Tim Burton Alice-verziója vállaltan nem a klasszikus gyerekkönyv hű adaptációja, annak világát és lakóit inkább díszletként tartja meg, hogy egy másik történetet meséljen el.  Alice-t, aki gyerekkori rémálmaiban sokszor találkozik a Csodaországot benépesítő lényekkel, ezúttal fiatal felnőttként ismerjük meg, aki idegennek érzi magát a korabeli angol társadalom arisztokratikus, egyben ostoba világában, majd menekülés közben a Nyúl barlangjában köt ki. A lány egy olyan alternatív valóságba érkezik, ahol messiásként várják, mivel ő az egyetlen, akiben megvan a képesség, hogy megharcoljon a rettegett ellenség, a Vörös Királynő házikedvencével.

Az Alice Csodaországban meghatározó mű a filmtörténetben; Lewis Carroll kultikus gyerekkönyvéből a mozi születése óta minden tíz évben készült legalább egy mozgóképes adaptáció, vagy egyéb, az Alice-mitológiát nyíltan felhasználó önálló film, amilyen például a Mátrix vagy a Tideland. Ám Carroll mesevilágainak megfilmesítése a mai napig jókora kihívásokkal jár. Bár Csodaország és Tükörország fantáziadús kavalkádja lehetőséget kínál a fejlődő filmtechnika mindenkori csúcsának bevetésére, és az sem hagyható figyelmen kívül, hogy népszerűségének köszönhetően a téma nagy valószínűséggel hoz anyagi hasznot, a forgatókönyvírók és rendezők kénytelenek számolni a regény rengeteg filmszerűtlen vonásával is. Lewis Carroll örökzöldje ugyanis több szempontból alkalmatlan arra, hogy a klasszikus hollywoodi elbeszélésmód szabályai közé szorítsák; álom lévén az események sokszor nem következnek egymásból, az elbeszélés ok-okozati viszonyai enyhén szólva kaotikusak; a történet epizodikus, nincs tétje, sem célja, nem tart meghatározott irányba, dramaturgiája variációs a megszokott lineáris helyett; főhőse pedig nem cselekvő, hanem passzív, sodródó (és nem túl szimpatikus) figura egy alapvetően ellenszenves világban, ahol nem alakít ki mélyebb kapcsolatokat, és nem megy át jellemfejlődésen. Mindezekkel együtt az évek során feldolgozások tucatjai készültek el, és míg egyes fordulatok és figurák kötelező elemmé váltak (mint a bolond teadélután a Bolond Kalapossal, Április Bolondjával és a Mormotával), mások, leginkább Tükörország lakói szinte teljesen feledésbe merültek (például a bolti eladóként dolgozó juh).

A fenti nehézségek viszonylag szokatlan áthidalásában a forgatókönyvet jegyző Linda Woolverton remekel: először, még a nyúl üregén innen mantra-szerűen felsorolja a kötelező gondolatokat, majd nemsokára megválik az eredeti anyagtól, és gyakorlatilag standard hollywoodi sztorivá alakítja annak motívumkészletét, ami lineáris, kauzális, tartalmaz jellemfejlődést, amelynek szereplői barátokra és ellenségekre oszthatók, rendelkezik téttel, céllal, cselekménnyel, és, tekintve, hogy az Alice ihlette Mátrix történetének variációja, kipróbált és jól bevált sztori.

A megszokott gyerekfilm-szabványokhoz igazítás indokolja azt is, hogy a Lewis Carroll által Csodaország lakóin keresztül megfogalmazott társadalomkritikának ezúttal Csodaországon kívül, a valóságban kerestek helyet, hogy a fantázia alkotta párhuzamos univerzum vágybeteljesítő szerepet kaphasson, hiszen Alice-nek barátokra kell lelnie, hogy csonka és érzéketlen valódi családja helyett megfelelő alternatív családi kört, és rájuk támaszkodva kellően magabiztos fellépést alakíthasson ki magának, és ehhez szimpatikus szereplőkre van szükség. Itt már azonban érezhető a forgatókönyv gyengéinek egyike: az író egyszerre próbálta megtartani a gyerekek által megszokott figurák alapvető tulajdonságait, és közben felruházni őket a lázadó szövetségeseknek megfelelő jellemzőkkel, így aztán a legtöbben mintha az általunk ismert bolondériáikat csak megjátszanák. Ez viszont felveti a kérdést, hogy tulajdonképpen mennyire bolondok ők egyáltalán, és hogyha nem is bolondok, akkor miért viselkedtek bolondok módjára annakidején a kisgyerek Alice-szel, amikor még nem volt ekkora a baj Csodaország háza táján (egyáltalán miért értelmezi az álmait rémálomként a kicsi Alice, ha azok valóban olyan idilliek voltak, ahogyan később emlékszik rájuk; vagy ha mégsem voltak olyan idilliek, akkor hogyan lett tele mégis Csodaország tizenhárom évvel később csupa jóbaráttal). Szintén a forgatókönyv hibája, hogy a meg-megakadó cselekmény képtelen olyankor is lekötni nézőjét, amikor az már belefáradt a lehengerlő látványvilágba, és Johnny Depp kissé megkövesedett manírjaiba; de a történet előrehaladását tovább lassító,  humorosnak szánt, ám kínosan elnyújtott, párbeszédek és epizódok sem annyira átütőek, hogy feledjük a következetlenségeket.

A forgatókönyv hiányosságaiért a burtoni vizualitás hivatott minket kárpótolni, ezúttal IMAX 3D-ben. Nem hiányzik a szerzői kézjegyből sem Johnny Depp, sem Helena-Bonham Carter, sem pedig a céltalan csíkos divat-kiegészítők; épp csak a fekete humort nyesték ki a filmből, így Tim Burton kasztrált szerzőisége sajnos kevés ahhoz, hogy 108 percig önfeledten ámuljunk. Mégis, a fantáziadúsan és ügyesen kihasznált technikai apparátus, valamint a szokottnál is lenyűgözőbben megkomponált díszlet, és jelmezkollekció a 3D kiemelt élharcosává emelik a filmet, közvetlenül az Avatar mellé, így a bevétel a produkció minden hibájával együtt garantált.