Az első két X-Ment dirigáló Bryan Singer produceri közreműködésével Matthew Vaughn sikeresen köszörüli ki az X-Men – Az ellenállás vége által ejtett csorbát. A mutánsprequel könnyedén állhat be az attrakció-orientált, legtöbbször pejoratív értelemben használt nyári blockbusterek közé úgy, hogy közben az izgalmas karaktereket és a fajsúlyos konfliktusokat sem kell nélkülöznünk. Vaughn teljesítménye több mint bravúros, előzményfilmje inkább a James Bond-saga egy el nem mesélt fejezetére, mintsem egy kánikulai délután bugyuta effektparádéjára hasonlít.

Pedig a feladat nem volt egyszerű. Az X-Men kezdetek: Farkassal (2009) egyszer már megkísérelték a nevezetes képregény-szereplők mozgóképes gyökereit feltárni, az egyik legnépszerűbb karaktert középpontba állító spin-off viszont csúfos kudarc lett – a vészféket behúzták, ideje volt más irányba terelni a franchise-t. Keresve sem találhattak volna Vaughnnál alkalmasabb jelöltet a feladatra, aki eddigi, mindössze négy filmet számláló rendezői pályafutása során bebizonyította, hogy műfaji környezettől függetlenül is megállja a helyét, ahogy ezt a Torta (2004) c. gengszterfilmben, a Csillagpor (2007) romantikus fantasy-jében vagy legutóbb a szuperhősfilmeket pellengérre szegező HA/VER-ban (2010) láthattuk. Az eredetileg Magneto eredettörténeteként dédelgetett X-Men-projektet kibővítették, és lágerdráma helyett az egykori szövetségesek, későbbi nemezisek, Charles Xavier (X professzor) és Eric Lehnsherr (Magneto) találkozását, illetve a mutánsiskola megalapításához vezető utat állították az opus gyújtópontjába.

Vaughn már a 2000-es X-Menből egy az egyben átvett felütéssel jelzi, hogy prequeljével az azóta is etalonként számon tartott – és nem utolsósorban a képregényfilm-reneszánszért egy személyben felelős –, Singer által kitaposott ösvényt követi. Magneto haláltábort is megjárt karakterében és a benne fortyogó bosszúvágyban találja meg az X-Men: Az elsők legfontosabb sorvezetőjét, a fiatal Eric-et alakító Michael Fassbender pedig nem hazudtolja meg magát: karizmatikus alakítása és a végletek között oszcilláló érzelmei a film legizgalmasabb szereplőjévé teszik, míg a higgadt racionalitást képviselő, humanista Charles-t megformáló James McAvoy-nak jut a kevésbé látványos, de nem kevésbé fontos szerep. Közös szcénáik, filozofikus sakkmeccseik és elkerülhetetlen összekülönbözésük alkotják az opus érzelmi és gondolati magját, és ugyan komoly elődöknek – a shakespeare-i iskolát öregbítő Sir Patrick Stewartnak és Sir Ian McKellennek – kellett megfelelniük, egyáltalán nincs okuk a szégyenkezésre. (S mivel tudvalevő, hogy a most taglalt darab egy új trilógia felütése, megnyugodhatunk: a kultikus brand jó kezekben van.)

Ám az X-Men-univerzumban számtalan különleges képességgel megáldott (megvert?) egyed létezik, vagyis nem csak Eric és Charles az egyetlen múltbeli traumákkal és jelen idejű kétségekkel rendelkező karakter. Vaughn figyelemreméltó magabiztossággal zsonglőrködik a sok szereplőt felvonultató forgatókönyvvel (amit az X-Men – Az ellenállás végét dirigáló Brett Ratner és az X-Men kezdetek: Farkast tető alá hozó Gavin Hood korántsem mondhat el magáról), a bő kétórás játékidő alatt egy percre sincs megállás, mégsem érezzük azt, hogy valami vagy valaki kimaradna. (És akkor a szezon legparádésabb cameóját még nem is említettem. Így kell felhasználni az alacsony korhatárbesoroláshoz „járó” egyetlen ‘fuck’ szócskát.) Ritka blockbuster-mutánsról van tehát szó, hiszen pontosan az effajta filmeknél szokott a mindenkori kritikus a kidolgozatlan, CGI-dömping alá rendelt karakterek és a tessék-lássék konfliktusok miatt fanyalogni, Vaughn könnyednek tetsző és olykor nagyon humoros moziját nézve viszont ez fel sem merülhet. Magával ragad a narratív, szédítően sok helyszínt érintő sodrás, miközben a pazarul megidézett hatvanas évek retro-virazsírjával, illetve a Kevin Bacon által játszott antagonista harmadik világháborús törekvéseivel a rendező őfelsége hőn szeretett titkosügynöke előtt is tiszteleg. A hidegháború és a kubai rakétaválság kulisszája előtt zajló globális kaland mintha csak egy meg nem filmesített Bond-misszió lenne, amelyben a spéci kütyüket nem Q adja a világmegmentő szmokingos kezébe, hanem genetikai mutáció útján maga a természet.

Az X-Men: Az elsők példaértékű prequel, melynek az sem von le egy csöppet sem az értékéből, hogy a két protagonistát már régóta ismerős dilemma gyötri (elnyomó felsőbbrendűség a gondtalan közös élettel szemben) és mindannyian tisztában vagyunk a végkimenetelével. Vaughn mindezt azonban átélhetően, lendületesen és nagyszerű színészeinek köszönhetően drámaian tudja a vászonra komponálni (kivált Charles megbénulását), a szovjet-amerikai vetélkedés történelmi körítésével pedig a Singer X-Men-filmjeit alapvetően meghatározó (lásd a mutánsokat körülvevő emberi jogi perpatvart), hitelesítő kontextusba is helyezi kálváriájukat. Míg a nyári blockbustereknél az elsődleges közönségvonzó potenciált a látványos és monstre akciójelenetek jelentik, Vaughn opusánál csak zárásként említeném meg, hogy igen, mellesleg impresszív akciójelenetek is vannak a filmben, de hála az alkotóknak, nem ez az elsődleges tényező, ami definiálja azt.