A posztmodern mozi Új-Hollywooddal karöltve sok szépet és jót adott a XX. század végi, XXI. század eleji filmkultúrának, ilyen például a vaskos, önreflektív ironizálás, a blockbuster-stratégia, illetve az ezekkel általában összefüggő műfajhibriditás. Ez utóbbi olyannyira áldásos hatású, hogy már a hetvenes-nyolcvanas években is komoly múlttal, hagyományokkal rendelkező filmtudomány egyenesen laboratóriumi szakaszába lépett miatta– egyenruha nélküli kritikusok, esztéták, filmteoretikusok gondos boncolások, vizsgálatok, vágáselemzések és mémkutatások során dekódolják az adott mű DNS-ét, precízen lerajzolva annak geneológiáját, esszényi tautológiákba ágyazva annak minden snittjét.

Van is miért kutakodni, hiszen a zsánermixek igen sokrétűek, az elmúlt negyven évben szinte minden kombinációt kipróbáltak, hol professzionális nagyköltségvetésű filmgyártási kereket közt, hol underground, olcsó szennystúdiók berkeiben. A keveredés azonban az esetek nagy többségében zsigeri élvezeteket célzó műfajok (pornó, horror, vígjáték) és tematikus zsánerek közösüléséből jön létre, a cél pedig minden esetben egy és ugyanaz: a lehető legnagyobb célcsoport lefölözése és a nézői elvárások megduplázása.

Brian Grazer és Ron Howard producerként tutira ment, cégük, az Imagine Entertainment a duplafenekű, manapság újra szaporodóképes westernt és a mindig népszerű sci-fit kebelezte be, mely ráadásul képregényes pedigrével rendelkezik. A nézői elvárásokat fanyar humorral már a mindent eláruló címmel maximálisan kiszolgálják, mindennek tetejébe filmjüket nyári premierrel időzítik, igazi, bombasztikus blockbustert remélve. Régi recept ez, Jon „Vasember” Favreau-nál pedig keresve se találhattak volna alkalmasabb arcot e szép hagyományú popcornmozi-gépezet irányítására, amit ráadásul bejáratott ikonok, a cowboykalapos Harrison Ford és James Bondot hibátlanul visszacsillantó Daniel Craig turbóz fel – ezzel a mecha-korcsegyeddel azonban épp az a baj, hogy olyannyira olajozottan működik, hogy mindenféle nyomok vagy utórezgések nélkül közlekedik át a nézőn.

A westernközeg, mely eddig kisebb (Jonah Hex) vagy nagyobb (Wild Wild West – Vadiúj Vadnyugat) sikerekkel párosodott a sci-fivel, a high-tech fémek csörömpölése csodás összhangot alkot a sarkantyúk csengésével-bongásával. A Cowboyok és űrlényekben is kényelmesen csörgedez a westernkaland minden tipikus motívuma, konfliktusa és drámája, a posztkolonialista szósz is finoman nyákosítja a Vadnyugat porát a kissé robusztus masinára (a fejlettebb technológiával rendelkező idegenek leigázzák a fejletlenebb technológiával rendelkezőket; az indiánok és a sápadtarcúak összefognak), mely kiváló ütemmel, a vártnál viszont kicsit kevesebb humorral zakatol a szép tűzijátékkal díszített vég felé. Mindenki egyszerű, szikár, klasszikus időket idéző motivációval rendelkezik – a lovasokat az elrablottak felkutatása hajtja (á la Az üldözők), az űrlényeket pedig a gonosz, majdani inváziót elősegítő kíváncsiskodás.

Minden a helyén van tehát, hogy Favreau műve, ha mást nem is, de az „igazi posztklasszikus mozi” feliratú plecsnit kiérdemelje. Mert bár korcsnak tűnik, mégis tökéletesen tiszta egyede a szép emlékű 80-as 90-es évek mohó, totális szórakoztatást preferáló sikermozijának. Túlcizellált mintadarabként hiányzik belőle az izgalmas könnyedség, ám mivel ez a fajta filmpopuláció erősen kihalófélben van, egy tiszteletkört megér.