A klasszikus, alapvetően a Universal stúdió műfajindító ciklusához kötődő horrormonstrumok végítéletét elsősorban nem az hozta el, hogy a hatvanas-hetvenes évekre a hétköznapi valóság sokkal rémítőbb lett a Drakulát és társait körülölelő pszeudogótikus közegnél. Ugyan a Célpontok és A texasi láncfűrészes mészárlás hétköznapi pszichopatái, Az ördögűző és az Ómen-sorozat megszállott gyerekei vagy az elburjánzó állathorror fenevadai egy szűk évtized alatt kiszorították a klasszikus szörnyeket az amerikai filmszínházakból, ám a régimódi rémek dicső (tetsz)halál helyett a televízióban és azon belül is a gyerekműsorok szolid közegében találtak megalázó menedékre. A trendindító 1964-es The Munsters és jóval nagyobb kultuszt kivívott konkurenciája, az Addams Family a család legkisebb tagjait szórakoztatták azokkal a szörnyűségekkel, melyekre három évtizeddel korábban egy egész nemzet sikongott a moziteremben. A Universal szörnyeinek kasztrálását bő tíz évvel később az alig tucatnyi epizódot megért, de még így is kultstátuszba emelkedett Monster Squad tetőzte be, amely túlhajtott infantilizmusával és a kultikus Batman-tévésorozatot idéző pop-artos stilizációjával egy raklapnyi Abbott és Costellónál kíméletlenebbül fosztotta meg az old school szörnyeket maradék méltóságuktól is.

Még mielőtt a Universal-rémek életre kelt viaszfiguráiból formálódott akciócsoport végleg feledésbe merült volna, a Monster Squad – olyan hasonszőrű társaihoz hasonlóan, mint a szintén korának gyerekműsoraként indult Szellemirtók vagy a már említett Addams család – megkapta a kötelező mozis kanonizációját, s a nyolcvanas évek másik meghatározó horrorkomédiájaként számon tartott Borzalmak éjszakáját is jegyző Fred Dekker egyúttal a Universal szörnyeit is visszahelyezte a horrorpanoptikumban őket megillető helyre. Az 1987-es The Monster Squad – melynek címe már nem a rémekre, hanem a velük szembeszálló, horrorrajongó kiskamaszokra reflektál – visszaállítja a modernista hagyományok által felforgatott status quo-t, ezáltal előkészítve a terepet a kilencvenes évek elején felbukkant, barokkos stilizációjukkal együtt is klasszicizáló major re-adaptációknak (mint Coppola Drakulája vagy Branagh Frankensteinje).

Az eredeti Monster Squad-széria alátámasztja azt a tételt, miszerint egy alapvetően negatív tömegfilmes figura elhasználódásának legfőbb ismérve annak domesztikálódása – lásd a sorozatgyilkosok megszelídülését és hőssé válását Hannibal Lectertől Dexterig, a vámpírfilm-dömpinget betetőző, kasztrált vérszopók esetét az Alkonyattól a True Bloodig, vagy akár a kísértetek a Ghostig és Casperig vezető hosszú útját. A gyerekszoba bájos bútordarabjaivá vált Frankenstein, a Farkasember, és Drakula – akik az alig pár évvel később készült, Tobe Hooper-féle Borzalmak városában is csak fröccsöntött játékfigurákként bukkannak fel, miközben Salem’s Lot lakosságát jóval elvetemültebb, újfajta vérszívók tizedelik – egyúttal az újfajta borzalmak legfőbb ellenszereivé is válnak, akik mintegy legyengített fertőzésként készítik fel a befogadókat a horrorfilm (és a valóság) veszedelmesebb entitásaira (megint csak lásd a Borzalmak városának vagy a nyolcvanas évek olyan rémfilmjeinek példáját, mint a Frászkarika vagy a The Monster Squad, ahol a Gonosz legyőzésének formáit a hősök elsősorban klasszikus horrorfilmekből következtetik ki). A Monster Squad ezt a folyamatot modellezi kiválóan: a délelőtti matinéban Drakula és társai a modern horror olyan rémségeivel kerülnek szembe, mint a gyilkos méhek (Queen Bee – két évvel Herzog Rajzásának megjelenése után) vagy a hetvenes évek paranoiafilmjeinek agymosó bűnszervezetei és imposztorai (Mr. Mephisto, No Face). Mert a gyerekszobában még minden monstrum legyőzhető és akár a legcsúfabb játékfigurák is segítségül hívhatóak.