Van a Sight & Soundnak akkora szava, hogy megbuktasson vagy sikerre vigyen egy filmet?

Abszolút nincs. A Sight & Soundnak nincs ekkora szava. Még Londonban sem, ahol pedig azért befolyásosak vagyunk, egy olyan lap, mint a The Guardian vagy a Time Out – bár tény, hogy a Time Out olvasottsága csökken – sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint mi. Ha a Guardian kritikusa szeret valamit, a legtöbben elmennek megnézni, és ha nem szereti, akkor az a film halott. A mi hatásunk sokkal kontextuálisabb, mélyebb, abban az értelemben, hogy nem azonnali. Inkább a többi kritikusra vagyunk hatással.

Nemzetközileg is?

Bizonyos esetekben, igen. Elég sok helyen olvasnak minket a világban. És akár egyetértenek velünk, akár nem, tagadhatatlan, hogy hatással vagyunk bizonyos körökre. A Sight & Sound tiszteletben álló lap, és ez nagyon jó érzés. Kilenc-tíz fesztiválon vagyok ott egy évben, és mindig találkozom olyan emberekkel, akik elmondják, mennyire szeretik a magazint, ami fantasztikusan jó dolog. Egész évben ülök a londoni irodámban, és nehéz elképzelni, kik az olvasóink, például Argentínában.

Megcáfolta A bombák földjén Oscarja Nick Roddick-kal közös jóslatát ^[1], miszerint Hollywood a végét járja?

A helyzet az, hogy én pillanatnyilag meglehetősen Hollywood-ellenes vagyok. Amit manapság Hollywoodban csinálnak, az mindenki számára nézhetetlen, akibe egy szemernyi intelligencia szorult. Persze vannak kivételek, de jelenleg sokkal több a tehetség az amerikai televízióban, mint a mozifilmben. A stúdiót, a Drótot, vagy bármelyik másik színvonalasabb amerikai sorozatot szívesebben nézem, mint a hollywoodi filmeket. Persze a játékfilm és a tévésorozatok nagyon erősen hatnak egymásra, de a filmipar akkor is szereti magát különállónak tekinteni. Mindkét fél egyformán sznob, nem beszélve a britekről. A tévések arrogánsnak tartják a filmeseket, a filmesek ostobának tartják a tévéseket, és így tovább.

De visszatérve a kérdésre: nagyon-nagyon örültem, hogy tévedtem az Avatarral kapcsolatban. Biztos voltam benne, hogy győzni fog, és ezt meg is írtam, mert úgy gondoltam, Hollywood mindent megtesz ezért. De tévedtem. Az egész Oscar egyébként is a presztízsről szól, és egy olyan banális film, mint az Avatar, nem hoz elég presztízst, míg A bombák földjén igen, Kathryn pedig elmondhat egy szép beszédet az iraki háborúról, és így tovább. Szóval tévedtem, és úgy volt, hogy felvesszük, ahogyan ünnepélyesen megeszem azt a szerkesztői előszót, és a videót felrakjuk a honlapunkra, de még nem csináltuk meg.

Meghatározza az Akadémia a stílusbeli trendeket?

Igazság szerint az Akadémia tagjai nagyrészt nyugdíjas színészek, akik elszigetelten élnek a maguk luxusvilágában. Ezért van, hogy az elmúlt húsz év Oscar-győztesei azok a filmek voltak, amiknek a legjobb kampányt csinálták, tehát azok, amiket sikerült egyáltalán megnézetni ezekkel az emberekkel. Ezért fiaskó minden évben a legjobb külföldi film díja: például mi az, hogy idén nem A próféta nyert? A válasz egyszerű: senki nem látta az Akadémia tagjai közül. Ha látták volna, hogyan választhattak volna mást? Teljesen abszurd az egész. Egyszerűen beléjük kell diktálni a filmeket. Ezzel együtt azt gondolom, az Oscar valamire mégiscsak jó, mert ha nem lenne, Hollywood egyáltalán nem csinálna intelligens filmeket. És a ceremónia nagyszerű promóciós hadjárat mindenki számára. Azt is szeretem benne, hogy a díjátadó rendkívül udvarias, mindenki feláll és tapsol és mosolyog.

Mi a helyzet a kis fesztiválok díjaival?

Minden fesztiválnak megvan a maga díja és ceremóniája, és mindegyik ugyanazt a célt szolgálja: a fesztivált promótálják, megmutatják a világnak, hogy nézzétek, mi ezt csináljuk, minket ezek a filmek érdekelnek. Bár a Titanic Filmfesztivál díjátadója még előttünk van ^[2], annyi biztos, hogy a versenyszekció nagyon minőségi, részben annak köszönhetően, hogy kevés filmet sorakoztat fel. Ha egy fesztivál képes kilenc jó filmet kiválasztani, akkor az már garantál bizonyos színvonalat, és egy csomó időt spórol az ember, szemben azokkal a mustrákkal, ahol mondjuk harminc alkotás van versenyben.

Össze lehet hasonlítani a kis országok kis fesztiváljait a nagyokkal?

Lehetetlen. Hiszen ez az egész pénzkérdés. Személy szerint én jobban kedvelem a kis fesztiválokat, és bizonyos esetekben szakmailag is ezek az izgalmasabbak, sokkal könnyebb tehetséges filmekkel és emberekkel találkozni. A rendezők és a színészek is jobban érzik magukat, mert nem szeparálják el őket a sajtó és a közönség miatt. A kis fesztiválok kedélyesebbek, és az emberek sokkal inkább egyenrangúnak érzik magukat.

Mit gondol A londoni férfiról?

Tény, hogy Tarr egy zseni, de nem ez a legjobb filmje. Mégis szerettem, élvezhető alkotásnak tartom. Hogy őszinte legyek, szerintem nem volt rendesen befejezve, valószínűleg egyszerűen elfogyott a pénz a forgatás végére. Olyan, mintha nem tudták volna végigvinni a koncepciót – valami hiányzik belőle. A Werckmeister harmóniákat sokkal jobban szeretem, de kétségtelen, hogy a Sátántangó az a munkája, ami egy nemzetközi trendet is meghatároz. Óriási hatással van a filmkészítőkre szerte a világon, ezért ez a legjobb Tarr-film.

Ez az, amit „lassú mozinak” (’slow cinema’) neveznek?

Igen, bár úgy látom, hogy ez az irányzat a végét járja. Nemzetközi stílussá kezd válni, mindenhol ott van, ugyanakkor az emberek manapság sokkal „proaktívabb” mozira vágynak: olyan filmekre, amelyek dinamikusan hatnak a nézőre, és nem viselkednek ilyen passzívan, vagy úgy is mondhatnám, passzív-agresszívan.  Bizonyos esetekben ezek tényleg az alkotói bátorságról szólnak és briliánsak; sok kedvenc filmem ilyen lassú mozi. De vannak sarlatánjai is ennek a stílusnak, az ő munkáiknál a bátorság egyszerűen arról szól, a néző ki meri-e mondani, hogy ez egy unalmas film. Mert egy jó részük valóban az. A kamera hátulról követ valakit nem tudom, mennyi ideig – nos, ez az első alkalommal, amikor megcsinálták, még izgalmas volt, de amikor az ember már ötvenedszer látja, akkor egyszerűen hatástalan marad. Ez az egész stílus, ahol minden természetesen van felvéve, a maga természetes ritmusában és közegében, sokszor túlmegy minden határon. A beállítások hosszának tökéletesnek, pontosan kiszámítottnak kell lennie, viszont mostanában éppen azt veszem észre, hogy egyre hosszabbak és hosszabbak, és messze elhagyják azt a határt, ameddig még érdekesek lehetnének.

Miért tartja „szerzői magazinnak” a Sight & Soundot?

Ez egy elég bonyolult kérdés. A lap két részre osztható. A második része inkább olyan, mint egy feljegyzéssor, tehát egyáltalán nem szerzői. Arra törekszünk, hogy minél objektívebbek legyünk ezekben az írásokban, hiszen a Nagy-Britanniában moziba kerülő összes filmről közlünk szöveget. Igyekszünk nem a mának írni, hanem hasznossá tenni a recenziókat mondjuk a harminc év múlva kutatók számára is. Arra törekszünk, hogy megfontolt, értékelő recenziókat adjunk ki: nagyon ritkán közlünk olyan szöveget, amely kizárólag szidja a filmet, és olyat is, ami kizárólag magasztalja. Tehát a lap ezen része nem szerzői.

A többi rovat talán igen. De ez bizonyos mértékig a zsurnalisztai kényelemből is fakad: a rendezőket előtérbe helyezve beszélünk a filmekről. A szerző politikája, az auteur-elmélet tradíciója jó hátteret biztosít egy viszonylag egységes értékrend kialakításához. De természetesen bizonyos filmeknél kevésbé lényeges a szerzőiség, mint másoknál. A blockbuster-filmek inkább olyanok, mint egy gépezet, rengeteg ember dolgozik rajtuk, és a közönség igényei legalább annyira meghatározzák, milyenek lesznek, mint az alkotóké. Tehát inkább ipari termék, semmint egyetlen ember víziója.

Van jövője a nyomtatott filmes lapoknak?

Erre nagyon egyszerű a válasz. A nyomtatott sajtóval most ugyanaz a helyzet, mint a rádióval, amikor a tévé bejött. A rádió sem szűnt meg, a nyomtatás sem fog, csak a jelentősége csökken. Az amerikaiak teljesen meg vannak bolondulva, úgy gondolják, hogy hamarosan majd minden kizárólag online lesz. Sok cégük valóban össze fog omlani, mert nincs anyagi háttér a működtetésükre. De a művészeknek, a lapoknak és a kritikusoknak – már ha lesznek még ilyenek – pénzt kell keresniük, ezért ki kell találni valamit, hogy ez lehetséges legyen.

Ennél viszont fontosabb a tény, hogy mindig sokkal élvezetesebb lesz a kezünkben tartani azt, amit olvasunk, mint egy elektronikus kütyüre bámulni. Az emberek előbb-utóbb úgyis megunják a Kindle-t és az iPodot. A lányom, aki tizenhét éves, pont azt mondta a múltkor, ugye senki sem képzeli, hogy egy nap majd a laptopjából fog reggelizni. Biztos vagyok benne, hogy a következő generáció reagálni fog erre a problémára, még akkor is, ha az internet hatása tagadhatatlan, hiszen kiváló információforrás. A Sight & Sound azért tud működni, mert szerte a világon olvassák. Azt nem tudom, mi lesz azokkal, akikkel nem ez a helyzet. A filmes lapok fenntartása úri mulatság.