A képregények lapjairól szalajtott szuperhősök világát szoros kapcsolat fűzi az ősi mítoszokhoz, amin az sem változtat igazán, hogy az ezredforduló óta épp a maskarás igazságosztók demitizálása jelenti a műfaj egyik legfontosabb trendjét. A természeti törvények felett álló istenek és héroszok, valamint az ő kalandjaikat elregélő történetek alapvető civilizációs igényt elégítenek ki, melyet még a racionális megismerést piedesztálra emelő felvilágosodás sem volt képes végérvényesen felszámolni, pusztán áttessékelte rendkívüli képességekkel felruházott hőseinket az Olümposz ködbe burkolózó csúcsáról a fikció szigorúan ellenőrzött rezervátumába. A mitológiai eredet egészen nyilvánvalóan lepleződik le a Thorban, mely felvállaltan a germán hitvilág egyik rettegett istenét emelte be az újkori szuperhősök panteonjába.

A villámok hirtelenharagú ura már 1962-ben felbukkant a képregények lapjain, és hamar felvételt is nyert a Marvel kosztümös „bosszúállóinak” elitalakulatába, de mozifilmes debütálása mostanáig váratott magára. A hányattatott sorsú produkció ötletét még a Darkman forgatása idején felbuzdult Sam Raimi indította el a 90-es években, majd a projekt cirka másfél évtizeden át keringett Hollywood útvesztőiben, mire most végre megérkezett a mozivásznakra. A rendezői székbe végül a Shakespeare-specialista Kenneth Branagh került, amit meglehetős gyanakvással fogadtak a rajongók, hiszen az angol direktor eddig korántsem látványos szuperprodukciókkal, hanem színházi beállítottságú Shakespeare-adaptációkkal jeleskedett. Ezzel a szakmai előélettel várható volt, hogy Branagh leginkább a történetben rejlő királydrámára fókuszál majd, és valóban az asgardi uralkodóházat behálózó intrikák kapták a legnagyobb hangsúlyt a filmben, nem pedig Thor földi megpróbáltatásai, mely az alapul vett képregényfolyam cselekményének nagy részét kiadta. A félelmek abból a szempontból alaptalannak bizonyultak, hogy a rendező sikeresen adaptálta a színpadi logikát a fantasy-keretekhez, hiszen képes volt szuggesztív kulisszákat teremteni pixelekből is – a látványos CGI-díszletek között zajló sztori azonban már komoly kívánnivalókat hagy maga után.

A fantasy-birodalom pazar vizuális megjelenítése ugyan fontos tényező, a legfőbb kihívást viszont épp az jelentette az alkotók számára, hogy vajon sikerül-e impozánsan kirajzolni a különböző világok között ugráló történet egységes ívét, és legalább minimális hitelességgel felruházni a központban álló karakterfejlődést. Thor ugyanis pedagógiai célzattal köt ki földünkön: apja, a végtelenül bölcs Odin taszítja le az emberi létbe, hogy szerény sárgolyónkon próbálja meg levetkőzni súlyos jellemhibáit, amelyek méltatlanná teszik Asgard trónjára. Pórul járt istenünk számára végül az igaz szerelem megélése hozza el a megtisztulást, mely egy rámenős és szemrevaló asztrofizikus képében a szó legszorosabb értelmében trafálja el a puszta közepén. A jellemfejlődés katalizátoraként szolgáló szerelmi szál azonban borzasztóan elnagyoltra sikerült. Pár kínosan döcögő dialógus és egy kidolgozott felsőtest igéző ereje hivatott jelképezni a dimenziókon átívelő érzelmi kötelék kialakulását, így a néző sajnos kénytelen bemondásra elhinni a főhős példázat-értékű megjavulását. Ugyanez a felületesség jellemzi az egymásba gabalyodó világok közti feszültség bemutatását is, melyet szintén kiélezett konfliktusként igyekszik tálalni a film, majd zavaró hirtelenséggel megfeledkezik róla. A tudóscsoport ernyedt szkepticizmusának észrevétlen és indokolatlan elpárolgása után mindenki magától értetődő természetességgel kezeli a germán istenek létezését, ami egy pillanat alatt hatályon kívül helyezi a tudományos világszemlélet és a mitikus világkép közt kibontakozó ellentétet.

A filmben megjelenített világokat ráadásul stilárisan sem sikerült egybefogni az alkotóknak, hiszen az asgardi eseményeket átitató drámai hangvételt alapjaiban kezdi ki a földi cselekményszál gyermeteg humora. A Vasember lazasága ad itt félresikerült randevút a mitológiai fantasy patetikus komolyságának, ám előbbi habkönnyű eleganciáját sehogy sem sikerült közös nevezőre hozni utóbbi tragikus színezetével. Ez a feloldatlan modalitásbeli kontraszt tovább mélyíti a szakadékot az eleve problematikus kapcsolatban álló isteni és emberi szféra között, amiből kifolyólag a fináléhoz közeledve nem csak a szereplők, hanem a néző számára is lehetetlenné válik a köztük való átjárás. A forgatókönyvírói szándék alapján a lelki újjászületésért felelős földi száműzetés komikus kalandtúrává, röpke isteni mókává degradálódik, ami után még üresebben csengenek az alászállás tanulságait levonó Odin bölcselkedő frázisai.

Persze a shakespeare-i mélységű lélekrajz nem szerepel a képregényfilmekkel szemben támasztott alapvető elvárások listáján, de a karakterek totális egysíkúsága és a hiteltelen jellemfejlődés oly mértékben akadályozza a történet átélhetőségét, ami már egy nyár eleji popcorn-mozinál is zavaróan hat. A forgatókönyv ezen eltántoríthatatlan felszínességén végül még az amúgy ígéretesen induló asgardi cselekményszál is elbukik, hiszen hiába az impozáns kulisszák, ha nincsenek érdeklődésre számot tartó szereplők, akik életet vihetnének a kihalt palotatermekbe. Az utolsó képzeletbeli rovarig kidolgozott Pandorával ellentétben, Asgard – retro sci-fit és középkori vonásokat elegyítő – világából csak távoli látképeket kapunk, a fenyegetettség alatt álló népet mindvégig csupán egy maroknyi udvaroncból álló, divatosan multi-kulti bagázs képviseli, amely a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető többnek olcsó papírmaséfigurák hevenyészett gyűjteményénél. Ősrégi tömegfilmes bölcsesség, hogy figyelemre méltó hősök híján már csak az antagonista mentheti meg az egyszeri mozinézőt. Ezúttal sincs másképp: az egész filmben Thor hasadt identitású fivére az egyetlen árnyaltabb karakter, de ő is inkább csak be nem teljesült ígéretként hordja magában a megfelelő asszisztencia nélkül kibontathatatlan drámai potenciált.

Az összecsapott forgatókönyv sajnálatos eredménye, hogy a szereplőgárda patinás névsora legfeljebb stáblistán tűnik fel. Anthony Hopkins, Natalie Portman, Rene Russo vagy épp Stellan Skarsgård ugyan csuklóból hozzák a kötelezőt, de egy pillanatra sem villantanak fel semmit a tőlük megszokott intenzív színészi jelenlétből. Az egymással szembeforduló testvérpárt alakító Chris Hemsworth és Tom Hiddleston egy hajszálnyival nagyobb terepet kap, így van is egy-két jól eltalált pillanatuk, de a rájuk testált karakter ívét ők sem képesek hosszú távon hitelességgel felruházni.

Végső mentsvárként marad tehát a látvány, melyért elsősorban a – már említett – teátrális asgardi palotabelsők, néhány tisztességesen koreografált akciójelenet és az ennél a léptéknél immár kötelező 3D felel. Kissé ironikus az a tény, hogy épp a nagyszerű színészvezetéséről híres Branagh szorul rá ennyire a film attrakciós jellegére, de tulajdonképpen nem is olyan meglepő kudarc, hogy egy színházi intimitáshoz szokott rendező nem képes beépíteni alkotói erényeit egy hollywoodi blockbuster gépezetébe.