A nyolcvanas években születettek televíziós eszmélkedése minden bizonnyal gellert kapott a kilencvenes évek elején sugárzott mesefilm-sorozattól, A Mesemondótól (The Storyteller, 1988), amely – a szó szoros értelmében is „puppet master” – Jim Henson alkotása, aki többek között a Szezám utcát és a The Muppet Show-t is megalkotta. Ez utóbbiak ismeretében logikusnak tűnhetett a széria műsorra tűzése, ám ez különös fénytörésbe kerül, ha például a lábszárcsontokkal és koponyákkal tekézés, a cigarettázó ördögök vagy az emberhús-gulyást (sic!) evő griff motívumát tekintjük, és hozzávesszük az alkotó bábműhelyének – a kilencvenes évek kisiskolásai számára a szintén ’88-as Szimat Szörényhez képest – lehengerlően valószerű maszkjait és egyéb speciális kosztümjeit.
Az elemzett epizód magyar felirattal látható.

A hazai közönség számára azonban nem csak a zseniális formanyelv vagy a mesei stilizáció professzionalitása miatt lehetett meglepetés, hanem azért is, mert a feldolgozásra került régi germán, orosz és egyéb mesék nem voltak benne „a Benedek Elekben”; a most ajánlott Emmy-díjas epizód, a Hans My Hedgehog eredetije pedig még a hazai, „legszebb Grimm-mesék” válogatásokból is kimaradt. A gyermektelen családba egy átkos kívánság nyomán születő sündisznó-gyermek története ugyanis nem eredendően gyermekmese; sötét tónusa – miként a filmsorozat más epizódjainak forrásai is – legnagyobbrészt távol esik a magyar mesevilágtól; Jim Hensonék megformálásában pedig végképp: ahogy a mese sötétebb a mi meséinknél, úgy az epizód képi világa is sokkal komorabb, mint azt hazai rajz- és mesefilmjeinkben megszoktuk. Hans történetének ugyanis létezik magyar megfelelője a Sündisznó címmel, amelyet a Magyar népmesék keretében készítettek el 1984-ben. (Külön érdekessége, hogy az 1989-ben indult amerikai Long Ago and Far Away nevezetű mesefilm-műsor az első évadában átemelte Jankovics Marcellék ezen alkotását.) Ez azonban számos lényegi mozzanatát tekintve eltérő történetet, hiszen a címszereplő süni bájos és jóindulatú, ráadásul szó sincs arról, hogy bárki fattyúgyermeke volna.

Az eredeti Hans My Hedgehog a fattyú-mítoszok azon válfajába tartozik, amelyek nem csak a gyermekek számára segít a zabigyerek-lét frusztrációit szublimálni, hanem a gyermeki animalitás megjelenése miatt a felnőtteknek is. Hans egész felsőteste sündisznó, és csak lábai emberi lábak – ez kevéssé mondható az állatmesék azonosulást könnyítő elemének, sokkal inkább az ember állattal történő keveredésének atavisztikus félelmeit testesíti meg, nem beszélve arról a motívumról, hogy a sünember felnőtt korában emberasszonyt követel magának. De az idegenség és a transzhumán állapot abban a motívumban is kifejeződik, hogy a tüskék miatt anya nem tudja tejével táplálni a süngyermeket. Hozzá kell tennünk azonban, hogy Hans nem nagyobb mint egy valódi süni, hiszen elfér kakasán, melyet paripaként használ.

A Henson-sorozat vontakozó epizódját az ír Steve Barron rendezte, és csapatával más formát álmodott meg a sünlénynek (ő jegyzi a Merlin című két részes tévéfilmet és a két évvel későbbi Tini Nindzsa Teknőcök-filmet is; ez utóbbi kosztümjeinek „antropológiája” vagy morfológiája félreismerhetetlenül rárímel Hans felépítésére). Itt már olyan emberi felépítmény, amelyben organikusan oldódik fel a süngén: előbb taszító szörnycsecsemőként mutatják, hogy a lény képe még valószerűbb legyen; későbbi emberi mérete, riasztó állatarca és ocsmány evési szokásai pedig jól alátámasztják apja azon kívánságát, hogy tűnjön el az atyai házból. Felnövekedvén pedig óriási kakasán nyargal el, s az állatok zord királya lesz. Horrorisztikus külsővel, és fenyegető magatartással bír – mindez tökéletesen hiányzik a germán népmeséből.

De A Mesemondó alkotóinak nem pusztán a riogatás volt a céljuk, hiszen a sorozatnak kiváló humora van, amely ennélfogva hatékonyan oldja a nyomasztó képi világból áradó hangulatot. Ebben kiegyenlítő felhőtlenségben a narrátort alakító John Hurt figurája és – Anthony Minghella forgatókönyvíró alkotói javaslatára – beszélő kutyájának bohózatbetétjeinek van a legnagyobb szerepe. A sünember epizódja sem múlik humor nélkül, hiszen a meseeredeti konfliktusmegoldásával ellentétben az átok megtörésének kulcsa a hercegnő hallgatása lenne, de ezt a ravasz királynéval végbemenő ebédlőasztali lazziban nem tudja megtartani. Ám ez az oldó jellegű késleltetés egy még hátborzongatóbb befejezésnek ágyaz meg, amelyben rendkívül jó ritmusban és arányban váltja egymást a markáns, lírai stilizáció és a grafikus naturalitás: a levetett sünbunda tüskéi oly’ elevenen életszerűek, hogy amikor tűzre vetik, és – a mesével szemben – ráég gazdája hátára, szinte érezni az égett szaru szagát; a költői végkifejlet pedig igen szokatlan módon ragadja meg a szerelem és az agresszió összefonódását, amikor a keresésben fehérré őszült hercegnő és a sündisznószörny dulakodni kényszerül a boldogságért.