A mulatságos brit geekduó a zombi és buddy filmek után a science fiction zsánerét veszi célba, a mindenkori Idegen-tematika köré kerítve dupla feneket. Mert a Paul legnagyobb kérdése nem az, hogy sikerül-e ügyes-bajos módon hazakísérni a földre pottyant címszereplőt, hanem az, hogy a Pegg-Frost páros vajon képes-e országos cimborájuk és alkotótársuk, Edgar Wright nélkül, amerikai környezetben boldogulni. Örömmel jelentem, képesek!

A Haláli hullák hajnala (2004) és a Vaskabátok (2007) után a sikert sikerre halmozó Wright-Pegg-Frost triumvirátus útjai különváltak. Wright Scott Pilgrim kalandjainak 2010-es filmadaptációjával öregbítette szerzőiségét^[1] és hírnevét, Pegg kisebb függetlenfilmekkel (Fuss, dagi, fuss!, 2007; Hogyan veszítsük el barátainkat és idegenítsünk el embereket?, 2008) és hatalmas kasszasikerek comic reliefjeként (Star Trek, 2009; Mission: Impossible III, 2006) kereste kenyerét, míg Frost az Anyaország kebelén maradt (Vadócka, 2008; Rockhajó, 2009; Attack the Block, 2011). Nem kell madárbélből jósoló látnoknak lenni, hogy leszögezzük: a három brit fenegyerek legközelebb maximum az évtized második felében tud majd újra együtt dolgozni, vagy még később, annyira be vannak táblázva. Kész szerencse, hogy mindhárman igazi polihisztorok, így az eddigi forgatókönyveket egyébként Wrighttal író Pegg most Frosttal közösen jegyezheti a Paul szkriptjét, a rendezői székbe pedig egy rutinos tengerentúli komédiarendező, Greg Mottola (Az ítélet: család, 2003-2004; Superbad, 2007) ült.

A két tökkelütött ezúttal Comic Con-látogató geekeket alakít, akik régóta várt amerikai kiruccanásuk alkalmával Roswelltől kezdve a Fekete Postaládán keresztül egészen az 51-es körzetig minden ikonikus UFO-helyszínt meg akarnak látogatni. Útközben összeszedik az autóbalesetet szenvedett Pault, aki annakidején az űrből érkezett, jelenleg pedig szökésben van, nyomában fekete öltönyös ügynökökkel. A barátságos slacker idegen aztán hamar belopja magát az először egy vallásőrült nővel, végül Paul első „áldozatával” bővülő társaság szívébe, akik együttesen segítenek neki hazajutni. Útközben – Pegg és Frost duójától elvárható, önreflexív módon – szinte percenként röpködnek a zseniális popkulturális poénok, felsorolni sem lehet, hogy mely filmek, rendezők és science fiction motívumok kerülnek pellengérre. (A teljesség igénye nélkül: Csillagok háborúja, Alien, X-akták, Steven Spielberg, Indiana Jones ésatöbbi.) A Paul azonban nem csak filmes idézetek hevenyészett összeharácsolása, a Seth Rogen hangján megszólaló, krisztusi párhuzamokat is mutató földönkívüli és a két geek közötti barátságot a Wright-féle Vér és Fagylalt-trilógia első két részéhez^[2] hasonlatosan, meleg szívvel és kedves humorral sikerül ábrázolni, a központi figurák körül pedig az amerikai komikusszakma legtehetségesebb képviselői (Kristen Wiig, Bill Hader, Jason Bateman, Jane Lynch, Jeffrey Tambor) bukkannak fel.

Ugyan a korábbi filmjeikre jellemző, redundáns gegszerkezet egyszer-kétszer meginog (pl. a hárommellű alien esetében), Peggék meg tudták őrizni rendíthetetlen rajongásukat a film csodája iránt, még ha vitriolos, olykor korhatáros stílusukat mind tematikailag, mind formailag az amerikai tömegfilmekhez kellett igazítaniuk. (Bevallom, kicsit hiányoltam Wright védjegyszerű hangnemét. Motolla ugyan profi iparosként dirigálta le az opust, de semmi többet, semmi egyedit nem tett hozzá, bár az kétségtelenül becsületre méltó, hogy nem háborgatta túlságosan a szkriptet.) A Paulban viszont a tőlük megszokott alapossággal és féltő szeretettel tisztelegnek egy újabb műfaj előtt, ám félő, hogy a poénok nagy része légüres teret talál a közönség azon tagjai között, akik nem a két geekhez mérten járatosak a science fiction zsánerében. A magunkfajta filmrajongónak a Paul azonban mindenképpen csemegeszámba megy.