TalesFromTheDarksidelead

MONSTER OF THE WEEK

#23. Tales from the Darkside: The Bitterest Pill

Sepsi László

2011/03/19

J. G. Ballard, Richard Matheson és Harlan Ellison írásai után a Prizma Online folytatja a magyar nyelven eddig kiadatlan novellák bemutatását, ezúttal a honi könyvkiadás által elődeinél valamivel jobban preferált Frederik Pohl egy klasszikus történetének első magyar fordításával kedveskedve az olvasóknak. Pohl itthon elsősorban az Átjáró-ciklusra keresztelt Hícsí-sorozatnak köszönhetően vált ismertté, de a nyolcvanas években a Galaktika is szentelt egy lapszámot rövidebb írásainak, a tovább gomb után pedig a használóját szuperintelligenssé varázsoló gyógyszer (lásd még ezügyben a hamarosan mozikba kerülő Limitless – Csúcshatás példáját) toposzával eljátszó novella, a Levittown leggazdagabb embere és az azt adaptáló Tales from the Darkside-epizód olvasható/látható.

A Tales from the Darkside-ról két poszttal korábban George A. Romero és a televízió által felszippantott, a horrorhoz kötődő szerzők kapcsán esett szó: a Mesék a kriptából-hoz hasonlóan az EC képregényei előtt tisztelgő Creepshow-filmekből kinőtt, 1984 és 1988 között futott széria stílusban és közelítésmódban is az 1985-ben újraindult Alkonyzóna legfontosabb konkurenciája, olyannyira, hogy elődjéhez hasonlóan végül még mozifilmet is kapott. A nálunk Történetek a sötét oldalról címmel forgalmazott, három kisebb epizódból álló szkeccsfilm egyik érdekessége, hogy keretezésének köszönhetően (egy kisfiú időhúzás céljából rémtörténeteket mesél az őt megenni készülő boszorkánynak) szemérmetlenül imponál a gyerekközönségnek is – ami annak fényében kifejezetten bizarr, hogy sehol nem kapott 16+-nál alacsonyabb korhatár-besorolást, mi több, Németországban a „banned” címkét is rányomták. Hasonlóan ahhoz, ahogy a nyolcvanas évek Alkonyzónája mind direktebb módokon kínált azonosulási pontokat a tévé előtt ülő kiskorúaknak – elég csak a kultikus, Joe Dante rendezésében készült Shadowman-epizódra gondolni – úgy a Tales from the Darkside is rendre betonbiztos nézői bázisként tekintett a pre-tinédzser korosztályra.

YouTube előnézeti kép

A legkeserűbb pirula címen is ismert Pohl-novella televíziós átirata a fenti stratégia egyik legszembetűnőbb megjelenését képviseli. A lentebb olvasható eredeti történet egyetlen csattanóra kihegyezett sci-fi szatíra az ötvenes évek kertvárosi világáról, amit ugyanaz a vitriolos emberundor tesz emlékezetessé, mint ami a hasonló módon működő A dobozban is fellelhető volt. Ezzel szemben a tévéverzió ugyan megtartja a szatirikus elemeket – a figurák elrajzolásán keresztül a végletekig fokozva őket –, de az eredeti novellában szereplő csecsemőt egy tizenkét éves kiskamaszra cseréli, aki innentől egyértelműen a The Bitterest Pill főhőseként jelenik meg. Az ifjú Seth Green főszereplésével készült Monsters in My Room című epizódhoz hasonlóan a The Bitterest Pill a tévé képernyőjén hamisítatlan vágybeteljesítő tündérmesévé alakul, ahol a duzzogó kiskamasz a fantasztikum segítségével vehet elégtételt prosztó szülein. Az epizód beteljesíti azt a tendenciát, amit a néhány héttel korábban tárgyalt Alkonyzóna-zárlat előlegezett, és melyet majd a kilencvenes évek elején a hasonló történetsémák tucatjait felvonultató Libabőr-sorozat bont ki igazán. A televízió negyed évszázaddal a The Bewitchin’ Pool eszképista tanmeséje után nem egyszerűen húszpercnyi menedéket kínál a kallódó kiskamaszoknak, de már szemérmetlenül kiszolgálja legdühösebb vágyaikat is, függetlenül attól, hogy ez mennyire fér bele a korhatár-karikák által jelzett kategóriákba. Jelen esetben ez csupán olvasásra ítélt szülőket jelent, ami a kivégzett mostohaapák (Monsters in My Room), megbüntetett iskolatársak (Alkonyzóna: Shadowman) és elcserélt tenyérbemászó kisöccsök (Libabőr: Let’s Get Invisible) között még határozottan szolid gyermekálom.

 

Frederik Pohl: Levittown leggazdagabb embere

Ahogy Margery letette a telefont, azonnal újra megszólalt. Belerúgott az asztalba, fölvette a kagylót, és azt mondta: – Köszönjük, nem! – Lecsapta a telefont, hogy megszakadjon a vonal, aztán megint fölemelte a kagylót.
Csöngettek.
- Én vagyok a soros – mondtam, és leraktam az újságot. Úgy tűnt, sose fogom már megtudni, hogy áll a Nemzeti Bajnokság. A járőr volt az, Gamelsfelder.
- Egy férfi van itt, Mr. Binns. Azt mondja, fontos. – Fekete izzadságfoltokat lehetett látni a kék ingén. Tudtam, mire gondol. Nekünk volt légkondink és pénzünk, ő meg nap nap után tetves rendőri fizetésért kockáztatta az életét, és miféle ország volt ez egyébként is? Mintha ezt akarta volna mondani aznap délután.
- Lehet, hogy neki fontos, de én senkit se akarok látni. Sajnálom, biztos úr. – Becsuktam az ajtót.
Margery azt mondta: – Akkor segítesz, vagy nem segítesz tisztába tenni a kicsit?
Vidáman azt mondtam: – Boldogan, drágám. – És ez igaz is volt, amellett, hogy taktikának sem utolsó, mivel nem sok hiányzott ahhoz, hogy Margery robbanjon. Igaz volt, mert kellett valami, amit magam csinálok. Szükségem volt egy nemesen egyszerű, megerőltető feladatra, mint például lefogni egy egyévest a térdemmel a mellkasa közepén, míg egyik kezemmel a lábát tartom, a másikkal pedig a pelenkát tűzöm össze. Úgy értem, kedves dolog volt Otto bácsitól, hogy rám hagyta a pénzt, de miért kellett beletenniük az újságokba?
Épp végeztem, amikor megint csöngettek. Margery fönt volt Gwennie-vel, aki sok nyugtatgatást igényelt, mert izgalmas napot tudhatott maga mögött, és mert egyébként is mindig hosszú ideig kellett altatni, szóval felállítottam a gyereket a kis kövér lábaira, és magam nyitottam ki az ajtót. Megint a rendőr volt. – Táviratok, Mr. Binns. Nem engedtem, hogy a fiú kézbesítse őket.
- Kösz. – Az asztal fiókjába dobtam mindet. Mi értelme lett volna kibontani őket? Olyan emberektől jöttek, akik hallottak Otto bácsiról és a pénzről, és akik el akartak adni nekem valamit.
- Az az ürge még mindig itt van – mondta kedvetlenül Gamelsfelder. – Azt hiszem, beteg.
- Sajnálom. – Megpróbáltam becsukni az ajtót.
- Mindenesetre azt mondja, szóljak Fogónak, hogy Kontár van itt.
Megkapaszkodtam az ajtóban. – Szóljon Fog…
- Ezt mondta. – Gamelsfelder látta, hogy ez megütött, és ettől jobb kedvre derült. Most először elmosolyodott.
- Hogy… hogy hívják?
- Winston McNeely McGhee – mondta Gamelsfelder boldogan – vagy legalábbis nekem ezt mondta, Mr. Binns.
- Küldje be a rohadé… Küldje be a fickót – mondtam, és felugrottam, hogy eltávolítsam a gyereket a hamutáltól, amiben Margery egy égő cigarettát hagyott. Winnie McGhee – már csak ez hiányzott így a nap végére.

Mintha több száz kiló súlyt cipelt volna a feje helyén. Soha nem tűnt egészségesnek, még akkoriban sem, amikor Margery otthagyott az oltárnál, hogy megszökjön vele. A törékeny költőkinézete miatt, ami talán még mindig megvolt neki, talán nem, de ahogy rám nézett, elismerem, tényleg beteg volt. Masszív ötven kilónak látszott, leszámítva a fejet; a feje olyan volt, mint egy lufi. – Szia, Harlan, harmincegy, öt-tizenegy, egy hetvenhárom. Van egy acetilszalicilsav tablettád? – nyögte.
Azt mondtam, „Mi?”, de nem volt esélye azonnal válaszolni, mert csapkodás és rohangálás hallatszott a tetőtérből, és Margery megjelent a lépcső tetején. – Azt hittem… – kezdte őrjöngve, aztán meglátta, hogy a legvadabb gondolata valósággá vált. – Te! – A viselkedése hamisítatlan pánikról árulkodott: egyik kezével a haját birizgálta, a másikkal a bermudáját simítgatta, közben, mint akinek nincsenek is kezei, kígyómozgást utánozva próbált kibújni a lestrapált, régi kötényből, amit az én jelenlétemben még jónak talált.
McGhee alig hallhatóan azt mondta: – Szia. Nem kérhetnék egy acetilszalicilsav tablettát?
- Nem tudom, mi az – mondtam egyszerűen.
Margery bánatosan kuncogott. – Ó, Harlan, Harlan – mondta tele együttérzéssel, szeretetet sugározva felém, ahogy jött lefelé a lépcsőn. Ennyi elég is volt, hogy felforduljon az ember gyomra.
- Elfelejted, Winnie. Harlan nem sokat ért a kémiához. Csak egy aszpirint kért, Harlan, nem keresel neki egyet?
- Kösz – mondta Winnie egy hálás sóhajjal, és a halántékát masszírozta.
Mentem, és szereztem neki aszpirint. Gondoltam, felütöm a vizet valamivel, de semmit nem találtam a gyógyszeres dobozban, ami megfelelt volna a célnak, és az ilyesmit egyébként is tiltja a törvény. Minek tagadjam, sose szerettem Winnie McGhee-t, és nem csak azért, mert lenyúlta a menyasszonyomat. Hát végül is hat hónap múlva észhez tért, és aztán, amikor egy válási anyakönyvi kivonattal és őszinte bocsánatkéréssel állított be – hát végül is sose bántam meg, hogy feleségül vettem. Vagy legalábbis nem nagyon. De azt nem várhatja tőlem senki, hogy szeressem McGhee-t. Te jó ég, ha nem ismertem volna azelőtt, akkor is azonnal utáltam volna, mert úgy néz ki, mint egy költő, úgy beszél, mint egy tudós, és úgy viselkedik, mint egy idióta.
Elindultam a nappali felé, és felkiáltottam: – A kicsi!
Margery arcára fagyott a műmosoly, ahogy elfordult volt férjétől, és felugrott a kutya tányérjáért. Elvette a gyerektől, de nem hiánytalanul. Tej és kutyaeledel keverékéből álló jókora csecsemőméretű falatért kellett hadjáratot indítania, és természetesen a gyereknek is megvoltak a módszerei az ellentámadásra.
- Nem harapunk! – kiáltotta Margery, miközben kivette az ujját a gyerek szájából és berakta a sajátjába. Aztán bájosan elmosolyodott. – Hát nem egy tündér, Winnie? Persze az apukája orrát örökölte. De nem gondolod, hogy a szeme tisztára az enyém?
- Az ujjad is mindjárt az övé lesz, ha nem tartod távol a szájától – mondtam neki.
Winnie azt mondta: – Ez normális. Elvégre, mivel huszonnégy darab páros kromoszóma alkotja az ivarsejtet, tökéletesen nyilvánvaló, hogy annak a valószínűsége, hogy az egyik szülő jellegzetességeit egyáltalán nem örököljük – pontosan úgy, mint a másik szülő esetében –, az annyi, mint egy a 8 388 608-hoz. Jaj, a fejem.
Margery a szemöldökét ráncolta. – Mi?
Winnie olyan volt, mint egy felhúzott gramofon. – Amennyiben kizárjuk a spontán mutáció lehetőségét – tette hozzá. – Vagy az indukáltét. És ha figyelembe vesszük a környezeti együtthatókat az embrionális szakaszban – antibiotikumok széles skálája, a háttérsugárzás megháromszorozódása a nukleáris fegyverek miatt, az étrend hatásai, és így tovább – igen, az indukált mutáció valószínűségét elég magasra tehetjük. Igen. Talán annak a szabálynak a…
Közbeszóltam. – Itt az aszpirin. Szóval, mit akarsz?
- Harlan! – szólt rám Margery.
- Úgy értem, végül is, mit akarsz?
Kezeibe temette az arcát. – Azt akarom, hogy segíts nekem meghódítani a világot – mondta.
Csattanás-loccsanás. – Hozz egy felmosórongyot! – rendelkezett Margery, a gyerek ugyanis éppen kiöntötte a kutya vizét. Engem ellenségesen méregetett, Winnie-re pedig mosolygott. – Folytasd – hízelgett. – Vedd be az aszpirint, aztán később beszélünk a világkörüli utadról.

De ő nem ezt mondta.
Meghódítani a világot. Tisztán hallottam. Mentem és hoztam a rongyot, mert mint bármi más, ez is jó alkalom volt, hogy átgondoljam, mit csináljak Winston McNeely McGhee-vel. Úgy értem, mit akartam volna még? Otto bácsi már rám hagyta a világot, vagy legalábbis egy akkora szeletét, amekkorát valaha is birtokolni reméltem.
Amikor visszajöttem, Winnie körbe-körbe támolygott a szobában, mögötte, karján a gyerekkel, tisztes távolból követte a feleségem. Azt mondta a világ leendő urának:
- Honnan tudtad meg, milyen szeren… akarom mondani, milyen tragikus veszteség érte Harlant?
Winnie sóhajtott. – Olvastam az újságban. – Céltalanul babrált a telefonnal.
- Jól van ez így, én azt mondom – mondta Margery filozofikus hangnemre váltva, miközben átázott kekszmaradványokat vájt ki a gyerek füléből. – Drága Otto gazdag és teljes életet élt. Gondoljunk csak a Jemenben töltött évekre! Milyen hatalmas megelégedéssel tölthette el, hogy személyesen ő felelt a legnagyobb olajfúró-torony beüzemeléséért Szueztől nyugatra!
- Keletre, drágám. Keletre. A Mutawakkilite Királyság pont Szaúd-Arábiától délre fekszik.
Margery elgondolkozva ránézett, de csak ennyit mondott: – Winnie, megváltoztál.
Tényleg így volt; de ami azt illeti, ő maga is megváltozott. A képmutatás eddig nem volt jellemző rá. Az ex-férjének szóló színjátékot meg tudtam érteni – az nem volt olyan vészes; csupán megmutatta a szegény fickónak, mennyivel jobban megy a sora így, hogy végül nem őt választotta. De drága bácsikám tragikus elvesztése soha egy pillanatra sem váltott ki sajnálkozást belőle – vagy belőlem; az a szomorú igazság, hogy amíg nem hívtak fel a hírügynökségtől, azt se tudta, hogy Otto bácsi létezik. És már én is kezdtem elfelejteni. Otto az a testvér volt, akiről az anyám családja nem beszélt. Honnan tudták volna, hogy olaj és arany kincseit halmozta fel az Arab Félszigeten?
Megszólalt a telefon; Winnie ugyanis meggondolatlanul visszatette a kagylót a helyére. – Nem! – kiabálta bele Margery, alig hallgatva oda – Nem akarunk urán részvényeket! Tele van velük a padlás!
Kihasználva az alkalmat, hogy elterelődött a figyelme, azt mondtam: – Winnie. Elfoglalt ember vagyok. Mi lenne, ha elmondanád, mit akarsz? – Még mindig két kézzel tartva a fejét leült, és mindent beleadott.
- Nagyon… nehéz – mondta rettentő lassan. Hosszú szüneteket tartott, mintha nagy erőfeszítések árán mindig választania kellett volna egyet a szájánál tülekedő szavak közül. – Feltaláltam… valamit. Érted? És amikor hallottam, hogy örököltél…
- Gondoltad, hogy egy részét megkaparinthatnád – gúnyolódtam.
- Nem! – Kihúzta magát, de megrándult az arca, és a fejéhez kapott. – Neked akarok pénzt keresni.
- Van belőle elég – mondtam halkan.
Kétségbeesett hangon azt mondta: – De én a világot adnám neked, Harlan. Higgy nekem!
- Az sose ment…
- Most az egyszer próbáld meg! Nem érted, Harlan. Miénk lehet a világ, a tiéd és az enyém, ha segítesz egy kis pénzzel. Feltaláltam egy szert, amitől kitűnő a memóriám.
- Jó neked – mondtam, és nyúltam a kilincsért.

De aztán elgondolkoztam.
- Kitűnő memória? – kérdeztem.
Mohóságában azt hadarta: – A tudattalan áramlása! A képesség, hogy mindenre emlékezz – egy ostoba tudós fotografikus memóriája egy kvízjátékos tárgy- és névmutatórendszerével ötvözve. Megmondjam Anglia első hat királyát? Egbert, Eitheiwulf, Ethelbald, Ethelbert, Ethelred és Alfred. Tudni akarod, milyen a pajzsos cankó párzási éneke? – Demonstrálta a pajzsos cankó párzási énekét.
- Ó – mondta Margery, ahogy visszajött a szobába a frissen pelenkázott gyerekkel. – Madárhangok.
- Van még más is! – kiabálta Winnie. – Tudni akarod, mikor volt az Egyesült Államoknak két elnöke?
- Nem, de…
- Március 3 – mondta. – Ezernyolcszáz-hetvenhét. Rutherford B. Hayes – jobban mondva Rutherford Birchard Hayes – készült követni Grantot, és egy nappal előbb eskették fel. Meg kéne magyaráznom…
- Nem – mondtam. – Ne magyarázd meg.
- Jó, és mit szólsz ehhez? Akarod, hogy sorban megnevezzem a tekebajnokokat 1931-től a mai napig? Clack, Nitshake, Hewitt, Vidro, Brokaw, Gagliardi, Anderson – jaj, várjunk csak. Kihagytam 1936-ot. Warren. Csak aztán Gagliardi, Anderson, Danek…
- Winnie – mondtam – fogd be a szád! Nehéz napunk volt.
- De hát ez a világ meghódításának kulcsa!
- Huh – mondtam. – Mindenkit halálra fogsz untatni a tekebajnokok neveivel?
- A tudás hatalom, Harlan. – Rövid ideig a tenyerében pihentette a fejét. – De tényleg fáj tőle a fejem.
Levettem a kezem a kilincsről.
Kelletlenül azt mondtam: – Ülj le, Winnie. Beismerem, felkeltetted az érdeklődésemet. Alig várom, hogy kiderüljön, hol ebben az átverés.
- Harlan! – figyelmeztetett Margery.
Winnie azt mondta: – Sehol, megígérem. Gondolj csak bele, mit jelenthet mindez! A tudás hatalom, Harlan, úgy, ahogy mondom. Figyelj, az én szuper-agyammal túljárhatunk bármelyik ország vezetőjének az eszén. Miénk lehet a világ! És a pénz, kérdezed te. A tudás pénz is. Például – kacsintott – aggódsz az adófizetés miatt? Elmondhatom neked az U. S. A. kormányában kialakult kisebbségi véleményt, lásd Oosterhagen, 486 Alabama 3309. Akkora ott a joghézag, hogy keresztülhajthatnál rajta egy páncélozott kamionnal!
Margery leült a hosszú, hosszú szipkával a kezében, amit egy évvel a házasságkötésünk után vettem neki, hogy viszonozzam a marhasültjét. Rám nézett, aztán a cigarettára; leesett, mit akar, és már rohantam is a gyufával.
- Köszönöm, drágám – mondta rekedten.
Nem csak a gyereket tette tisztába, ő is átöltözött. Amit most viselt, jobban passzolt egy nagy, kövér pénzeszsák örököstársához, aki épp az ex-férjét szórakoztatja. Az arany lamé házikabátot a hírügynökség emberének hívásától számított egy órán belül vásárolta azzal a hitelkártyával, ami akkor került a birtokunkba, amikor az újságok reggeli kiadása elérte a Levittown környéki boltokat.
És erről eszembe jutott. Pénz. Kinek volt szüksége pénzre? Mi haszna volt megörökölni azt a zsákmányt Otto bácsitól, ha Winnie-t se tudtam kidobni?
Udvariasságomban csak az időt húztam: – Mindez nagyon érdekes, Winnie, de…
- Harlan, a kicsi! – kiáltott fel Margery. – Szedd ki a perecek közül!
Míg kiszedtem onnan a gyereket, Winnie bátortalanul megszólalt mögöttem: – A perec formája a gyermekek összefont karját jeleníti meg imádság közben, vagy legalábbis a hetedik században így gondolták. Egy jó perechajlító több mint harmincöt perecet készít egy perc leforgása alatt. Természetesen a gépek gyorsabbak.
Azt mondtam: – Winnie…
- Szeretnétek tudni a „flotta” szó eredetét? A legtöbben azt hiszik, a tengerészekhez van köze.
- Winnie, hallgass ide…
- Pedig nem. A Belvízi Hajózás Csatornáin dolgozó munkásoktól ered a tizennyolcadik századi Angliából. Nos, a munkások…
Keményen rászóltam: – Winnie, menj el.
- Harlan!
- Maradj ki ebből, Margery – mondtam neki. – Winnie a pénzemre pályázik, rendben van. Nos, még nem vagyok olyan régóta gazdag, hogy máris ki akarjam dobni a dohányt az ablakon. Azonkívül pedig ki a fene akarná irányítani a világot?
- Hát… – mondta Margery elgondolkozva.
- A rengeteg pénz mellett, amink van? – üvöltöttem. – Minek?
Winnie a fejéhez kapott. – Jaj – nyögte. – Várj, Harlan. Csak egy kis tétre van szükségem. Minden tőzsdei részvény hosszú távú lejárata a fejemben van – rések és osztalékok és nyereségek rekordjai ezerkilencszáznégy óta! Ismerem a magánbrókerek jelzéseit a zugtőzsdén – fölfelé inteni vásárlásnál, lefelé eladásnál; figyelj, látod a behajlított ujjaimat? Ez azt jelenti, hogy a haszonkulcs az ajánlat és a kérés között a pontérték háromnyolcada. Adj egy milliót, Harlan!
- Nem.
- Csak egy milliót, ez minden. Ennyi nem fog hiányozni! És én megduplázom egy hét alatt, megnégyszerezem egy hónap alatt, és egy év múlva már egy milliárdunk lesz. Egymilliárd dollár!
Megráztam a fejem. – Az adók…
- Emlékezz Oosterhagenre! – ordította. – És ez csak a kezdet. Valaha is belegondoltál, mire képes egymilliárd dollár egy szuperzseni kezében? – Egyre gyorsabban és gyorsabban beszélt, tökéletes szómenése volt, mintha nem tudná kontrollálni az áradatot. – Tessék! – kiáltotta, miközben egyik kezével a halántékát fogta, a másikkal pedig előhúzott valamit a zsebéből. – Nézd meg ezt, Harlan! A tiéd lehet egymillió dollárért, nem is, százezerért. Igen, százezer dollár, és a tiéd! Eladom ennyiért, és nem közösködöm veled – mindketten szuperzsenik leszünk. Na? Megegyeztünk?
Saját kíváncsiságom csapdájába estem. – Mi ez? – kérdeztem. Meglóbálta előttem a kis zömök üvegcsét, félig töltve fehér kapszulákkal.
- Az enyém – mondta büszkén. – Az én hormonom. Szinapszis-lazító. Egy ilyen, és a szomszédos sejtek közötti gátak kilazulnak egy órára. Három darab minden tíz kiló testsúlyra, és szuperzseni vagy egy életre. Sohasem felejtesz! Olyan dolgokra fogsz emlékezni, amikről azt gondoltad, évekkel ezelőtt kiestek az emlékezetedből! Emlékezni fogsz a születésed utáni pofonra, ami beindította a légzésedet, emlékezni fogsz a nővérke nevére, aki kivitt apád Maxwelljének az ajtajáig. Ó, Harlan, egyszerűen nincs határa…
- Menj el – mondtam, és meglöktem.

Gamelsfelder egyszer csak ott termett, mint egy dzsinn a lámpásból.
- Gondoltam – mondta komoran, miközben felsegítette Winnie McGhee-t. – A zsarolás jó ötletnek tűnt, igaz? Nem mondom, hogy hibáztatlak, öcsi, de attól még nem úszod meg a beszélgetést az őrmesterrel a kapitányságon.
- Csak szabaduljon meg tőle – mondtam, és becsuktam az ajtót, miközben Winnie már kérdőre vonta a rendőrt, ismer-e a Johhny Spielt Aufon kívül másik operát Krenektől.
Margery zihálva tette le a gyereket.
Azt mondta: – Dulakodás, erőszakoskodás és rossz modor. Nem ilyen voltál, amikor összeházasodtunk, Harlan. Valami történt veled, mióta azt a pénzt örökölted!
Azt mondtam: – Segíts összeszedni ezeket, jó? – Nem löktem meg erősen Winnie-t, a tabletták mégis szétszóródtak.
Margery toppantott a lábával, és könnyekben tört ki. – Tudom, mit érzel szegény Winnie iránt – zokogta – de én csak sajnálom őt. Nem tudtál volna legalább udvarias lenni? Nem tudtál volna legalább tetves százezer dollárt adni neki?
- Figyelj a kicsire – mondtam neki. A zajra előjött Gwennie, a lépcső tetején állt, öklével a szemét dörzsölgette, és már majdnem sírt.
Margery csak bámult rám, beszélni kezdett, elhallgatott, hátat fordított nekem, és felrohant megnyugtatni Gweenie-t.
Kezdtem egy kicsit elszégyellni magam.
Felálltam, szórakozottan megsimogattam a gyerek fejét, és felnéztem házunk népének női felére. Elég nagy fajankó voltam, ha jobban belegondolok.
Első pont: Durva voltam szegény öreg Winnie-vel. Tegyük fel, hogy én találom föl a hormont, és nekem van szükségem tetves százezer dollárra, ahogy Margery fogalmazott, mint tétre, hogy elképzelhetetlen gazdagságra és hatalomra tegyek szert. Nos, miért ne? Miért ne adhattam volna neki? A szegény ürge nyilvánvalóan úgy szenvedett a hormonjai elvesztésétől, mintha állandóan másnapos lenne. Igen, lehettem volna kedvesebb.
Második pont: Margerynek tényleg nehéz időszaka volt a gyerekekkel meg minden, és az összes nap közül ezen a napon várható volt, hogy bepöccen.
Harmadik pont: Éppen most örököltem egy átkozott pénzverdét!
Miért nem használtam – megdöbbentő világossággal hasított belém a gondolat – Otto bácsi pénzének egy részét, hogy mindnyájunk életét megkönnyítsem?
Kettesével véve a lépcsőfokokat fölvágtattam. – Margery – kiabáltam. – Margery, bocsáss meg!
- Azt hiszem, jobb lenne, ha… – kezdte, aztán felnézett Gwennie-ről, és meglátta az arcomat.
Azt mondtam: – Nézd, szívem. Kezdjük újra. Sajnálom szegény Winnie-t, de felejtsük el őt, hm? Gazdagok vagyunk. Kezdjünk el úgy élni, mintha gazdagok lennénk! Menjünk el valahova, csak mi ketten – még korán van! Hívunk egy taxit, és bemegyünk New Yorkba – végig taxival, miért is ne? A Colony-ban eszünk majd, és megnézzük a My Fair Lady-t az ötödik sorból – elég jó helyeket lehet szerezni, azt mondják, egy százasért, vagy valahogy úgy. Miért is ne?
Margery felnézett rám, és hirtelen elmosolyodott.  – De – és megsimogatta Gwennie fejét. – A gyerekek. Velük mi lesz?
- Hívj bébiszittert – kiáltottam. – Mrs. Schroop örülni fog a munkának.
- De ilyen hirtelen szólni neki…
- Margery – mondtam – nem öröklünk egy vagyont minden este. Hívd föl.
Margery felállt Gwennie-vel a karján, és mosolyogni kezdett. – De hát – mondta – ez jól hangzik, Harlan! Miért is ne, ahogy te mondod? Csak… emlékszel Mrs. Schroop telefonszámára?
- Benne van a telefonkönyvben – mondtam neki.
- Nem, a régiben volt benne. – A szemöldökét ráncolta. – Ezerszer elmondtad. Nem a saját nevén szerepel, hanem a veje nevén. Jaj, mi is az a szám…
Egy vékonyka hang odalentről azt mondta: – Ovington nyolc-nulla-nulla-tizennégy. Arthur R. Sturgis néven van jegyezve, Universe Sugárút 41.
Margery rám nézett, én meg rá.
Határozottan azt mondtam: – Ki az ördög mondta ezt?
- Én voltam, Apu – mondta a hang tulajdonosa, miközben mind a hetven centijével megjelent a lépcső lábánál. Egyik kezével meg kellett támasztania magát, mert még nem tudott rendesen járni; a másik kezében azt a zömök üvegcsét tartotta, amit Winnie elejtett.
Az üveg üres volt.

Nos, természetesen már nem lakunk Levittownban.
Margery és Gwennie és én mindent megpróbáltunk – a nevünk megváltoztatását, a hajunk befestését, egyszer még a plasztikai műtétet is. Semmi haszna nem volt, úgyhogy ugyanazzal a sebésszel visszaoperáltattuk magunkat.
Az emberek állandóan felismernek.
Legtöbbször csak föl-le cirkálunk a U. S. J. I. partja mentén a jachtunkkal, a húszmérföldes határon belül. Amikor utánpótlásra van szükségünk, elküldünk a legénységből valakit a motorcsónakkal. Ez kockázatos, igen. De nem olyan kockázatos, mint ha kikötnénk egy másik országban; és egyszerűen nem akarunk visszamenni J. I.-ba, ahogy mostanában nevezik. Igazán nem lehet hibáztatni minket. Neked hogy tetszene ez az egész?
Azt kívánom, bárcsak békén hagyna.
Úgy áll a dolog, hogy mi csak cirkálunk föl-le, neki meg időnként eszébe jut felhívni minket az adó-vevőn. Tegnap hívott, ami azt illeti. Azt mondta: – Nem maradhattok ott örökre, Apu. A fő hajtóművetek javítása tizenegy hónap, hét nap után esedékes, és ti tíz hónapja és hat napja vagytok úton. Mit használtok tejtermékek helyett? A rakománynak, amit Jacksonville-ben fölpakoltatok, már múlt csütörtökön el kellett fogynia. Semmi értelme éheztetni magatokat. Különben is, ez nem tisztességes Gwennie-vel és Anyuval szemben. Gyertek haza. Csinálunk neked helyet a kormányban.
- Kösz – mondtam. – De nem, kösz.
- Meg fogod bánni – figyelmeztetett, meglehetősen kedvesen. És letette.
Hát, távol kellett volna tartanunk azoktól a tablettáktól.
Azt hiszem, az én hibám volt. Figyelnem kellett volna, amikor öreg Winnie – Isten nyugosztalja, bárhol is van – azt mondta, hogy az élethosszig kitartó adag három tabletta minden tíz kiló testsúlyra. A gyerek csak tizenkét kiló volt, amikor utoljára orvoshoz mentünk vele; természetesen, miután lenyelte a tablettákat, már nem vihettük. És legalább egy tucatot megevett.
De azt hiszem, Winnie-nek igaza volt.
Akárhogy is, a világ már szépen halad afelé, hogy meghódítsák. Az Egyesült Államok tizennyolc hónap alatt megadta magát a Juvens Imperatornak, ahogy magát nevezi (és ezért Margery-t hibáztatom – én sose használtam latin szavakat a gyerek előtt), a 256 000 dolláros kérdéssel elkövetett szenzációs puccs és a későbbi sikere után, amit a szójabab határidő-ügylet és az Egyesült Acél magánrészvényeinek felvásárlásával aratott. A világ többi része már csak idő – ráadásul nem nagyon sok idő – kérdése. Bár ezt senki nem tudja; ezért nem merünk külföldön kikötni.
De ki gondolta volna?
Úgy értem, néztem a beiktatását múlt októberben, a tévében. Az ország néhány nagyon különleges embere vezényelte le, semmi kétség. De valaha is gondoltad volna, hogy megéred, hogy egy miniszter egyik kezét feltartva, másik keze hüvelykujját a szájába véve tesz esküt a kisfiamnak?

Frederik Pohl novelláját Györe Bori fordította

Címkék: , , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
wow

OFF SCREEN

enderlead

KRITIKA

pirxtitle

MONSTER OF THE WEEK

felhoatlaszlead

KRITIKA

looper1

INTERJÚ

sellars_jgb_02_empire

ESSZÉ

11840lead

MONSTER OF THE WEEK

becka

MONSTER OF THE WEEK

0

MONSTER OF THE WEEK

generation-x_480_poster

MONSTER OF THE WEEK

never-let-me-go-movie-poster-11

KRITIKA

censored

MONSTER OF THE WEEK

qpid

MONSTER OF THE WEEK

AdjustmentBureau-022111-0016

KRITIKA

jopgidjjaqoebig

MONSTER OF THE WEEK

nyuszi

MONSTER OF THE WEEK

the prestige

ESSZÉ

atokeletestrukk04

ESSZÉ

guardianlead

AJÁNLÓ

zero4

KRITIKA

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu