H.Gy.: Terézt kérdezem, hogy hogyan látja, elméleti szempontból nem kifogásolhatóak-e az effajta listaállítások? A Metropolis például hogyan vélekedik ezekről?
Vincze Teréz: Azt kell mondjam, hogy ez abszolút metropolisos téma: nagyon érdekel minket is, hogy ezek a gesztusok mit művelnek a filmtörténettel, a filmelmélettel, a filmről való gondolkodást, a befogadást hogyan formálják. Itt volt például az előző Metropolis-összeállítás, amely a magyar filmkánonról szólt, és amelyben egy egész tanulmányt szenteltünk a különböző listáknak.

A Sight & Sound 2010 februári számában jelent meg az a harminc filmből álló válogatás, amely az elmúlt évtized legjelentősebb alkotásait kívánta összegyűjteni. A listához Nick James, a lap főszerkesztője írt bevezetőt,  amelyben az összeállítás által kirajzolt filmművészeti tendenciákat írja le. A listához kapcsolódóan további öt írás olvasható a lapban, amelyek mind az évtized filmművészeti jelenségeit tárgyalják. Az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon Horváth György fesztiváligazgató moderálásával és a közönség részvételével Tiina Lock, a tallini Fekete Éjszakák Filmfesztivál igazgatója, Vincze Teréz, a Metropolis filmelméleti és filmtörténeti folyóirat szerkesztője és Nick James beszélgetett a Sight & Sound által felvetett témákról.

A popzene tekintetében viharvert és jócskán elmaradott Magyarországon a Titanic Filmfesztivál zenei filmek terén mindig is erősnek számított. A Zene mindenkinek szekció évek óta mutat be itthon egyébiránt nem megtekinthető dokumentum- és játékfilmeket. A hiánypótlás szándéka azonban nem mindig párosul minőséggel: ennek példája az idei Titanicon vetített felemás The White Stripes Under Great White Northern Lights is.

Sarah Johnsen norvég író-rendező második nagyjátékfilmjéről  témájának összképe vagy akár bármely mozaikdarabja alapján  megállapítható, hogy a kés élén táncol: a háborúból visszatérő, lelkileg megtört fiatal katona; az egymástól kisgyermekkorukban elválasztott, felnőttkorukban egy fénykép-amulett révén újra egymásra találó testvérek; a saját lelki börtönükbe zárt férfiakat a szerelem erejével megváltó nők sztorivonalai, egyáltalán a messzemenőkig érintetlenül, dekonstruálatlanul hagyott romantikus szerelem motívumai olyan közelségbe vonják a filmet a giccsel, hogy kész csoda, hogy az az esztétika fekete lyukaként nem szippantja teljesen magába. A manírtalan színészi játékok, a szinte folyamatosan feszes dramaturgia és néhány bájos poén azonban megmenti a filmet attól, hogy az a fajta melodráma legyen, mely pszichés és szociális irrealisztikussága révén meggátolja az azonosulást és az érzelmi bevonódást, egyidejű intellektuális lapossága révén pedig végképp élvezhetetlenné teszi magát. Végeredményben a Nagykutya intenzív (és felvállalt) melodramatikussága, és az emberiségbe nagy elánnal vetett hite ellenére élvezhető film, ami az infantilizmus és az emberi gyengeségek játékos-humoros megjelenítésének köszönhető.

Van a Sight & Soundnak akkora szava, hogy megbuktasson vagy sikerre vigyen egy filmet?

Abszolút nincs. A Sight & Soundnak nincs ekkora szava. Még Londonban sem, ahol pedig azért befolyásosak vagyunk, egy olyan lap, mint a The Guardian vagy a Time Out – bár tény, hogy a Time Out olvasottsága csökken – sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint mi. Ha a Guardian kritikusa szeret valamit, a legtöbben elmennek megnézni, és ha nem szereti, akkor az a film halott. A mi hatásunk sokkal kontextuálisabb, mélyebb, abban az értelemben, hogy nem azonnali. Inkább a többi kritikusra vagyunk hatással.

A távol-keleti filmek egyik bája az ötletek csaknem korlátlan szabadsággal való összekeverésében és felhasználásában rejlik. A műfaji ötvözetek alapanyagai gyakran olyan távoliak és összeegyeztethetetlenek első látásra, akár a távol-keleti konyha európai mércével bizarr fogásai.

A Budapest című brazil-magyar koprodukció Chico Buarque azonos című regényéből Walter Carvalho, a Központi pályaudvar, a Senkiföldjén és a Carandiru – A börtönlázadás című filmek operatőre rendezésében készült. Sárgába és szépiába bújtatott, virtuóz vizuális megoldásokkal dolgozó munkája magán viseli egy kiforrott látásmódú operatőr (a rendező fia, Lula Carvalho) és egy zöldfülű elsőfilmes rendező keze nyomát, egyben ékes bizonyítéka, hogy nemcsak a magyar filmtermésből hiányoznak az ütős melodrámák.

A disztópiákban uralmon lévő diktatórikus hatalmi rendszerek korlátozó intézkedései közül a legrémisztőbb az emberi elmébe való beférkőzésre irányuló törekvés. A gondolati szabadság utolsó védőbástyáját jelentő „néhány köbcentiméteres terület” (Orwell) bevétele az egyéniség megsemmisítését célzó hadművelet végső fázisa, és bár a Metropiában megjelenő nagyhatalmú társaság nem ezt kívánja elvégezni, az általa alkalmazott megfigyelői módszerrel a tökéletes hatalomátvétel leglényegesebb lépését valósítják meg.

Ha kapcsolatközi főbűnök mozgóképre álmodásáról van szó, a svéd vásznak egyik legelőkelőbb helyet elfoglaló és legkedveltebb árnyalatának a házasságtörés tematikája tekinthető. A kapcsolati válságok feldolgozásának jelensége szinte nemzeti hagyományként értékelhető, amelynek ápolása többek között olyan zseniális alkotók missziójává vált, mint Ingmar Bergman, akinek nyomdokain lépkedve az utódok sem hagyják veszni a régi jó szokásokat – erre ékes bizonyítékként szolgál például Simon Staho 2008-as Jelenetek két házasságból című alkotása. Műfajválasztás tekintetében a témához természetesen nem feltétlenül a gyászruha a kötelező viselet: a dráma némi humorral is vegyíthető, valamint az abszurd is tökéletes kiegészítőként szolgálhat. Ezt az irányt célozza meg Jörgen Bergmark fesztivál díjnyertes – papírforma szerint – vígjátéki köntösbe öltöztetett munkája, az Ésszerű megoldás.

Az eddig elsősorban kisfilmjeiről ismert David Lowery első egészestés mozija a legkevésbé sem nézőbarát alkotás: két kisgyermek beveti magát egy elhagyott házba, és ott megpróbálnak saját életteret kialakítani. A St. Nick első harmadából lényegében hiányoznak a dialógusok, hősei szavak nélkül is megértik egymást; a konfliktusok félszavakból és rezdülésekből állnak össze, miközben sokáig a két gyermek viszonyára, illetve helyzetük okaira sem kapunk semmiféle magyarázatot – a St. Nick első harmada legalább annyira ígér szikár poszt-apokaliptikus mozit, mint absztrakt kamaradrámát, hogy végül csupán a játékidő felétől szivárogtasson néhány egyértelmű támpontot.