Bemutatkozik a lengyel Se-Ma-For Stúdió, megmérettetik az animációs versenyfilmek első fele, és ha nem is tragikusan, de versenytársai közt jócskán alulmarad egy bolgár nagyjátékfilm. Összességében színes és fantáziadús nap végére teszünk így nyomasztó pontot, az animációs szösszenetek szertelen fantázia-tobzódását nem tudja ellensúlyozni a Keleti játékok szenvtelen szocio-tablója.

A szombati napra sikerült kompromisszumot kötni az égiekkel, és ugyan reggel fél hétkor még arra riadok fel, hogy szorgalmas kis esőcseppek találtak utat a szobámba a tetőn keresztül (de legalább pazar a kilátás), mire összekapom magam, az égre nézve már csak szürke emlék az előző napi égzendülés. A Művészetek Házába menet ismét továbbutazok két buszmegállóval, de most már legalább nem ér akkor sokként, belenyugodva konstatálom, hogy huszonnégy óra leforgása alatt képtelen vagyok feltérképezni egy számomra ismeretlen várost. A fesztiválközpont körül a pénteki mulatság elszórt maradványait görgeti a lágy szél, a Cinefest sokat próbált önkéntesein pedig kezdenek meglátszani az első kilométerek. Az Uránia teremben kettőtől vetítik a lengyel Se-Ma-For Stúdió munkáiból összegereblyézett információs csomagot, és ugyan előre tudom, hogy az ebéd miatt csak az első két darabra jut időm, visszatekintve vétek lett volna kihagyni a meggyőződésem szerint az összeállítás gerincét és magját alkotó opusokat, a The Bug Trainert (r.: Linas Augustis, Rasa Mishkinyte, Marek Skrobecki, Donatas Ulvydas – 2008) és a Peter & the Wolfot (r.: Suzie Templeton – 2006).

Előbbi majd’ egy órás szívhezszóló főhajtás az animációs műnem egyik legnagyobb úttörője, Wladyslaw Starewicz előtt. Nem hagyományos értelemben vett dokumentum- vagy életrajzi filmet látunk, hanem animáció és animátor dicshimnuszát, melynek kreatív tudatlabirintusán keresztül egy stop motion megoldással életre keltett és „léte” első pillanatától fogva a szerelmét kereső bogár lesz a kalauzunk. Nevezett bogár teremtőjét követve átbucskázik az alice-i tükör lengyel megfelelőjén, hogy megkeresse azt az embert, aki segíthet neki szerelme, az Oroszlán Hercegnő életre hívásában – a díszletbe ültetett filmtörténészek, filmteoretikusok és Starewicz -biográfusok elmondása alapján ez az ember természetesen nem lehet más, mint a „bogáridomár”, azaz maga Starewicz. A The Bug Trainerpárhuzamosan futtatja ezt a két szálat: egyiken szerencsétlen bogárkoma bukdácsolását követhetjük figyelemmel, míg a másikon Starewicz munkásságáról, személyéről és hagyatékáról vallanak különböző nemzetiségű filmes szakértők és animációs filmesek. (Nem túlzás, ha Georges Méliès-hez hasonlatos úttörőként aposztrofáljuk Starewicz-et.)

A Prekrasnaya Lyukanida és Az operatőr bosszúja (mindkettő 1912-es) legendás rendezőjét a 10-es-20-as évek publikuma közönséges cirkuszi szélhámosnak tartotta, aki a celluloidon látott bogarakat beidomította, hogy azok képtelenebbnél-képtelenebb attrakciókat hajtsanak végre. Pedig dehogy! Starewicz lelkes etimológusként eleinte valóban élő bogarakkal próbált természetfilmeket készíteni, de miután az ízeltlábúak nem úgy „játszottak”, ahogy a rendező elvárta volna tőlük, halott bogarakkal kezdett el dolgozni: végtagjaikat dróttal tette a kívánt pozíciókba állíthatóvá, s rajtuk kísérletezte ki a bábfilm hajnalának fogásait. A Se-Ma-For Stúdió innovatívan és hihetetlenül kreatívan elevenítette fel egy nem kevésbé innovatív és kreatív művész pályáját. A hús-vér szereplők mindvégig rajzolt díszletekben ülnek, amelyben egy pillanatra sem hihetünk a szemünknek: a Jacques Tati alakját idéző komornyik (a „főszereplő” bogár atyja) komplett tereket varázsol elénk, a semmiből terülj-terülj asztalka, a könyvespolcból pedig átjáró lesz. A The Bug Trainer egy halhatatlan művész előtti tisztelgés mellett így az animáció teremtő erejét foglalja csodás keretbe.

A Peter & the Wolf már egy jóval hagyományosabb vonalvezetésű darab. Az Oscar-díjas rövidfilm Szergej Prokofjev zeneművének kifogástalan stop motion-köntösbe öltöztetése, ahol Peter egy erődítményszerű viskóban éli életét mogorva nagyapjával, kortársai kinevetik, és még egy, a városban állomásozó katona is kipécézi magának. A visszahúzódó kisfiú egy gügye lúd és egy „szárnyhibás” varjú személyében lel társaságra, hármasban kezdik meg az erődítményen kívüli, Peter elől addig elzárt világ felfedezését. A felfedezéssel párhuzamosan aztán a főhős is szép lassan felnőtté érik, s még a stafétabotot is átveszi a nagyapjától, ahogy az ártatlan gyermeki játszadozásból a vérszomjas farkassal vívott élethalálharc lesz (előbb a puskát veszi át az öregembertől, egyedül ejti foglyul a vadállatot, később pedig a korábban már látott katonával is szembeszáll). Mindez Prokofjev muzsikájára szerkesztve, azzal felelgetve, továbbá leheletfinom gegekkel, magával ragadó atmoszférával, s emóciókkal megtámogatva került a vászonra, és a lengyel szakemberek munkáját nem érheti panasz: látványos és részletgazdag a Peter & the Wolf univerzuma, az opusban felbukkanó emberek nagyon szépen vannak kivitelezve, míg az állatoknál – a komikus hatás végett – már inkább tetten érhetőek a bábanimáció karikaturisztikus túlzásai. (A filmet errefelé lehet teljes egészében megtekinteni.)

Ebéd. Rántott gombafejek, hasábburgonyával és tartármártással. Finom volt.

Irány az Uránia terem – itt töltöttem egyébként a napom nagy részét –, pár perces késéssel ugyan, de végre elsötétednek a lámpák, és a vártnál nagyobb nézősereg jelenlétében elkezdődik az animációs versenyfilmek sorjázása. Vessela Dantcheva Kurt Schwitter Virág Annának c. 1919-es keltezésű szerelmes versét vette alapul a 2009-bem készült Virág Annához (Anna Blume), a megszállott epekedést megéneklő szabad verset Dantcheva abszurd rajzokkal terelte még inkább a vágyakozó őrület territóriumába. Egy bögrén felejtett rúzsnyom kel önálló életre, hogy mohó kis gömböcként mindent felfaljon (magáévá tegyen?), ami az útjába kerül. A szexualitással jócskán átitatott szösszenet aztán – legalábbis az én dekódolásom szerint – kegyetlen kéjgyilkosságba torkollik, Virág Annát végül az egyre fanatikusabban szavaló hódoló teszi el láb alól. Átkozott gyötrelem, nemde?

Pascale Guillon Belleville-je (2009) az összeállítás legmókásabb darabja: folyamatosan változó kollázs-háttér előtt loopban teszik a dolgukat a különböző fotográfia-állatszereplők, mindig ugyanazt, csak a körítés (tettük kontextusa) és a karakterek száma változik (bővül). Minden állatnak megvan a maga személyes „hangeffektje”, így minél többen lesznek a vásznon, annál inkább kísérleti kakofóniába torkollik a nagyvárosi káosz, az eklektikus hangsáv parádésan rímel a fragmentumokból összeállított, majd újra és újra átalakuló háttérrel. Pauline Kortman kézzel rajzolt és nagyszerű szinkronnal nevettető Chicken Wingse (2010) ezzel szemben a bájos egyszerűségével gyönyörködtet: a végső csattanóra kihegyezett történetben egy tűzről pattant cowgirl, egy tündéri tyúkocska, egy érző szívű farkas és egy maroknyi bandita kerül konfliktusba.

Horror, a halál és az elmúlás tematikája is megtalálható a kínálatban. A 2009-es Holtan ne vezess autót (Never Drive a Car When You’re Dead, r.: Gregor Dashuber) egy öngyilkosság előtt álló, burtoni figura hihetelenül sötét, majdhogynem teljesen fekete-fehér tónusokkal felskiccelt halálálma. A My Chemical Romance Welcome to the Black Parade című klipjéhez hasonlatosan a haldoklás itt is bizarr Mardi Gras-felvonulásban kulminál, ahol anarchista pingvinek, vért okádó junkie-k és egyéb low-life emberi porhüvelyek is helyet szorítanak maguknak a tömegben. (A tomvéitszes hangulatból itt találtok ízelítőt.) Az Északi 67° (67° North, r.: Thomas Schienagel – 2009) a Pixar-rövidfilmek kivitelezését és melankolikus karakterét, Gerry-t idézi. Az óceán közepén ágaskodó világítótorony magányos lakójának fásult napi rutinját egy nem mindennapi vihar zavarja meg – végleg. Ugyan az Északi 67° zárása happy endnek tűnhet, a stáblista elé bebiggyesztett kép szomorú következtetés levonására sarkallja a befogadót. A Holtan ne vezess autót mellett Maciej Sznabel Nagybácsija (Uncle) merít még a horror zsáneréből: egy munkahelyi áramütéses baleset után a címszereplő régen látott családjához utazik. Az unokaöccs ártatlan gyermeki perspektívájából elmesélt és narrált sztori a szeretett nagybácsi beborulásával (kutyának képzeli magát – Sznabel bátran nyúl a farkasemberes horror toposzaihoz) és véres halálával zárul. Nyomot egy pollocki vérfolt képében csak a kiteregetett lepedőn hagy; majd minden visszaáll a normál kerékvágásba.

Az első animációs dózis leghaloványabb művei közé Alex Gozblau és Joao Fazenda Kávéját (Coffee, 2009) és sajnos Magyarósi Éva Lenáját (2009) kell sorolni. Előbbi egy mind kivitelezésében, mind történetében végtelenül szimpla mű, és még az sem jelent számára mentőövet, hogy helyenként Bill Plympton stílusát idézi a képi világ. Magyarósi Éva munkája pedig egy túlságosan artisztikusnak szánt és végtelenül semmitmondó darab, ahol a Für Anikó által elsusogott szabad vers köszönőviszonyban sincs a vizuális sávval (ami kétségtelenül tetszetős, ám ez még jobban felhívja figyelmünket a valós ürességre), és ugyan az alkotó állítása szerint csak másodszori, neadjisten harmadszori nézésre áll össze a Lena története, jelen sorok írója nem érez késztetést a repetára.

Pár perc szünet, a tömeg pedig egyre csak gyűlik az esti mulatságra. Előttem azonban még egy bolgár játékfilm, a Keleti Játékok (Eastern Plays, 2009) megpróbáltatásai állnak. Kamen Kalev az esélytelenek nyugalmával várhatja a Cinefest díjkiosztó ünnepségét, megeszem a klaviatúrám magánhangzóit, ha filmje díjjal távozik a mustráról; az író-rendező sokat markolt, és nagyon keveset fogott. A Keleti játékokban egy testvérpár megpróbáltatásait követhetjük egyre lankadó figyelemmel: az öccs, Georgi, kallódó fiatal, aki jobb híján egy bolgár nacionalista csoport tagja lesz. A báty, Christo, kiégett ex-narkós művész, aki nem találja a helyét a nagy büdös világban. Georgi és csapata egy éjszaka megtámad egy török családot, Christo is arra jár, őt is jól helyben hagyják, az életunt férfi azonban beleszeret az egyik áldozatba, a török házaspár lányába.

Kalev kisiskolás tablójában mindent be szeretne mutatni, kezdve az országát szétszakító nacionalista-neonáci csoportosulásoktól és az azokat bábként irányító pénzemberektől, a helyi fiatalság kilátástalan sorsán és a helyi lepukkant (családi) állapotokon keresztül, egészen egy melodramatikus, beteljesületlen szerelem lehetetlenségéig. Filmje a kelet-európai szocio-dokumentarista trend száraz követője, Kalev semmit újat és egyedit nem tesz hozzá, sem formailag, sem tematikailag (ahogy ezt – miként egy másik cikkemben taglaltam – a tragikusan rövid életművet maga után hagyó Cristian Nemescunál láthattuk). A Keleti játékok akkor kezd érdekessé válni, amikor a játékidő felénél „megtalálja” igazi főhősét, Christót (a 2008-ban elhunyt Christo Christov [fenti kép] erős és markáns megformálásában). Amint egy ember személyes tragédiájára szűkül az opus túlságosan is szerteágazó sprektruma, egészen más fénytörésben láthatjuk mindazt, ami addig csak halovány archetípus- és közhelygyűjtemény volt. A szerelembe, mint az utolsó szalmaszálba kapaszkodó férfi alkoholista mámorai, dühös eszmélései és nihilista-álomkóros unatkozásai ugyan sokat mondóak és élményszámba mennek (az opus csúcspontja a pszichiáternél játszódó szcéna), a Keleti játékokon, mint filmen ez már nem segít.

Erős témákat dob fel ugyan (melyek közül egyértelműen a rasszizmus a vezérfonal), méghozzá jó magasra, a lecsapásnál azonban már meg-meginognak az író-rendezői kezek. És ilyenkor nincs helye bizonytalanságnak, mert a néző megérzi az ilyet; és kiszáll a vége előtt.