A disztópiákban uralmon lévő diktatórikus hatalmi rendszerek korlátozó intézkedései közül a legrémisztőbb az emberi elmébe való beférkőzésre irányuló törekvés. A gondolati szabadság utolsó védőbástyáját jelentő „néhány köbcentiméteres terület” (Orwell) bevétele az egyéniség megsemmisítését célzó hadművelet végső fázisa, és bár a Metropiában megjelenő nagyhatalmú társaság nem ezt kívánja elvégezni, az általa alkalmazott megfigyelői módszerrel a tökéletes hatalomátvétel leglényegesebb lépését valósítják meg.

Noha a közeljövőben játszódó svéd animációs film nem egy apokalipszis utáni állapotot jelenít meg, már az első képkockákkal láthatóvá teszi, hogy a történet elmeséléséhez kreált közegen az egyhangúság szürkéje uralkodik. A sztori fókuszpontjában álló Roger jellegzetes csinovnyik-figurája érzi is, hogy valami nincs rendjén a körülötte lévő világgal, és mivel az ágyát melegítő barátnőjében nem talál érzelmi támaszt, magában kénytelen végigküzdeni a paranoia és kedvetlenség által uralt hétköznapjait. Az Európa országait egyesítő gigantikus metróhálózat szerelvényeit tudatosan kerülő főhős egy nap visszaigazolást kap fokozódó üldözési mániájáról, a fejében megszólaló hang ráadásul olyan útra tereli, amelyen hamarosan világossá válik számára, pontosan milyen méretű összeesküvéssel áll szemben.

A Metropia jószerivel monokróm színvilága nem sok jót ígér: a hamuszürkébe borult nagyváros, fémes felületeivel és lelketlen helyszíneivel, remekül megteremti az efféle moziktól elvárható borongós hangulatot, bár a hamar fel- és kiismerhető világ különösebb újdonsággal nem szolgál. Egyedül a városlakók kinézete tűnik rendhagyónak, a darabos mozgású karakterek ugyanis emberi arcokról készített fotókat viselnek a fejükön, bizarr megjelenésükkel pedig pontosan az alkotók fénykép-szkennelésre alapozó technikáját tükrözik. A szokatlan formai eljárásnak köszönhetően a polgárok szinte élettelenné merevedett ábrázata tehát szintén azt az ürességet kommunikálja, amitől az életterüket biztosító metropolisz kong.

A látvány szempontjából csak ideig-óráig izgalmas munka szinte automatikusan a felületek mögé irányítja a figyelmünket, és a háttérben munkáló konspiráció egy darabig ígéretes tartalommal kecsegtet. A városokat összekötő metróhálózat létrehozásának filantróp gesztusként történő beállítása (lásd a felütés egyik inzertjét), mint az hamar kiderül, valójában csak álca egy hátborzongató tevékenység elfedésére, az emberek állandó megfigyelésére kifundált groteszk eljárás pedig a mindent látó Nagy Testvér paranoid elgondolását radikalizálja.

Az ígéretes alapszituáció fényében különös, hogy a központi ötletet leszámítva meglehetősen fantáziátlan animáció milyen bántóan egyszerűnek tünteti fel a gonosz hatalom legyőzését – ez a naiv megközelítés pedig még több kárt okoz a nem csak színvilágát tekintve szürke filmnek.

A Metropia a 17. Titanic Filmfesztivál Animáció 1.0 elnevezésű szekciójában látható.