A távol-keleti filmek egyik bája az ötletek csaknem korlátlan szabadsággal való összekeverésében és felhasználásában rejlik. A műfaji ötvözetek alapanyagai gyakran olyan távoliak és összeegyeztethetetlenek első látásra, akár a távol-keleti konyha európai mércével bizarr fogásai.

Hitoshi Matsumoto Szimbólum című filmje kiváló példa az ázsiai filmművészet görcsmentesen extrém ötlet-kavalkádjaira. A két, egymással párhuzamosan szerkesztett cselekményszál jeleneteinek hangulata meglehetősen elüt egymástól. A mexikói szál lassan hömpölygő, finom humorral enyhén fűszerezett kisrealista darabra emlékeztet: merengő totálképek, fél-amatőr színészek, kissé nihilista, álmos tempó. Erre rímelteti a rendező a pizsamás japán figura metafizikai magasságokba emelt szürreális kálváriáját. Ez az abszurd szál egyrészt a némafilm burleszkjeinek hasraesős-variációs poénjaira és a japán tévés ügyességi vetélkedők torz és fárasztó dramaturgiájára épít: szerezzük meg a pálcikával a kulcsot, tarzanként lendüljünk tova a plafonról lelógó kötéllel és hurrá, kijutottunk, kétszáz pont a kék csapatnak. Ezek a mexikói és japán-kafkai jelenetek egymás mellett pedig úgy festenek, mintha a tévében két véletlenszerűen kiválasztott csatorna között szörföznénk: az egyik harsánysága megfűszerezi a másik visszafogottságát, és fordítva.

A két történet egy ponton összeér, és ha akarom, világmagyarázó, metafizikai, teológiai kérdéseket vet fel, az utolsó jelentetek érzelmes montázs-szekvenciájában. Ha akarom direkt giccses-posztmodern geget látok, esztétáknak és mozi-geeknek odavetett intellektuális gumicsontot, amin jól el lehet rágódni, az elemzési támpontok és megfejtési útvonalak száma szinte korlátlan. Nyilván Matsumoto a címmel a végtelenségig bonyolítja az amúgy egyszerű szürreál burleszkjelentés tartományát, mondván ez az egész valaminek a szimbóluma. A show-businessé, a filmezésé, a világteremtésé – hogy pontosan melyik, az már ránk van bízva, végülis a három dolog szinte egy és ugyanaz.