette, és horkolt.
Az ujja a sebtapaszra vándorolt. A lyuk nem fájt, nem is lüktetett igazán, inkább csak viszketett. Gyengéden megnyomkodta. Bár félt a ragyogó zöld villanásoktól, most egy sem jött.
A másik oldalára fordult. ’Becka, el kell menned az orvoshoz, gondolta. Meg kell nézetned. Nem tudom, mit műveltél magaddal, de…
Nem, válaszolt magának. Orvost nem akart látni. Megint fordult egyet, és arra gondolt, hogy most valószínűleg órákig ébren lesz, és nyugtalanító kérdésekkel fogja bombázni magát. Ehhez képest pillanatokon belül elaludt.
Reggel a lyuk alig viszketett; így könnyebb volt nem gondolni rá. Összeütött egy reggelit Joe-nak, és útnak indította. Aztán befejezte a mosogatást, és kivitte a szemetet. A ház melletti sufniban tárolták, amit Joe épített; alig volt nagyobb egy kutyaólnál. Mindig be kellett zárni, különben az erdőből erre kószáló mosómedvék betévedtek, és felfordulást csináltak.
’Becka belépett, és az orrfacsaró bűzben lerakta a zöld zsákot a többi mellé. Vinnie pénteken vagy szombaton eljön a szemétért; akkor majd jól kiszellőztet. Kifelé menet meglátott egy zsákot, amit nem kötöttek össze úgy, mint a többit. Egy pálca nyelére emlékeztető görbe fogantyú állt ki belőle.
Kíváncsian kihúzta a tárgyat a zsákból. Egy esernyő volt az. Több molyrágta, foszlásnak indult kalapot is kiemelt vele.
Vészharang kondult a fejében. Egy pillanatra majdnem átlátott a tintapacán; majdnem megtudta, hogy mi történt vele
(alul ott van alul valami nehéz valami a dobozban amire Joe nem emlékszik)
tegnap. De tényleg akarta tudni?
Nem.
Nem akarta tudni.
El akarta felejteni.
Kihátrált a kis sufniból, és újra bereteszelte; a keze még mindig reszketett egy kicsit.

Egy héttel később (reggelente még mindig cserélte a sebtapaszt, bár a lyuk már elkezdett bezárulni – amikor a tükör előtt állva belevilágított Joe elemlámpájával, látta a friss rózsaszín szövetet, ami egyre jobban benőtte) rájött arra, amit félig már amúgy is gyanított. Joe megcsalta.
Jézus árulta el neki. Az elmúlt három nap során Jézus a létező legelképesztőbb, legborzasztóbb és legnyugtalanítóbb dolgokról mesélt neki. A történetek felkavarták a gyomrát, megzavarták az álmát, és rombolták az épelméjűségét. Ugyanakkor nem voltak furcsamód csodásak is? De bizony! És vajon ’Becka befogta a fülét, Jézus orrára mert volna koppintani, netán rákiáltott volna, hogy fogja be? Dehogy! Először is, mégiscsak ő volt a Megváltó. Másodszor, egy idő után szörnyű módon kényszeresen tudni akart mindenről, amit Jézus hajlandó volt megosztani vele.
Jézus Paulsonék tévéjének tetején állt már vagy húsz éve. Mielőtt elfoglalta volna a helyét a Zenithen, két RCA-készülék volt a talpa alatt (Joe Paulson mindig amerikai televíziót vásárolt). Jézus gyönyörű három-dimenziós képét a nővére küldte ’Beckának Portsmouthból. Jézus egyszerű, fehér köntöst viselt, és egy pásztorbotot tartott a kezében. Mivel a képet azelőtt hozták létre (’Becka szerint a „csinálták” túl evilági szó lett volna ahhoz képest, hogy a kép milyen rendkívül élethű volt), hogy a Beatles rászabadította volna sajátos frizuráját a világra, a Megváltó haja nem volt túl hosszú, és tökéletesen ápoltnak látszott. A Paulsonék tévéjén álló Jézus kicsit úgy fésülte a haját, mint Elvis a leszerelés után. A szeme barna, szelíd és kedves volt. Mögötte tökéletesen kivehetőek voltak a messzeségbe tartó, patyolattiszta ruhák fehérségét idéző birkák. ’Becka nővére, Corine és bátyja, Roland egy birkafarmon nőtt fel New Gloucesterben, és ’Becka tapasztalatból tudta, hogy ezek az állatok nem annyira fehérek és egyformán gyapjasak, mint a földre hullott felhőcskék. Ugyanakkor, érvelt, ha Jézus képes volt bort fakasztani a vízből, és életre kelteni a holtakat, akkor teljesen logikátlan lett volna azt gondolni, hogy nem tud eltüntetni egy csapat birka kufferjára száradt szart, ha épp így tartja kedve.
Joe néhányszor megpróbálta leszedni a képet a tévéről, és ’Becka úgy érezte, tudja, miért teszi ezt. Bizony ám, de mennyire hogy tudta! Joe-nak persze megvoltak a kamu meséi: – Nem tűnik helyénvalónak, hogy Jézus ott van a tévé tetején, miközben a Hárman egy lakásbant vagy a Charlie Angyalait nézzük – mondta. – Miért nem teszed a komódod tetejére? Vagy megmondom, hogy legyen: vasárnapig a komódon tartod, aztán amikor Jimmy Swaggartot, Rex Humbardot meg Jerry Falwellt nézed, visszarakhatod. Mibe, hogy Jézus sokkal jobban bírja Jerry Falwell prédikációit Charlie Angyalainál.
’Becka nem engedelmeskedett.
– Amikor én tartom a csütörtök esti pókert, a fiúknak nem tetszik, hogy ott van – mondta máskor Joe. – Senki sem akarja, hogy Jézus figyelje, miközben próbál összehozni egy flösst vagy húzni akar egy lyukas sorra.
– Talán azért érzik magukat kényelmetlenül, mert tudják, hogy a kártya az Ördög bibliája – mondta ’Becka.
Joe, aki jó pókeres volt, felhúzta az orrát. – Akkor az is az Ördög műve volt, hogy megvetted a hajszárítódat meg azt a gránátköves gyűrűt, amiért annyira odáig vagy – mondta. – Jobb lenne, ha visszavinnéd őket, és odaadnád a pénzt az Üdvhadseregnek. Várj, asszem még megvannak a blokkok a bűnbarlangomban.
’Becka abba még belement, hogy havonta egyszer, csütörtök este Joe arccal a falnak felé fordítsa Jézus képét, miközben mocskos szájú, sörvedelő cimboráival veri a blattot; de csak ennyit engedett.
Most viszont megértette, hogy Joe miért akar valójában megszabadulni a képtől. Bizonyára végig tudta, hogy ez egy mágikus kép. Illetve ’Becka szerint a „szent” jobb szó volt rá, a „mágikus” pogány szó volt, de ez végső soron nem sokat számított. A férje valószínűleg végig érezte, hogy a kép különleges, és hogy ezen keresztül derül majd fény a bűnére.
’Becka sejtette ám, hogy az urát újabban mi köti le annyira, hogy mostanság miért nem próbálkozik nála éjszakánként. De igazság szerint ez megkönnyebbülést jelentett számára. A szex olyan volt, amilyennek az anyja lefestette: mocskos és brutális, néha fájdalmas és mindig megalázó. Aztán mintha időről időre parfümillatot érzett volna Joe galléráján. Akárhogy is, nem vett róla tudomást, és ez a helyzet valószínűleg változatlan maradt volna, ha azon a július 7-ei napon Jézus nem kezd beszélni hozzá a tévé tetejéről. ’Becka végre megértette, hogy egy harmadik tényezőt is ignorált: körülbelül akkor, amikor a taperolás abbamaradt és megjelent a parfümillat, az öreg Charlie Eastbrooke nyugdíjba ment, és egy Nancy Voss nevű nő jött a helyére a falmouthi postáról. ’Becka szerint ez a Voss-nőszemély (akit egyszerűen csak A Cédának hívott) talán öt évvel lehetett idősebb nála és Joe-nál, vagyis ötven körül járhatott. Mindenesetre takaros és ápolt ötvenes volt. ’Becka felszedett pár kilót a házasságuk alatt: a testsúlya hatvanról kilencvenre nőtt, nagyrészt azóta, hogy egyetlen gyermekük, Byron kirepült a fészekből.
’Becka folytathatta volna a stratégiát, hogy tudomást sem vesz az egészről, és talán ez lett volna a legjobb. Ha a Céda valóban élvezte a közösülés állatias jellegét, a sok hörgést és döfködést, meg a finálét, amelynek során enyhén tőkehal-szagú és olcsó mosószerre emlékeztető ragacsos folyadék fröccsent rá, az leginkább azt bizonyította, hogy a Céda maga sem sokkal több egy állatnál. Ez ráadásul mentesítette ’Beckát fárasztó, bár újabban egyre ritkábban teljesítendő kötelessége alól. De amikor Jézus megszólalt, és elmagyarázta neki a helyzetet, lehetetlen lett volna továbbra is figyelmen kívül hagyni a tényeket. ’Becka megértette, hogy muszáj lesz tennie valamit.
Jézus először csütörtök délután, három óra körül szólalt meg. Ez nyolc nappal azután történt, hogy ’Becka fejbe lőtte magát, és úgy négy nappal azt követően, hogy a fogadalma – amely szerint kitörli a fejéből, hogy egyszerű seb helyett valódi lyukkal volt dolga – éreztetni kezdte a hatását. Épp a konyhából sétált vissza a nappaliba egy kis nassal (egy fél kávésüteménnyel és egy Kool-Aiddel teli söröskorsóval), hogy megnézze a General Hospital legújabb részét. Bár már nem hitt benne, hogy Luke valaha megtalálja Laurát, valahogy mégis képtelen volt teljesen kiűzni a reményt a szívéből.
Épp lehajolt, hogy bekapcsolja a Zenithet, amikor Jézus megszólalt:
– ’Becka, Joe szinte minden ebédszünetben, és néha még a délutáni kijelentkezés után is beveri a lompost a Cédának. Egyszer annyira rájött a kangörcs, hogy még akkor is gyömöszölte, amikor a levelek szortírozásában kellett volna segítenie neki. És tudod mit? A nő még csak annyit sem mondott, hogy legalább várj, amíg bedobozolom az első osztályú küldeményeket.
’Becka felsikoltott, és a tévéképernyőre öntötte a Kool-Aidet. Kész csoda, gondolta később, amikor már egyáltalán képes volt gondolkodni, hogy a képcső nem robbant fel. A kávésütemény a szőnyegen kötött ki.
– És ez még nem minden – folytatta Jézus. Elsétált a kép feléig, miközben köntöse a bokája körül lebegett, majd leült egy a földből kiálló sziklára. A botját két térde között tartotta, és borús tekintettel ’Beckára meredt. – Sok minden történik Havenben. El se hinnéd, mennyi minden.
’Becka újra felsikoltott, és térdre borult. Egyik térde egyenesen a kávésüteménybe fúródott, és málnaszirupot spriccelt az épp arra járó Ozzie Nelson arcára. – Uram! Uram! – visította ’Becka. Ozzie sziszegve a konyhába szaladt, ahol a bajszáról csöpögő vörös sziruppal a tűzhely alá kucorodott. A nap hátralévő részére ott maradt.
– Igazából egyik Paulson sem volt jó ember – mondta Jézus. Egy birka elindult felé, de ő elhessegette a botjával. A kézmozdulatot kísérő szórakozott türelmetlenség ’Beckát ebben a sokkos állapotában is rég halott apjára emlékeztette. A birka arrébb ment, és ezzel finom hullámot gerjesztett a három-dimenziós képen. Aztán eltűnt róla, mintha csak lesétált volna a peremről, de ’Becka biztos volt benne, hogy ez csak optikai illúzió, nem több. – Egyik sem – folytatta Jézus. – Joe nagyapja, mint azt magad is tudod, kurvapecér volt a szó legtisztább értelmében. Egész életében a dákója után ment. És amikor megérkezett ide hozzánk, tudod, mit mondtunk neki? Azt, hogy nincs szabad hely! – Jézus, továbbra is botjával a kezében, előrehajolt. – Menj le az Ördöghöz, tanácsoltuk neki. Nála menedékre találsz. Csak nehogy aztán meglepődj, ha az új háziuradat keménykezű gazdának ismered meg. – Jézus ekkor megdöbbentő módon ’Beckára kacsintott, és ez volt az a pillanat, amikor a nő üvöltve kirohant a házból.
A hátsó udvaron lihegve megállt; halvány szőke haja, aminek talán nem is volt színe, az arcába lógott. A szíve olyan gyorsan vert, hogy megrémítette. Hála az égnek senki sem hallotta a hisztijét; házuk a Nista Road egy kies pontján állt, a legközelebbi szomszédjukat jelentő Brodskyék pedig tőlük fél kilométerre laktak. Ha bárki is meghallotta a kiáltásokat, legfeljebb arra gondolhatott, hogy egy őrült nőszemély tartózkodik Paulsonéknál.
Őrült nőszemély, az aztán van nálunk, gondolta ’Becka. Ha tényleg azt hiszed, hogy egy Jézusról készült kép beszélni kezdett hozzád, csakugyan őrült vagy. Apu az ilyesmiért a kék három árnyalatát verte volna beléd – egyet azért, mert hazudtál, egyet azért, mert elhitted a hazugságot, és egyet azért, mert felemelted a hangodat. ’Becka, őrült vagy. A képek nem beszélnek.
Nem, és ez a kép sem beszélt, szólalt meg hirtelen egy másik hang. A hang a saját fejedből érkezett, ’Becka. Nem tudom, hogy lehet ez, honnan tudhatsz olyasmikről, amikről tudsz, de ez a helyzet. Talán amiatt van, ami múlt héten történt a fejeddel, talán nem, de az biztos, hogy nem Jézus képe beszélt, hanem te magad. Mint az a kis gumiegér az Ed Sullivan Showban.
De valamiért az elképzelés, hogy ennek az egésznek köze van
(a lyukhoz)
ahhoz a másik dologhoz, félelmetesebb volt annál, hogy maga a kép beszélt, mert ez olyasmi lett volna, amit Dr. Marcus Welbynél mutogatnak. Mint az a rész az agytumoros fazonról, aki egy daganat hatására hordani kezdte a felesége nejlonharisnyáját és bebújós cipőjét. ’Becka nem volt hajlandó elismerni, hogy elmebeteg lett. Lehet, hogy csoda történt. Csodák elvégre mindennap történnek. Ott volt a torinói lepel, a lourdes-i gyógyulások és az a mexikói fickó, aki arról számolt be, hogy a Szűz Mária arcképe beleégett egy taco vagy enchilada vagy micsoda felszínébe. Nem beszélve azokról a gyerekekről, akikről az egyik bulvárlap címlapsztorijában olvasott; ők könnyek helyett köveket potyogtattak sírás közben. Ezek mind hamisítatlan csodák voltak (bár a legutóbbi azért kissé karcos), olyan felemelők, akár egy prédikáció Jimmy Swaggarttól. Hangokat hallani kizárólag őrületre utalt.
Pedig ez történt. És már jó ideje hallod őket, nem? Az Ő hangját. Joe hangját. Biztosan tőle jött a hang – nem Jézustól, hanem Joe-tól, Joe fejéből…
– Nem – nyüszített ’Becka. – Nem hallok hangokat a fejemben.
A ruhaszárító-kötél mellett állt a felhevült hátsó udvarban, és üres tekintettel meredt a Nista Road túloldalán lévő erdő felé, amely a hőségben homályos kékesszürke színt öltött. Összefonta a kezét maga előtt, és sírva fakadt.
– Bizisten nem hallok hangokat a fejemben.
Őrült vagy, reagált halott apja kérlelhetetlen hangja. Agyadra ment a hőség. Gyere csak ide, ’Becka Bouchard, hadd verjelek hólyagos-kékre ezért a beszédért.
– De pedig nem hallok hangokat a fejemben! – nyögte ’Becka. – Esküszöm, hogy az a kép megszólalt. Nem tudok hasbeszélni!
A csoda barátságosabb megoldás lett volna. Ha a lyuk miatt hallotta Jézus hangját, akkor garantált az agytumor. A csodák viszont Istentől származtak. Odakintről. Egy csoda az őrületbe kergethette az embert – és a jó Isten tudta, hogy ’Becka pontosan így érzi magát –, de nem azt jelentette, hogy az ember bolond vagy hogy rántotta lett az agyából. És azt hinni, hogy hallod a többi ember gondolatait: ez a valódi őrület.
’Becka lenézett a lábára, és látta, hogy bal térdéből dől a vér. Újra felkiáltott, és visszarohant a házba, hogy hívjon egy orvost vagy valakit. Ismét a nappaliban volt, a füléhez szorított telefon zsinórját birizgálta, amikor Jézus megszólalt:
– ’Becka, az csak málnaszirup a kávésüteményedből. Mi lenne, ha megnyugodnál, mielőtt elvisz a szíved?
’Becka a tévére nézett; a telefonkagyló egy csattanással az asztalra esett. Jézus még mindig a szikla-kiszögellésen üldögélt. Úgy tűnt, mintha a köntöse alatt keresztbe tette volna a lábát. Meglepő volt, hogy mennyire emlékeztet ’Becka apjára; igaz, ő nem tűnt fenyegetőnek, olyasvalakinek, aki kérdés nélkül megüt valakit. Dühvel vegyes türelemmel nézett ’Beckára.
– Ha nem hiszel nekem, nyugodtan ellenőrizd – tanácsolta.
’Becka gyengéden megérintette a térdét, és már előre összerezzent: fájdalomra számított. Semmit sem érzett. Meglátta az apró magokat a vörös folyadékban, és megnyugodott, aztán lenyalta az ujjáról a szirupot.
– Azt pedig – folytatta Jézus –, hogy hangokat hallasz, és elment az eszed, ki kell verned a fejedből. Csak én vagyok az. És én bárkihez, bárhogyan beszélhetek.
– Mert te vagy a Megváltó – suttogta ’Becka.
– Így igaz – mondta Jézus, és lenézett. Alatta a képernyőn néhány animált salátatál táncolt: előre örültek a pillanatokon belül érkező Valley Ranch-öntetnek. – És, kérlek, kapcsold ki ezt a vackot. Nincs rá szükség. Ráadásul bizsergeti a talpamat.
’Becka a tévéhez lépett, és kikapcsolta.
– Uramisten – suttogta.

Július 10-én, vasárnap Joe békésen szendergett a hátsó udvaron lévő függőágyban; Ozzie ernyedten nyúlt el a férfi hordó méretű hasán, akár valamilyen fekete-fehér prémstóla. ’Becka a nappaliban állt, bal kezével a függönyt tartotta, és a férjét nézte. Nyilván A Cédáról álmodott: arról, hogy bedobja a negyedosztályú levelek és Carroll Reed-katalógusok hatalmas kupacába, és aztán – hogyan is fogalmazott Joe a malac pókerpajtásaival? – „beveri neki a lompost”.
Azért ballal tartotta a függönyt, mert a jobb kezében egy maréknyi négyszögletes, kilenc voltos elemet szorongatott, amiket előző nap vásárolt a városi műszaki cikk-boltban. Elengedte a függönyt, és átvitte az elemeket a konyhába, ahol a pulton valamilyen apró ketyere készülődött. Jézus mondta el neki, hogyan kell megcsinálnia. ’Becka első reakciója az volt, hogy ő aztán nem ért az ilyesmihez. Jézus erre azt mondta, hogy ne legyen tökfilkó. Ha egy receptet képes követni, ezt a kütyüt is össze tudja szerelni. ’Becka örömmel konstatálta, hogy Jézusnak igaza volt. És nem elég, hogy könnyen ment a munka, még élvezte is. Sokkal jobban, mint a főzést; ahhoz sosem fűlött igazán a foga. A süteményei rendre szétestek, a tésztái pedig nem keltek meg.
Előző nap látott neki a kis szerkezet építéséhez: egy pirítót, egy régi Hamilton-Beach turmixgép motorját és egy elektronikus izékkel teli fura kapcsolótáblát használt, amit a sufniban tárolt öreg rádió hátuljából szedett ki. Úgy tervezte, hogy jóval azelőtt kész lesz, hogy Joe felébredne, és bejönne megnézni a két órakor kezdődő Red Sox-meccset.
Még mindig csodálkozott, hogy mennyi minden megfordult a fejében az elmúlt napok során. Egyes dolgokról Jézus mesélt neki, más dolgok meg mintha váratlanul jutottak volna eszébe.
Ott volt például a varrógépe. Mindig is akart egy olyan kiegészítőt, amivel cikkcakkos öltéseket lehet csinálni, de Joe azt mondta neki, hogy türelemmel kell várnia addig, amíg összeszedi az ehhez szükséges pénzt (és Joe-t ismerve ez valószínűleg Soha hónap tizenkettedikén volt esedékes). ’Becka négy nappal ezelőtt rájött, hogy ha leveszi a gépről a gombtűzőt, és a helyére berak egy második tűt, ami negyvenöt fokos szöget zár be az elsővel, akkor gond nélkül előállíthatja a cikkcakkjait. Ehhez csak egy csavarhúzóra volt szüksége, ami teljesen jól megoldotta a problémát, és még egy hülye is tudta volna használni. ’Beckának eszébe jutott, hogy a súlytöbblet miatt a vezérműtengely valószínűleg rövid időn belül elhajlik, de biztos volt benne, hogy ha eljön az ideje, ezt is meg tudja majd javítani.
Aztán ott volt az Electrolux is. Ezt Jézus említette meg, miközben felkészítette arra, hogy miként bánjon el Joe-val. Jézus mondta el, hogyan kell használni a férfi kis méretű hegesztőpisztolyát, és ez sokat segített. ’Becka átment Derrybe, és a KayBee Toys boltjában vett három elektronikus Simon-játékot. Amint hazaért, feltörte őket, és kiszedte belőlük a memóriatáblákat. Jézus instrukciói nyomán dróttal összekötötte ezeket az Eveready-szárazelemekkel és az általa létrehozott memória-áramkörökkel. Jézus elmondta neki azt is, hogyan programozza be az Electroluxot (erre mondjuk ’Becka magától is rájött, de túl udvarias volt ahhoz, hogy szóljon róla). A gép most magától végigporszívózta a konyhát, a nappalit és a földszinti fürdőszobát. Hajlamos volt beragadni a zongora alatt vagy a fürdőszobában (ahol ostoba módon elakadt a vécénél, és ’Beckának kellett megfordítania), és Ozzie majd’ összefosta magát tőle, de még így is jobb volt a helyzet, mint amikor egy döglött kutyára emlékeztető, tizenöt kilós szerkezetet kellett maga után vonszolnia. Ráadásul így több ideje maradt behoznia a lemaradását a délutáni műsorokat illetően; és most már Jézus igaz történeteit is hallgathatta. Új, felturbózott Electroluxa iszonyú gyorsan dolgozott, és néha beleakadt saját elektromos köldökzsinórjába. ’Beckának egy idő után az jutott eszébe, hogy talán érdemes lenne megválnia a szárazelemektől, és beépítenie a helyükre egy motor aksiját. Lesz ideje rá – de csak akkor, ha előbb megoldja ezt a Joe és A Céda-ügyet.
Vagy ott volt az előző este is. ’Becka még ébren feküdt az ágyban, jóval azután is, hogy Joe elkezdett horkolni, és számok jártak a fejében. Arra gondolt (ő, ’Becka, aki gimiben megrekedt a gazdasági matek alapjainál), hogy ha a számoknak betűértéket adunk, úgymond kiolvaszthatjuk őket. Amikor a számok betűk voltak, bármilyen öntőformába beletölthettük őket. A betűket aztán visszaalakíthatjuk számokká, mintha csak visszaraknánk a kiolvasztott anyagot a hűtőbe; így amikor később felszolgáljuk egy tányéron, megtartja az öntőforma alakját.
Így egy csomó mindent meg lehet oldani, konstatálta ’Becka örömmel. Észre se vette, hogy az ujja visszatalált a bal szeme feletti pontra, és elkezdte masszírozni. Vegyük például azt az egyenletet, amivel annyi mindent meg lehet magyarázni: ax2+bx+c=0. Ez a győzelem jele. Mint amikor a Marvel Kapitány-képregényekben a „Shazam!” felkiáltással a hősök emberfeletti képességekre tettek szert. Jó, ott a zéró-faktor: „a” értéke nem lehet nulla. De különben…
Ezzel még elvolt egy darabig, aztán elaludt. Fel sem merült benne, hogy az iménti forgolódás során újra feltalálta a másodfokú egyenletet, a többtagú algebrai kifejezéseket és a faktorálás elméletét.
Újabban valósággal ellepték a gondolatok.
Kézbe vette Joe hegesztőpisztolyát, és egy konyhai gyufával fürgén meggyújtotta. Egy hónapja még kinevette volna azt, aki felveti neki, hogy ilyesmin fog dolgozni. A munka mindenesetre könnyen ment. Jézus pontosan elmagyarázta neki, hogyan kell összeforrasztani a drótokat a régi rádió kapcsolótáblájával. A munka olyan volt, mint feljavítani a porszívót, csak sokkal jobb.
Az elmúlt három nap során Jézus sok minden mást is elmondott neki. A sztorik kicsinálták az éjszakáit (amikor végre elaludt, rémálmok zaklatták), elvették a kedvét attól, hogy megjelenjen a városban („Mindig tudni fogom, ha valami rosszat tettél”, mondta neki az apja, „az arcod nem tud titkot tartani”), és tönkretették az étvágyát. Joe, aki teljesen elmerült a munkájában, a Red Sox-meccsekben és A Cédában, mindebből semmit sem vett észre. Csak az tűnt fel neki egyik este, tévézés közben, hogy ’Becka rágja a körmét, holott korábban nem csinálta ezt; sőt ez volt az egyik olyan dolog, ami miatt pont ő nyaggatta. Most meg rászokott. Joe Paulson teljes tizenkét másodpercig foglalkozott a változással, aztán visszafordult a tévéhez, és elmerült Nancy Voss hullámzó melléről szőtt ábrándjaiban.
Itt van néhány a délutáni történetek közül, amelyek hatására ’Becka rossz alvó lett, és érett negyvenöt éves háziasszony létére rászokott a körömrágásra.
Moss Harlingen, Joe egyik pókercimborája 1973-ban meggyilkolta az apját. Szarvasra vadásztak Greenville-ben, és bár tragikus balesetnek tűnt, Abel Harlingen lelövése szándékosan következett be. Moss egyszerűen befeküdt egy kidőlt fa mögé a vadászpuskájával, és várt, amíg az apja el nem kezdett közelíteni felé a tőle körülbelül ötven méterre lévő patak vizében. Moss gondosan és pontosan fejbe lőtte az apját. Azt hitte, hogy a pénzért ölte meg. Moss vállalkozása, a Nagy Csatornaépítés két banknak is tartozott, és egyik sem volt hajlandó engedni a másik miatt. Moss az apjától kért segítséget, de az elzavarta, holott volt pénze. Úgyhogy lelőtte az apját, és amint a megyei halottkém kijelentette, hogy baleseti halál történt, tetemes örökséghez jutott. A tartozást kifizette, és tényleg azt hitte, hogy a pénzért ölte meg az apját (talán csak lelke legmélyén tudta, hogy ez nem igaz).
A valódi motivációt más jelentette. Jó régen, amikor Moss tíz éves volt, és Emery nevű kisöccse csupán hét, Abel felesége a tőlük délre lévő Rhode Islandre utazott, hogy ott töltse a telet. Moss és Emery nagybácsija váratlanul elhunyt, és nagynénjüknek segítségre volt szüksége ahhoz, hogy talpra álljon. Az édesanya távollétében Harlingenék otthona több ízben is szodómia helyszíne lett. Az eseménysornak az anya hazatérésével vége szakadt, és soha többé nem fordult elő ilyesmi. Moss el is feledkezett ezekről az alkalmakról. Elfelejtette, ahogyan éjjel ébren és halálos rettegésben figyeli az ágyból az ajtót. Semmilyen emléke nem maradt arról, hogy száját a felkarjának préseli, a szégyen és düh forró könnycseppjei kibuggyannak a szeméből és végigszántanak az arcán, miközben Abel Harlingen disznózsírt ken a farkára, majd pár hörgés és sóhaj kíséretében betuszkolja fia hátsó ajtaján. Mindez olyan kevéssé hagyott nyomot Mossban, hogy később nem emlékezett arra az estére, amikor az első vérig harapta a kezét, nehogy felüvöltsön, a szomszéd ágyon fekvő Emery fojtott sírása („Kérlek, ne, apu, ma este ne, légyszi”) pedig végképp nem rémlett. A gyerekek persze nagyon könnyen felejtenek. Valamilyen emlék mégis megmaradt, mert amikor Moss Harlingen meghúzta a ravaszt – amiről már harminckét éve minden éjjel álmodott –, és a visszhangok előbb el-, majd visszaszálltak, hogy végül belevesszenek a felső-maine-i vadon erdőmélyi csendjébe, azt suttogta:
– Nyugi, Em, ma este nem. – Hogy Jézus minderről alig két órával azután számolt be, hogy Moss beugrott visszahozni Joe egyik pecabotját, igazából már nem is zavarta ’Beckát.
Alice Kimball, aki a Haven-i Középiskolában tanított, leszbikus volt. Jézus ezt pénteken újságolta el, nem sokkal azt követően, hogy a termetes és tiszteletteljes kinézetű hölgy zöld nadrágkosztümjében megállt Paulsonéknál, hogy adományt gyűjtsön az Amerikai Rákellenes Társaságnak.
Darla Gaines, a vasárnapi újságot szállító csinos tizenhét éves lány, ágya állványkerete és matraca között fél uncia „ütős zöldet” rejtegetett. Jézus mintegy negyed órával azután számolt be erről, hogy Darla szombaton eljött beszedni az utóbbi öt hét tartozását (három dollárt, plusz az ötven centnyi borravalót, amit ’Becka utólag már sajnált). Jézus azt is elmondta, hogy a lány és barátja Darla ágyában szokták elszívni a zöldet, miután végeznek az általuk „pumpálás”-nak nevezett tevékenységgel. Mindezt szinte minden hétköznap végigcsinálták délután kettő és három között. Darla szülei a Derryben lévő Splendid Shoe-boltban dolgoztak, és mindig jóval négy után értek haza.
Hank Buck, aki szintén Joe pókercimborája volt, Bangor egyik nagy élelmiszer-áruházában gürizett, és annyira utálta a főnökét, hogy egy évvel ezelőtt fél doboz Ex-Lax hashajtót rakott a férfi csokis shake-jébe, amikor az egy nap elküldte a McDonald’s-ba, hogy hozzon neki ebédet. A főnök pontban negyed háromkor, miközben a Paul’s Down-East Grocery Mart hentesrészlegén felvágottat szeletelt, összeszarta magát. Hank a munkaidő végéig tudta tartani magát, a kocsijába ülve viszont annyira elfogta a nevetés, hogy kis híján ő is összeszarta magát.
– Nevetett – mondta Jézus ’Beckának. – Nevetett. El tudod hinni?
És mindez csak a jéghegy csúcsa volt. Úgy tűnt, Jézus mindenkiről tud valami kellemetlent vagy nyugtalanítót; legalábbis mindenkiről, akivel ’Becka kapcsolatba került.
’Becka képtelen volt ilyen szörnyű információ-túltengésben élni.
Ugyanakkor nem tudta, hogy képes lenne-e enélkül élni.
Csak egyvalamiben volt biztos: tennie kell valamit.
– Teszel is – mondta Jézus. Mögüle beszélt, a tévé tetején lévő képről; ebben ’Becka már nem kételkedett. Az elképzelés, amely szerint a hang a fejéből érkezett, és hogy saját gondolatainak eltorzult változatát jelenti, csupán rémes, de múló illúzió volt. – Ami azt illeti, ’Becka, ezzel a résszel már majdnem végeztél is. Csak forraszd oda azt a drótot a hosszú mütyür mellé; nem hozzá, hanem mellé – úgy. De ne vidd túlzásba! Úgy kell kezelni, mint ahogy abban a hajzselés reklámban mondják: „Egy kis petty, és kész.”
Furcsa volt hallani, hogy Jézus egy hajzselés reklámra hivatkozik.
Joe negyed kettőkor ébredt fel; lesöpörte Ozzie-t az öléből, visszaporoszkált a pázsit végébe, kényelmesen dobott egy sárgát a mérges szömörcébe, aztán bement a házba, hogy megnézze a Yankees és a Red Sox összecsapását. A konyhába érve kinyitotta a hűtőt; egy pillanatra megakadt a tekintete a pulton lévő, lenyisszantott drótdarabokon, és elgondolkodott, hogy vajon mi a fészkes fenét művel az asszony. Aztán megrázta a fejét, és belekapaszkodott egy üveges Budba.
Ezután beballagott a nappaliba. ’Becka a hintaszékben üldögélt, és úgy tett, mint aki olvas. Alig tíz perccel Joe érkezése előtt fejezte be a kis kütyü és a Zenith konzoltévé összedrótozását. Az utolsó betűig követte Jézus instrukcióit.
– Amikor leveszed egy televízió hátulját, óvatosnak kell lenned – mondta Jézus. – Több kakaó van ott hátul, mint egy fagyasztott étel-raktárban…
– Azt hittem, legalább bemelegíted nekem – szólalt meg Joe.
– Te is be tudod kapcsolni, nem? – kérdezte ’Becka.
– Naja, be tudom – hangzott el Joe-tól életük utolsó kommunikációs aktusának zárómondata.
A férfi megnyomta a tévé bekapcsoló gombját, mire kétezer voltnyi áram csapott belé. A szeme rögtön tágra nyílt. Amikor az áram átfutott a testén, olyan erősen összeszorította a kezében lévő sörösüveget, hogy az egyből összetört; a barna szilánkok a tenyerébe és az ujjaiba fúródtak, a habzó sör pedig a szőnyegre fröccsent.
Az arca elkezdett befeketedni. A hajából kék füst szállt fel. Az ujját mintha odaszögelték volna a Zenith gombjához.
A tévén megjelent egy kép: Joe és Nancy Voss a posta padlóján, katalógusok, kongresszusi hírlevelek és a Publishers’ Clearing House vállalat nyereményjátékairól szóló értesítők kupacai között keféltek.
– Nem! – üvöltötte ’Becka, és a kép megváltozott. Most Moss Harlingent látta, amint egy kidőlt fenyő mögött lejjebb engedi vadászpuskája csövét, majd Darla Gainest és barátját, amint a lány emeleti hálószobájában pumpálnak, miközben Rick Springfield nézi őket a falról.
Joe ruhája lángra kapott.
A nappalit betöltötte az égő sör forró szaga.
Egy pillanattal később Jézus három-dimenziós képe felrobbant.
– Ne! – visított ’Becka, aki hirtelen megértette, hogy végig ő, ő, csakis ő állt az egész mögött, ő gondolt ki mindent, ő olvasott valahogyan a fejükben, a fején keletkezett lyuk tehetett az egészről, az csinált valamit az elméjével – valahogyan feltuningolta. A tévében lévő kép ismét megváltozott, és most önmagát látta, amint a maga felé tartott 22-es kaliberű pisztollyal a kezében lefelé lépdel a létrán. Tényleg úgy festett, mint aki a takarítás helyett az öngyilkosságon dolgozik.
A férje a szeme láttára sült meg.
Odarohant hozzá, megragadta elrongyolódott, nedves kezét, és – őt is megcsapta az áram. Épp úgy nem tudta elengedni a férjét, ahogyan Rémusz bácsi Nyúl Testvére sem volt képes elválni Szurokbabától, miután lekevert neki egyet szemtelenkedésért.
Jézusom, édes Jézusom, gondolta ’Becka, miközben az áram átjárta és lábujjhegyre állította.
Halott apja tébolyult, recsegő hangon kiabálni kezdett a fejében: „Ennyi volt, ’Becka! Megszívtad, te ostoba! Most aztán megszívtad!”
A televízió hátulja, amit ’Becka a módosítások után visszacsavarozott (arra az esetre, ha Joe netalán a készülék mögé nézne), éles kék fényvillanással kísért robbanás közepette hátrarepült. Joe és Becka Paulson a szőnyegre rogyott. Joe ekkor már halott volt. És mire a tévé mögötti tapétarész elégett, ’Becka is meghalt.

Roboz Gábor fordítása

Footnotes    (↵ returns to text)
  1. A fordítás alapja: King, Stephen: The Revelations of ’Becka Paulson. In: Slung, Michele (ed.): I Shudder at Your Touch: 22 Tales of Sex and Horror. Roc Hardcover, 1991.

Címke: , ,

nyuszi

MONSTER OF THE WEEK

sharknad

MONSTER OF THE WEEK

11840lead

MONSTER OF THE WEEK

houseofclocks

MONSTER OF THE WEEK

vlcsnap-2011-10-02-10h30m14s230

MONSTER OF THE WEEK

poster_nevercrywerewolf

MONSTER OF THE WEEK

piranha7

MONSTER OF THE WEEK

reb-brown

MONSTER OF THE WEEK

mångudenlead

MONSTER OF THE WEEK

allthekind

MONSTER OF THE WEEK

door-into-darknesslead

MONSTER OF THE WEEK

bogie

MONSTER OF THE WEEK

generation-x_480_poster

MONSTER OF THE WEEK

humbug1

MONSTER OF THE WEEK

mazesmonsters

MONSTER OF THE WEEK

TalesFromTheDarksidelead

MONSTER OF THE WEEK

vlcsnap-267332

MONSTER OF THE WEEK

thenightofthehunter

MONSTER OF THE WEEK

tk3

MONSTER OF THE WEEK

scarecrlead

MONSTER OF THE WEEK