A Budapest című brazil-magyar koprodukció Chico Buarque azonos című regényéből Walter Carvalho, a Központi pályaudvar, a Senkiföldjén és a Carandiru – A börtönlázadás című filmek operatőre rendezésében készült. Sárgába és szépiába bújtatott, virtuóz vizuális megoldásokkal dolgozó munkája magán viseli egy kiforrott látásmódú operatőr (a rendező fia, Lula Carvalho) és egy zöldfülű elsőfilmes rendező keze nyomát, egyben ékes bizonyítéka, hogy nemcsak a magyar filmtermésből hiányoznak az ütős melodrámák.

A történet José Costa elsőrangú brazil ghost writer kapuzárási pánikját mondja el. Costa boldogtalan gyönyörű tévébemondó feleségével és elhízott kisfiával, és szenved attól, hogy briliáns írásai mások neve alatt jelennek meg. Egy rövid budapesti látogatás során azonban megbabonázza a magyar nyelv, majd némi gyötrődés után gépre száll, hogy nyomába eredjen a váratlanul rátörő szenvedélynek. Budapesten aztán egy Kriska nevű lány nem csak a híresen bonyolult magyar nyelvet kezdi a fejébe verni, de hálószobája ajtaját is szélesre tárja előtte.

Buarque abszurd és egzotikus epizódokkal megtűzdelt középszerű sikerregénye tökéletes szerelmi háromszögön alapuló melodrámai szituációt kínál: Josénak választania kell mind a felesége és Kriska, mind pedig ezek metaforikus megfelelői, az anyanyelve és a magyar nyelv között. A főhős kettő közötti őrlődésére nincs megoldás: a regénybeli Costa éppen annyira vágyik anyanyelve és gyönyörű felesége, mint Budapest és Kriska után. A film mindezt csupán halványan ábrázolja, ehelyett a Costa meglehetősen művészieskedve ábrázolt, szenvelgő gyötrődése kerül előtérbe. Amíg Buarque munkájának legnagyobb erénye, hogy nagyfokú személyességén keresztül beengedi az olvasót hősének tudatába, addig a film és nézője között a filmidő előrehaladásával és a személyes hangú narráció eltűnésével egyre nagyobb lesz a távolság.

A történet szervezőelve Costa sodródása, akinek önkeresését Carvalho kezdetben a figura vizuális megkettőzésével ábrázolja. A férfi egyszer egyik városban találja magát, másszor a másikban, valójában azonban mind a történet, mind pedig a főhős céltalan, és még olyan abszurdba hajló epizódok sem zökkentik ki őket az apatikus állapotból, mint egy oroszrulettezéssel végződő, átpálinkázott éjszaka. A Budapest kisszámú jó pillanata a főhős vízió-szerű, szürreális sodródását örökíti meg, melynek során egyszerre szembesül önmagával, a veszélyes és gyönyörű nőkkel, illetve az árnyékírók kongresszusainak hátborzongató földalatti mozgalmával. A film nagyrészt azonban közhelyes gesztusok sora, lásd például Costa kirobbanó érzelmeinek a tenyerével összeroppantott pezsgőspohár közelképén keresztüli ábrázolását.

Tény, hogy Buarque körülbelül annyit tud elmondani Budapestről, amennyi egy nem túl vaskos útikalauzból egy fél délután alatt kiolvasható, és Carvalho-nak sem sikerül ennél mélyebbre jutnia a város ábrázolásában. Mindez elvileg néhány magyar nézőn kívül senkit nem zavar, de mivel a történetben Budapest megbabonázó erejének központi szerep jutott, kérdéses, mindebből miért csak egy sárgás-barnás, a Lánchídtól a gangos házig terjedő közhelyet látunk. A Budapest abban a különös helyzetben van, hogy míg a világ többi országában talán csak átlagos filmnek fogják tartani, addig a magyar néző előtt kínosan lelepleződik színészvezetésének teljes csődje. Egyik legnagyobb gyengéje, hogy főhőse egyetlen hitelesen elmondott magyar mondatot sem ejt ki a száján: egyszerre beszél irodalmian szép, nyelvtanilag tökéletes magyart – hiszen José életének legnagyobb sikere, hogy megtanulja a világ legnehezebb nyelvét, majd magyarul ír sikeres verseskötetet – és intonál úgy, mint aki egyetlen szót sem ért abból, amit mond. Ami egy brazil néző számára talán fel sem tűnik, arra a magyar közönség nyilvánvalóan felszisszen, ilyen kellemetlen pillanatot okoz Costa minden egyes magyarul elmondott szava.

A Budapest Isabel Coixet Elégia című alkotásának távoli, tematikus rokona. Ám amíg Coixet szerelmi melodrámája hidegen letisztult és pontos, addig a Budapest követhetetlenül csapongó. A Philip Roth A haldokló állat című regényéből készült film hőse, a hűvösen, szinte kegyetlenül önreflexív David Kepesh azonban, José Costával ellentétben a férfikor végetérésének drámáját éli át: egyszerre retteg az elmúlástól, valamint a kreatív energiák és kiapadhatatlan hódító erejének megszűnésétől. Fiatal szerelmében éppen a halhatatlanságot véli megtalálni, és habár képtelen a kapcsolat fenntartására, a lány tragikusan lesújtó halálos betegsége ebbe vetett utolsó reményét számolja fel. José Costa Kepesh fiatalabb, negyven és ötven közötti változata, így számára még reális lehetőség a szakmai és magánéleti értelemben vett újrakezdés. Tragédiája, hogy képtelen bizonyos mintáktól megszabadulni: örökre árnyékíró marad, vonzó és izgalmas nőkkel él, akiknek társasága mégsem tölti el maradéktalan boldogsággal. A regénybeli Costa egyszerre szomjazza a feleségét és Kriskát, ám egyikük mellett sem talál önmagára, ezért folyton egyik helyről a másikra menekül. A két élettér közös motívuma a két, azonos korú kisfiú, akikkel Costa kétségbeesetten próbál valódi, szeretetteli kapcsolatot kialakítani – a regény szerint kisfia iránti ellenszenvét a gyerek elhízott testétől való enyhe rémülete jelzi. A gyerekek iránti lagymatag érzelmei azt jelzik, hogy a nőkkel való kapcsolata csak múló szenvedély, nem elég stabil ahhoz, hogy kiegyensúlyozott család épülhessen rá.

Buarque víziója, hogy főhőse a magyar nyelv hangzása, titokzatossága hatására hagyja el a családját és a hazáját, és a könyv utolsó harmadában – amikor már szinte biztos, hogy egyik földrészen se találja meg azt, amit keres – lázálomszerű, szürreális gyötrődésében teljesen elhagyja a realizmus talaját. Ami azonban a regényben az utolsó sorok banális kikacsintása ellenére is kitűnő lélekábrázolás, az a film végére értelmetlen, közhelyes és idejétmúlt modernkedés.

A Budapest a 17. Titanic Filmfesztivál Különös történetek elnevezésű szekciójában látható.