RISE OF THE PLANET OF THE APES

KRITIKA

Kire ütött ez a gyerek? (Rupert Wyatt: A majmok bolygója: Lázadás)

Megyeri Dániel

2011/08/19

Az újrahasznosítást új szintre emelő Álomgyárban remake-ek, rebootok, sequelek, prequelek, spin-offok és rip-offok követik egymást, a gyanútlan fogyasztó egyre kevésbé lehet biztos a gyöngyvásznon pergő képkockák valódi eredetében. A kreativitás tátongó vákuumában a fent említett kifejezések legtöbbször pejoratív értelemben használatosak, hiszen miként az újramelegített étel sem ér fel egy friss fogás gasztronómiai élményével, úgy a sokadszorra lenyúzott rókabőr is gyomorforgató szagot áraszt magából. Mindez A majmok bolygója-sorozat esetében hatványozottan igaz: az öt, meglehetősen ingadozó minőségű folytatással és Tim Burton rosszemlékű remake-jével beszennyezett klasszikusra igencsak ráfért az újrafazonírozás, de azt senki sem várta, hogy az egyfilmes Wyatt (Menekülők) a nyár egyik legjobb mozijával és a filmtörténet tán legjobb animált karakterével teszi ezt. Hail Caesar!

Wyattnak hollywoodi értelemben véve nem volt nehéz dolga, hiszen nem kötötték kezét sem nagy büdzsék körül ólálkodó producerek, sem A majmok bolygója-sorozat szerteágazó kánonja. „Csupán” azt kellett bemutatnia, hogyan kezdődött az emberszabásúak uralma, és hogy mi volt a genezise az emberi faj állati sorba taszításának, de ezen kívül szabadjára engedhette saját és forgatókönyvírói fantáziáját. Mindebben a Weta Digital szakemberei – a filmipar legnagyobb effektmágusai – és Andy Serkis állhatatos motion capture alakítása állt segítségére, s fantasztikus teljesítményükkel sikerült elérni a kvázi lehetetlent: a majmok, az emberek kihalásához vezető lázadását egy animált, és a játékidő nagy részében néma karakter CG-szemein keresztül bemutatni. Mert ugyan van egy átélhető, drámai emberi regiszter is, a hübriszéért felelni kénytelen tudóssal és Alzheimer-kórban szenvedő édesapjával, Wyatt azonban jó érzékkel minden emberi kapcsolatot ellenpontozásra használ. Caesar az egykori zenetanár fokozatosan halványuló elméjével párhuzamosan ébred öntudatára, az állatmenhely – a rendező első filmjének műfaji motívumkincsére rímelve – börtönként funkcionál, ahol az egész életében háziállatként tartott majomnak a saját bőrén kell megtapasztalnia a hierarchia dinamikáját. Az ízlésesen kurta szerelmi szál is csak a majom magányát hívatott érzékeltetni, ezen túl pedig Caesar néma szemlélőként nem csak azt éli meg, hogy állattársai egymással milyen kegyetlenek tudnak lenni. Az embertelenség netovábbjaként nem csak a könyörtelen kínzásokat kell elszenvednie, hanem azzal is kénytelen szembesülni, ahogy az emberek egymással bánnak (lásd a tudós apjának autós jelenetét, vagy az állatmenhely halk szavú asszisztensének terrorizálását).


És amikor azt írom, megéli, nincs benne egy csipetnyi csúsztatás sem. Wyatt Caesar perspektívájából ábrázolja az eseményeket, az ő oldalán nyargalunk át az érzelmek széles spektrumán, magunkon érezzük az ártatlan kíváncsiságát, a dühét, a bánatát, a frusztráltságát, az örömét, a sértettségét és a szabadság utáni legyűrhetetlen vágyát. Az értelmi szintje növekedésével arányosan ébred rá a valódi hovatartozására, hatalmas karakterívvel rendelkezik, amelyen olyan finom lépésekkel haladunk evolúciójának végkifejletéig, hogy az embert szabályosan libabőr borítja. Serkis neve a digitális paradigmaváltás beköszönte óta tán az egyetlen, ami mára teljesen összeforrt animált figurák életre keltésével (az azóta hivatkozási pontként emlegetett Gollam után a King Kong-remake-ben is ő lehelt életet a címszereplőbe), „emberi formájában” még nem jött el számára az a film, amiben igazán kibontakozhatott volna, viszont abban egészen egyszerűen nincs párja kerek e világon, amit a motion capture gúnya felöltése után művel. A 21. század „némafilmes” színésze ő, a CGI-éra ezerarcú embere, akinek a mimikája többet nyom a latban, mint bármely más színészéé, és aki szó szerint az egész testével játszik. Eléri azt, ami például a Robert Zemeckis-ciklus (Polár Expressz, Beowulf, Karácsonyi ének) mindegyik filmjéből oly fájóan hiányzott: életet ad a pixelhalmazoknak. Sajnálatosan alulreprezentált szegmense ez a színészi hivatásnak, de Serkist ez láthatóan nem foglalkoztatja, mi több, egyszemélyes követként az évek során sikerült ráirányítania a figyelmet a motion capture eljárásban rejtező valódi értékekre – olyannyira, hogy Caesarral kapcsolatban beindult a lobbi egy új Oscar-kategória létrehozásáért. És az ügyért nem fél feláldozni azt, ami a színészszakma első számú valutája: az arcát. Nem lehet őt eleget magasztalni.

Ahogy Wyattet sem. Kivételes arányérzékkel rendezte meg A majmok bolygója: Lázadást, nem szaladt el vele a ló, és még az 1968-as eredetire tett utalások sem tolakodóak. A finálé pazarul kivitelezett akciójeleneteiben sem lehet túlkapást felfedezni, végre egy direktor, aki két lábbal a földön áll akkor, amikor legtöbb kollégája robbanásokkal, 3D-vel és hamari kamerarángatással terelné el a figyelmet arról, amiről a filmeknek elsősorban szólnia kellene: a karakterekről és a történetről. (Idézzük csak fel a zárlat egyik legmeghatóbb momentumát, az igazi bajtársiasság Wyatt-féle gorilla-megfelelőjét.) Dicséretes továbbá az is, hogy merte megtartani a karakter-centrikusságból fakadó, jó értelemben vett kisléptékűséget: nem ebben a filmben fordul át rémálomszerű disztópiába a világ, nem fognak majmok egy csapásra metropoliszokat uralni. Hiszen ez Caesar története, az emberszabászú Spartacus csapata élén mindössze egy San Francisco-közeli nemzeti parkba szeretne eljutni.

Annak pedig csak örülni lehet, hogy a megérdemelten hangos – mind kritikai és anyagi értelemben vett – siker és a nyitott vég bizonyára hamarosan folytatást fial, amely lehetséges cselekmény-morzsáit is ügyesen szórja el Wyatt az emberiség kihalásának a 12 majomra (pun intended) emlékeztető okától kezdve az alapvetően nem gyilkosként bemutatott Caesar (egy embert öl meg, azt is véletlenül) és a jóval radikálisabb fonákjaként exponált Jacobs közti, jövőbeli konfliktusig és a majomtársadalom elkerülhetetlen megosztásáig. A kritikus pedig csak remélni tudja, hogy a sequelben a dollárra éhes producerek nem veszik ki Wyatt kezéből a gyeplőt.
YouTube előnézeti kép

Címkék: , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
majmoklead

KRITIKA

thor2lead

KRITIKA

enderlead

KRITIKA

Tűzgyűrű

KRITIKA

Az acélember

KRITIKA

Sötétségben - Star Trek

KRITIKA

Vasember 3

KRITIKA

feledéslead

KRITIKA

Cowboys-and-Aliens-007

KRITIKA

calead

KRITIKA

translead

KRITIKA

super8-4

KRITIKA

x-menazelsoklead

KRITIKA

paulkritikalead

KRITIKA

AdjustmentBureau-022111-0016

KRITIKA

hercules-dwayne-johnson-picture

KRITIKA

guardianlead

AJÁNLÓ

zero4

KRITIKA

savingmrbanks2

KRITIKA

hungergames2lead

KRITIKA

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu