Az animációs versenyfilmek második blokkja a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hegemóniáját mutatja, ám az elsőre impresszívnek tetsző dominancia önmagában még nem jelent egységes színvonalat. Cinefestes celluloid-céllövöldémben ezen kívül egy hipnotikus művészfilmre (Rákcsapda), egy arcpirítóan gyenge férc-westernre (Jonah Hex) és egy kuriózumszerű magyar vonatkozásokkal bíró francia drámára (A gyermekeim apja) vetettem szemet.

Nofene, ki gondolta volna? Kisütött a nap, nem is hiszek a szememnek. Fülemben még az előző éjszaka hangjai csengenek, ha valakit érdekel, a Folkfree adott erősen közepes, de a nagyközönséget annál jobban megnyerő koncertet. Második reggelemen vidám rutinnal tömöm meg ömlesztett sajttal és felvágottal a zsemlét, s elégedetten csámcsogva állítom össze a vasárnapi programomat: animációs blokkal indítok majd, az összeállítástól pedig nem kisebb dolgot várok, minthogy helyreállítsa a magyar animáció előző nap kissé megcsorbult renoméját. Azon kedves olvasók megnyugtatására közlöm, akik esetleg aggódtak volna újabb miskolci eltévelyedésem miatt: ezúttal jó helyen szállok le a villamospótló buszról (juhé!), és – mivel még van egy kis időm, mielőtt a mozizás éber álmába zuhannék – szemügyre is vehetem a hétvége miatt teljesen kiürült belvárost. Mit ne mondjak, kissé lehangoló, poszt-apokaliptikus látványt nyújt. Gyors ebéd, s miközben azon morfondírozok, hogy vajh’ hová tűnt a fűszer a hagymakrémlevesemből, Lewis Hamilton kipottyan a monzai nagydíj vetélkedéséből.

Martinus Klemet: A levegőben

A Művészetek Házát már második otthonomként, majdnem megszemélyesítve köszöntöm, majd azzal a tudattal helyezkedek el az Uránia terem egyik ülésébe, hogy itt bő hat órát fogok eltölteni – még ha nem is pont ezen a helyen. Mivel némi koncepciót vélek felfedezni abban, hogy a szervezők ebbe a blokkba sűrítették a magyar nevezések nagy részét, először a kisebbségben lévő külföldi darabokról emlékeznék meg. Martinus Klemet A levegőben (In the Air, 2009) c. szösszenete fanyarul pazar médiakritika: egy monokróm világ balga lakói ostoba birkaként kezdik el a televízióban vagy monitorban látott eseményeket/cselekvéseket hajszálpontosan utánozni. Egy agyafúrt bankrabló a biztonsági kamera előtt egy deszkához veri a fejét, a felvételt ellenőrző őr ugyanezt teszi: a saját fejét veri az asztalhoz. Miután elájul, a kasszafúróknak nyert ügyük van. A mute gombbal lenémított utasok heves jelbeszédbe kezdenek, mikor a képernyőn jeltolmács bukkan fel. Ravasz, asztronautának öltözött farkaskutya repülésre ösztökéli a világ lakosságát, miután Klemetnek még az amerikai Holdra szállást is sikerült kifiguráznia. A levegőben ötletes és említésre méltó darab. Csak szólok.

Filip Kruppa és Iveta Tichá Légy (The Fly, 2009) című abszurdja egyetlen csattanóra van kifuttatva (két gonosz légy a bolondját járatja egy mohó társukkal, aki csúnyán pórul jár), nem bőbeszédű, kellően rövid és humoros. Nekem való. Angela Steffen Élettere (Lebensader, 2009) non-narratív képernyő-pihentető, egymásba fonódó absztrakt formák és különös, evilági és nem evilági teremtmények hipnotikus tánca zajlik a szemünk előtt. A stílus és a két humanoid karakter kidolgozása valahol az általunk jól ismert Magyar Népmesék folk-cirádái környékén gyökerezik, és még ha a dekódolás nehézkes is, élvezettel merülünk alá az eklektikus szín- és formaörvényben. Az Uszodát (Swimming Pool, 2010) ezután a kívülálláshoz intézett ódaként lehet elkönyvelni. Alexandra Hetmerova bátran kacskaringózó vonalakkal és leheletfinom gegekkel sodorja egymás mellé az illegalitás homályában fürdőző párocskát, akik – miután felfedezték, hogy együvé tartoznak – felszabadult szinkronúszással idézik fel letűnt korok Busby Berkeley-musicaljeit és a tánc harmóniájában összeolvadó Fred Astaire-Ginger Rogers párosokat. Marina Moshkova Hangsoronjának (In Scale, 2009) középpontjában egy geometrikus vonalakkal, körzővel, vonalzóval, szabályos iskolai szerkesztéssel felskiccelt madárka áll. A deus ex machina kreatív közbeavatkozásával a Menő Manó (La linea, 1972) szabadon alakítható mű-univerzuma előtt tiszteleg az opus, a kismadár fészekrakási kísérleteinek világméretű kataklizmává fokozódása pedig Tex Avery örökbecsű munkásságát idézheti fel. Sokat nevettem rajta.

Angela Steffen: Élettér

A blokk magyar szegmensében mind formailag, mind tematikailag ingadozó darabok találhatóak. Egyedül Bertóti Attila Ariadné fonalát (2009) nem fogom említeni, nem azért, mert nem érdemes rá (sőt!), hanem nemes egyszerűséggel azért, mert a PrizmaOnline hasábjain, pontosabban az ANIMATÉKA rovat keretei között már bővebben megemlékeztünk a darabról.

Szembetűnő, hogy ezek közül némelyik vizsgafilmnek készült, de ezt Balla Tóth Rolandnak és az Ára 2,70 Ft-nak (2009) nem tudom, és nem is akarom elnézni. Az élőszereplős felvételek és plánok bumfordiak, a keverés iskolás, a hangeffektek pedig fülbeötlően műviek. A kidobott fűszeres dobozkát megelevenítő, stop motion trükkre emlékeztető CG-animációval önmagában nincsen probléma (még ha kissé barkács megoldásnak is tetszik), a „padláson titokban megelevenednek a tárgyak”-tematikával annál inkább. Újszerűségnek se híre, se hamva, a kivitelezés – ha már vizsgaszituációt említettem – jó indulattal is csak hármast érdemel. Lanczinger Mátyás All That Cats!-én (2009) viszont sokáig gondolkodtam. Nem azért, mert annyira letaglózó, vagy annyira komplex, ó, nem! Egyszerűen még most sem tudok napirendre térni afölött, hogy ezt valahogy sikerült rövidfilmnek eladni. A különféle szituációkban beatboxoló hip-hopper macskák laza (és mindenféle kapcsot nélkülöző) szkeccssorozata humor szempontjából a magyar Comedy Central legalsó bugyraiban vesztegel (csak miheztartás végett: az bizony nagyon mélyen van), filmfesztiválra nem, maximum két műsorajánló közé inzertált bejátszásnak jó. Vagy még annak sem. Kár is több szót vesztegetni rá.

Lanczinger Mátyás: All That Cats!

A Ne mozdulj! (2009) alkotója, Tóth Balázs sem tépelődhetett sokat azon, hogy mit szeretne rajzfilmbe foglalni. Ha a Jégkorszak-trilógiában ekkora népszerűségnek örvend Motkány, a falánk kis rágcsáló, akkor miért ne koppintsa le őt egy mosómedve személyében? Így lett a mogyoró-megszállott izéből kanos kis mosómedve, aki hibernált szerelmét szeretné minden áron magáévá tenni. Elárulom: sikerül neki. Most pedig eloszlatom a borzasztó suspense-érzetet: direkt a végére hagytam azt a két rövidfilmet, ami így vagy úgy, de lenyűgözött. Ha a tisztelt Olvasó már összecsapta dühében a laptopot, mondván „Átvert ez az idióta!”, annak azt üzenem, hogy a filmekről sem megyünk ki a vége előtt, nemde?

Szederkényi Bella kurta-furcsa coming-of-age történetében egy kamaszlány világa áll a feje tetejére. Illetve ő maga. Az Orsolya (2009) abszurd felütése frappánsan foglalja magában a kamaszodás, a felnőtté válás problémáját, és az azzal való megbirkózás igen is létező lehetőségét (helló, Alkonyat-rajongók!). Mulatságos szituációk során keresztül jut el Orsolya a megoldáshoz (nem csak a diszkóban töltött éjszaka, de még az utcán való közlekedés is kész rémálom ilyen állapotban), elvégre minden csak nézőpont kérdése. Mindenképpen meg kell említenem, hogy a dialógusokat alapvetően mellőző filmek között üde meglepetés volt végre emberi hangot hallani (Orsolya emellett végignarrálja a kálváriáját), bátran kéne használni ezt a hangsávot is, nyugodtan lehet párbeszédet is írni! És miként az Orsolya, a Simon vagyok (2009) is szubjektív nézőpontból megénekelt történet, Molnár Tünde minden szempontból bravúros opusa egy kutya szemszögéből regél a kiszakadni vágyásról, a sebességről és a bátor ebet éltető adrenalinfröccsökről. Simon harmonikus életet él, melankolikusan nézi, ahogy egy cserfes ikerpár játszadozik körülötte, igazán viszont csak akkor érzi elemében magát, amikor szaladhat, rohanhat, sebesen szállhat. Molnár keserédes drámája a csábító eszképizmus legszebb és legveszélyesebb következményeinek krónikája. Nem csak kutyákra várhat ez a sors.

Molnár Tünde: Simon vagyok

Másfél óra szünet, próbálom megnézni a Dargay-kiállítást, de valaki azt mondja, hogy vasárnap nincs nyitva – mire pedig kiderül, hogy mégis, már késő. Találok egy nyitva lévő boltot, magamhoz veszek némi édességet, hogy felkészüljek az előttem álló nagyjátékfilm-trióra.

A Rákcsapdával (Crab Trap, 2009) kezdek. Oscar Ruíz Navia francia-kolumbiai koprodukcióban készült alkotása minden ízében művészfilm, méghozzá a jobbik fajtából. Az epizodikus szerkesztésű, lassan hömpölygő történet főszereplője Daniel (Rodrigo Vélez letisztult alakításában), egy múltnélküli, sodródó turista. La Barrába, egy isten háta mögötti településre veti a sors, ahonnan motorcsónakkal szeretne továbbutazni. Igen ám, de a helyi halászok távol vannak, és pontosan senki sem tudja megmondani, mikor jönnek vissza, így Daniel megkezdi bizonytalan ideig tartó, trópusi Purgatóriumban töltött „vakációját”.

Mint említettem, a Rákcsapda epizódok egymás után láncolásával noszogatja előre komótos történetmesélését, főszereplőnk jócskán alulmotivált, nem tudunk róla semmit (Honnan jött? Hova tart? Mitől vörös és duzzadt állandóan a szeme? Spanglifüsttől, vagy attól, hogy minden éjszaka álomba sírja magát? Honnan van pénze? Ki az a nő a táskájába rejtett fotón?), Navia pedig a dialógusokat sem ereszti bő lére, a befogadó mégis átadja magát a varázslatos környezet delejes erejének. A jobbára helyi őslakos színészeket felvonultató, a hitelesség legerősebb bástyájaként működő szereplőgárda a film egyik legnagyobb erénye, s ugyan felvet egy-két fajsúlyosabb problémát Navia (helyi polgárháborút, de kivált az őslakók és a „fehér ember” között vibráló feszültséget), nem esik a didaxis (rák)csapdájába, alkotása így nem szociológia igénnyel összeállított programfilm, hanem a modernizmus kallódó antihőseinek emléket állító veszteglés. Mindenesetre beszédes tény, hogy Daniel végül egy Paradicsom nevezetű csónakkal távozik a szigetről, még akkor is, ha vízi „útja” nem sokban különbözik a szárazföldi pangástól: egyhelyben lebeg a hullámokon. Egyedül, végre elszigetelve; mozdulatlanul is hánykolódva.

Jimmy Hayward: Jonah Hex

Jimmy Hayward Jonah Hexétől nem vártam semmi különöset, mivel egyrészt borzasztó viszontagságokon keresztül (hosszadalmas előkészítési fázis, újraírás, írócsere, majd újra- és pótforgatások hada) juthatott el a vászonig (csak a rend kedvéért: nálunk csak korongon „mutatják be”), másrészt már régen napvilágot láttak a filmről írott, nem túl pozitív kritikák. Én mégis bizakodó voltam, gondoltam, üde színfoltja lesz az inkább lassabb, gondolatébresztő művekből álló kínálatnak az erőszakkal és robbanásokkal tarkított túlvilági bosszúhadjárat. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat! Ugyan robbanás volt benne, és még egy-két tökös one-linert is a számlájára írhatunk a címszerepet alakító Josh Brolinnak, a Jonah Hex mindezek ellenére rémisztő celluloidszörnyeteg. Rothadó westernhulla a sivatagban, egy soha nem volt film bizarr csontváza, mely bizonyára elrettentő példaként fog lógni az amerikai stúdiók ajtaján.

A DC Comics ígéretes képregénysorozatának adaptációja a rosszemlékű Wild Wild West – Vadiúj vadnyugatra (1999) hajaz, amennyiben az enervált John Malkovich a ripacskodó Kenneth Branagh szupernemezisének halovány hasonmása, és amennyiben mindkét westernben a Grant által elnökölt korszak és Amerika ellen szőnek tömegpusztító tervet. A James Bond-szériához hasonlatosan mindkettőben találhatunk szuperkütyüket és egy mindent überelő steampunk monstrumot, annyi apró különbséggel, hogy míg a Vadiúj vadnyugat a maga bugyuta univerzumán belül még valamelyest működőképes volt, a Jonah Hex nem. A sorozatosan újraszecskázott filmből csak azok a jelenetek maradtak meg, amelyek sarkantyúval hajtják előre a megvadult hátasként loholó elbeszélést (kifejezetten mókás a stáblista alá sűrített képregényes expozíció és a hevenyészetten összeállított flashback-jelenetek), karakter- és cselekményárnyaló szcénákról azonnal le is mondhatunk. Ami megmaradt: egy hatalmas, bűzölgő kliségyűjtemény, amit Josh Brolin és az egyik henchmant megformáló Michael Fassbender élvezetes alakítása sem tud megmenteni. (És akkor még Megan Fox melleit még nem is említettem. Merthogy méretes dekoltázsán kívül ismét nem csillant fel semmit az egyelőre még felszínre kívánkozó színészi kvalitásából.)

Olyannyira lefárasztott a Jonah Hex, hogy kétszer is meggondoltam, beüljek-e A gyermekeim apjára (Father of My Children, 2009). Kinéztem hát a Művészetek Háza elé, ahol éppen a Paddy and the Rats adott bárdolatlan, az ír kocsmazenei hagyományra vígan vizelő koncertet. Megráztam hát magam (először a borzalmas zenei impulzustól, másodszor mintegy harci üvöltésként), gyorsan megittam egy whiskey-Red Bullt, egy másikat pedig az Uránia terembe vittem, hogy mindenképpen ingerküszöb felett tartsam egyre lankadó figyelmemet. Viszont A gyermekeim apját nagy kár lett volna kihagyni.

Mia Hansen-Love: A gyermekeim apja

Mia Hansen-Love drámája Grégoire Canvel (Louis-Do de Lencquesaing), menő francia producer öngyilkosságba torkoló, teljes összeomlását mutatja be. Magyar nézőnek és mozibubusnak azért bírhat különös jelentőséggel a film, mert Grégoire karaktere nem titkoltan A londoni férfi öngyilkosságot választó producerén, Humbert Balsanon nyugszik, a filmben látható, művészi vízióval megáldott, és a költségvetéssel vígan zsonglőrködő Stig Janson pedig bizony a mi Tarr Bélánk megfelelője (emiatt rengeteg a bennfentes kikacsintás és öv alatti pancsolás). Hansen-Love a játékidő bő felét annak szenteli, hogy bemutassa a teljes csőd előtt álló, fiktív Moon Films és a vezető producer utolsó rúgkapálózását. Grégoire megállás nélkül a telefonon lóg, hol filmlaborral, hol gyártásvezetővel tárgyal, A gyermekeim apja ezen hányada alatt szabályos légszomjjal küszködtem, olyan dinamikusan és könyörtelenül elevenedett meg a filmkészítés és -produkálás kompromisszummentes világa. Majd’ minden jelenet egy mondat közepén kezdődik és egy mondat közepén végződik, akciófilmeket szoktak ilyen feszesen megvágni, csak ebben az esetben nem töltényhüvelyek csilingelésétől, hanem szó-mordályok zajától hangos a vetítőterem.

A filmszakma bemutatása mellett arra is jut idő, hogy Grégoire szerető famíliája is gyújtópontba kerüljön. Idilli családi életét, odaadó feleségét és három gyönyörű lányát látva még nagyobb tragédiaként éljük meg, mikor végül elkeseredetten főbe lövi magát a férfi. A hangsúly ekkor már a veszteséget feldolgozni kénytelen családon van (kivált a feleségen, innen a film címe), és ezt a részt lehet A gyermekeim apja egyetlen, de sajnos nem elhanyagolható negatívumaként felróni. Ahelyett, hogy a gyásszal és a családtagok/barátok lelki világával foglalkozna a rendező, hamar a férje nyomdokába lépő asszonyra kezd koncentrálni. Emiatt viszont nagyon redundáns a film, hiszen a produceri szélmalomharcról szólt az opus túlnyomó része, ami az utolsó harmadban hasonló fordulatokkal és konfliktusokkal ismétlődik meg. Emiatt kissé lenyugodnak a tragédia által felvert hullámok, s a tempó lelassulásával langyos állóvízbe merevedik a dráma is.

Minden felesleges pikírt megjegyzést mellőzve, nekünk, magyaroknak kifejezetten szomorú élmény lesz végignézni ezt a filmet. Mert tarthatja magát valaki akármekkora művésznek, a filmkészítés igen is csapatmunka. Letaglózó, hogy valaki egy „szerzői vízió” miatt az őrületbe kergeti azokat, akik pontosan a látomása életre keltésében akarnak segédkezni. Téboly…

Részemről ennyi volt az idei Cinefest, aktuális soraimat már nem hotelszobában írtam. A hét második felében Jankovics Márton folytatja a Miskolcról küldött tudósításcsokrot.

Maradjatok velünk!