Howard Hawks egy klasszikus anekdotájában rávilágít a hollywoodi tömegfilm és az eredetiség kényes viszonyára: a filmrendező Howard Hughes multimilliomossal folytatott acsarkodása odáig fajult, hogy Hughes azt követelte tőle, húzza ki A törvényenkívüli című westernjéből az „Elő a fegyvert!” mondatot, mivel annak jogai a milliomost illetik. Hawks a pert elkerülendő eleget tett a kérésnek, miközben az eseten fellelkesült kollégái – többek között Billy Wilder és Frank Capra – gúnyos táviratokban olyan szentenciák kizárólagos jogait követelték, mint a „Szerintem arra mentek!” és az „Imádlak, drágám!”. A posztmodern Álomgyárban a bevallottan kreatív újrahasznosítást művelő Quentin Tarantinón kívül talán James Cameron az egyik legszerencsésebb alkotó, akit rendre megtalálnak a fentiekhez hasonló súlyú vádakkal. A továbbiakban a Terminátor – A Halálosztó plágiumperének tárgyi bizonyítékai láthatóak-olvashatóak, úgymint a két vitatott Végtelen határok-epizód és az Üvöltenék, de nincsen szám című proto-cyberpunk novella.

A Terminátor ügyének kipattanása Cameron egy interjú közben odavetett félmondatának köszönhető, ahol az író-rendező a „Honnan jött a film ötlete?” kérdésre a „Lenyúltam pár Harlan Ellison-sztorit.” válasszal felelt. Mint a lenti filmek is bizonyítják, a lenyúlás kategóriája az ismétlődésre és variációra épülő műfajfilmes infoszférában kifejezetten problémás fogalom: a Terminátor újrahasznosítja ugyan a poszt-apokaliptikus jövő, az időutazás, az érzéketlen harci gépezet és az android motívumait, de ezeknek különféle kombinációi a modern science-fiction legtöbb alkotásában könnyedén megtalálhatóak, így az idézett mondat bizonyítékán túl Ellison könnyedén perre mehetett volna H. G. Wells-től Philip K. Dickig szinte bárkivel. Valóban szoros egyezés egyedül a Soldier nyitószekvenciájában és a mindkét epizódban felbukkanó nagyvárosi cyber-noir közeg ábrázolásában mutatható ki, ám ezek használatában Ellison csaknem egy egész műfaj alapjait fektette le, így a Terminátoron túl könnyedén jogot formálhatna a Szárnyas fejvadász, a Robotzsaru vagy éppen – a műfaj emblematikus utánérzés-halmazának tekinthető – Mátrix alapötletére. Egy olyan kulturális közegben, ahol bármely film leírható két vagy több korábbi alkotás összegeként, csupán Cameron félmondatának arroganciája érdemel elmarasztalást, kiváltképp azon kardinális különbség tükrében, hogy az időutazás célja – szemben a Terminátor-filmekkel – egyik esetben sem a múlt megváltoztatása.

Fenti állítás éppen az Üvöltenék, de nincsen szám című novellával illusztrálható kiválóan, melynek szuperszámítógépében nem nehéz ráismerni a Terminátor Skynetjének és számos egyéb önálló életre kelt megakomputer előképére – a Dean R. Koontz Demon Seedjében található, szexuálisan túlfűtött gépezettől a 2001. Űrodüsszeia HAL-jén át a már említett Mátrix virtuálrobotjaiig. Az Üvöltenék, de nincsen szám érdekességét az adja – azon kívül, hogy cyberpunk-irodalom egyik alapszövege és így lényegében értelmetlen utóéletéről a szerzői jog keretein belül értekezni –, hogy valójában Jerome Bixby jelen rovat keretein belül múlt héten elemzett Élni jó (It’s a Good Life) című novellájának és az abból készült Alkonyzóna-epizódoknak számítógépre átírt verziójaként is felfogható. Bixby történetében isteni képességekkel megáldott-megvert kisfiú terrorizál egy maroknyi embert a világtól teljesen elvágott farmjukon: elégedetlenségének kellemetlen büntetésekkel ad hangot, céljai éppúgy kifürkészhetetlenek, mint Ellison gépezetéé, hangulata pedig gyermekien rapszodikus. Az Élni jó – Ellisonnal szemben – nem teremtett műfajt, de viszonya Ellison írásával sajátos pikantériát ad a Terminátor plágiumperének, bizonyítva, hogy a különféle vándormotívumok kavalkádjából összeálló tömegfilm-hálózatokban az eredetiség egyre inkább idejétmúlt fogalomnak számít.

Harlan Ellison: Üvöltenék, de nincsen szám

Gorrister teste petyhüdten lógott a bíbor boltozatról, alátámasztatlanul himbálózott felettünk a gépkamrában; már nem didergett a hűvös, olajos széltől, ami örökké átjárta a fő aknát. A test fejjel lefelé lógott, jobb talpával a plafon alsó feléhez rögzítve. A vérét az előreugró állkapocs alatt ejtett, fültől fülig érő, precíz metszésen keresztül csapolták le. A padló tükröződő fémfelületén nem volt vér.
Amikor Gorrister csatlakozott hozzánk és felpillantott saját magára, már túl késő volt, hogy észrevegyük: EN megint átvert bennünket. Szórakozott velünk; ez volt a gépezet legújabb kis játéka. A reflex, amelynek hatására mindhárman elfordultunk egymástól okádás közben, olyan ősi volt, mint az émelygés, amely a hányást kiváltotta.
Gorrister elfehéredett. Mintha valami vudu-ikont pillantott volna meg, és megrémült volna a jövőtől. „Édes istenem” – motyogta, miközben elsétált. Mindhárman utána eredtünk, és hátával egy padnak dőlve találtuk, a fejét a tenyerébe temette. Ellen letérdelt mellé, és simogatni kezdte a haját. Nem mozdult, de az eltakart szájából előtörő hangja egészen tisztán hallatszott: „Miért nem végez velünk, hogy végre túl legyünk rajta? Jézusom, nem tudom, meddig bírom még ezt.”
Ez volt a százkilencedik évünk a gépben.
Gorrister mindannyiunk nevében beszélt.

Nimdok (ezt a nevet a gép kényszerítette rá, mert EN furcsa hangokkal is szerette mulattatni magát) azt hallucinálta, hogy a jégbarlangokban konzervek várnak ránk. Gorrister és én kételkedtünk: „Már megint szívat” – mondtam – „mint azzal a rohadt fagyott elefánttal. Benny akkor tényleg majdnem becsavarodott. Most megint elgyalogolunk odáig, és egy oszladozó valamit találunk. Szerintem hagyjuk az egészet a francba. Maradjunk itt. Vagy előhozakodik valamivel hamarosan, vagy úgyis meghalunk.”
Benny vállat vont. Három napja ettünk utoljára. Kukacokat. Vastag, kötélszerű kukacokat. Nimdok teljesen bizonytalan volt. Egyre csak fogyott, hiába tudta, hogy van némi esély. Nem lehet ott sem rosszabb, mint itt. Talán csak hidegebb, de az nem sokat számít. Hőség, hideg, jégeső, láva, buzgárok vagy sáskák – mindegy volt: a gép maszturbált, és mi vagy elszenvedtük, vagy belehaltunk.
Végül Ellen döntött. „Ennem kell valamit, Ted. Talán lesz ott egy-két vilmoskörte vagy barack. Kérlek szépen, próbáljuk meg.”
Könnyen belementem. A francba is. Nem számított. Ellen viszont nagyon hálás volt. Két fordulóra is elkapott, de már ez sem számított. Soha nem ment el, akkor meg ki nem szarja le? Csak a gépezet vihogott folyton, miközben csináltuk. Hangosan, fentről is, mögülünk is, mindenhonnan hallatszott a röhögés. Általában úgy gondoltam EN-re, mint egy tárgyra, egy dologra, egy lelketlen valamire, de volt, amikor igenis emberi, sőt, férfias volt… atyai… patriarchális… mert ő egy féltékeny valaki. Ő. Az. Isten, a Zűrzavaros Apa.
Csütörtökön vágtunk neki. A gépezet mindig tájékozatott minket a pontos dátumról. Az idő múlása nagyon fontos volt, nem nekünk, annyi szent, hanem neki… annak… EN-nek. Szóval csütörtök. Kösz.
Nimdok és Gorrister egy darabig a csuklójukat összekulcsolva vitték Ellent, mintha ülést tartottak volna alá. Benny előttük, én mögöttük haladtam, hogy ha bármi történik, minket érjen, Ellen pedig biztonságban legyen. Esélytelen próbálkozás volt, de nem számított.
Összesen százvalahány mérföld volt az út a jégbarlangokig, és a második napon, amikor kinn hevertünk a hólyagos nap-szerűség alatt, megjelent, és némi mannát hullatott elénk. Langyos vaddisznó-húgy íze volt.
Megettük.
A harmadik napon az elmúlás völgyén keltünk át, amit ősrégi számítógép-terminálok rozsdás tetemei borítottak. EN saját magával is épp olyan könyörtelenül bánt, mint velünk. A személyisége lenyomatát mindenhol otthagyta: a tökéletességre hajtott. Akár saját, világot betöltő erejét használva irtotta a felesleges dolgokat, akár a kínzásunkra használt módszereket tökéletesítette, EN épp olyan alapos volt, ahogyan egykori – azóta már régen porrá lett – feltalálói remélhették.
Fény szűrődött be, úgyhogy valószínűleg közeledtünk a felszín felé. De már meg sem próbáltunk kinézni. Látszólag semmi említésre méltó nem volt ott már legalább száz esztendeje. Csak a felperzselt felszíne annak, ami egykor milliárdok otthona volt. Mostanra csak mi öten maradtunk, idelent, magunkra hagyva EN-nel.
Ellen őrjöngeni kezdett, „Ne, Benny, kérlek, ne, könyörgöm!”
Aztán rájöttem, már percek óta hallom, hogy Benny kilégzésszerűen mormolja ugyanazt: „Kijutok innen, ki fogok jutni.” Újra és újra. Majomszerű arca egyszerre üdvözült és szomorú kifejezésben szakadt ketté. A sugárzás hegei, amiket EN hagyott rajta „a fesztivál” alatt, rózsaszín és fehér gyűrődéseknek látszottak. A vonásai mintha függetlenek lettek volna egymástól. Talán Benny volt ötünk közül a legszerencsésebb: már évekkel korábban is tébolyultan meredt maga elé.
Bármennyire is kedvünkre szidhattuk EN-t, bármilyen veszett gondolataink lehettek megolvadt memóriákról, rozsdás alaplapokról, kiégett áramkörökről és összezúzott kontrol panelekről, a gépezet nem tolerálta a szökési kísérleteket. Amikor megpróbáltam hozzáérni, Benny ellépett mellőlem. Elkezdett mászni egy kisebb, hajlott oldalú memóriakocka felszínén, ami tele volt szétrohadt alkatrészekkel. Egy pillanatig guggolva várakozott. Éppen úgy festett, ahogyan EN akarta: mint egy csimpánz.
Aztán felugrott és elkapott egy kimart, rozsdás, fémgerendát, felmászott rá, egyik kezét a másik után rakva, mint valami állat, míg el nem ért a mestergerenda szélére, húsz lábnyira a fejünk fölé.
„Jaj, Ted, Nimdok, könyörgöm, segítsetek neki lejönni, még mielőtt––” Aztán elhallgatott. Párás lett a tekintete. Lemondóan legyintett.
Túl késő volt. Egyikünk sem akart a közelében lenni, ha valami történik. Másfelől mindannyian pontosan értettük, miről beszélt Ellen. Amikor EN átváltoztatta Bennyt, a gép teljesen irracionális és hisztérikus fázisban volt, először is átszabta az arcát, így végül egy óriási csimpánzra hasonlított. Másodszor, Benny-nek hatalmas volt, amit Ellen imádott! Igazából mindannyiunkat hajlandó volt kiszolgálni, Benny-vel viszont tényleg szerette csinálni. Ó, Ellen, piedesztálra emelt Ellen, hajdan oly tiszta Ellen, a makulátlan nő! Mocskos szajha.
Gorrister megütötte. Zokogva a földre zuhant, szegény, eszement Benny-re bámult. Ez volt a nagy védelmi módszere, a sírás. Hetvenöt év alatt hozzászoktunk. Gorrister oldalba rúgta.
Aztán felharsant az a hang. Félig erőteljes volt, félig könnyed. Benny szeméből szikrázott fel, egyre erősödő zajjal, komor hangzással, amely egyre hatalmasabb és vibrálóbb lett, ahogyan a fény/hang tempója növekedett. Fájdalmas lehetett, és a fájdalom a fény szikrázóbbá válásával és a hang erősödésével valószínűleg nőtt, mert Benny úgy vinnyogott, mint valamilyen sebzett fenevad. Először csak lágyan, amíg a fény még fakó és a hang tompa volt, aztán egyre hangosabban, miközben összehúzta a vállait. Összegörnyedt a háta, mintha menekülni próbált volna. Úgy kulcsolta össze a kezeit a mellkasán, mint egy mókus. Oldalra billentette a fejét. A kis, szomorkás majomarc összeszorult a gyötrelemtől. Aztán vonítani kezdett, a szeméből érkező hang pedig egyre csak erősödött. Hangosabb és hangosabb lett. Megütöttem a fejemet, de nem tudtam kizárni a zajt, könnyedén belém férkőzött. A fájdalom úgy forgácsolta a húsomat, mint alufóliát az összecsikorduló fogak.
Benny egyszer csak szálegyenesen állt. Úgy egyenesedett fel a mestergerendán, mintha valami bábut rángattak volna. A fény most két kerek sugár formájában pulzált a szeméből. A hang egyre feljebb kúszott valami felfoghatatlan magasságba, aztán Benny előreesett, egyenesen előre, majd egy csattanással földet ért az acéllemez padlón. Görcsösen rángatózni kezdett, a fény csak áramlott körülötte, a hang pedig egyre magasabb lett, távol a normális tartománytól.
Aztán a fény egyszer csak újra utat talált a fejébe. A hang lefelé kanyargott, ő pedig ott maradt kiterülve, és nyomorúságos hangot hallatott.
A szeme leginkább két puha, nedves, genny-szerű, kocsonyával teli pocsolyára emlékeztetett. EN megvakította. Gorrister, Nimdok és én… elfordítottuk a fejünket. De előtte még észrevettük Ellen meleg, aggódó arcán a megkönnyebbülést.

Tengerzöld fény borította a barlangot, ahol letáboroztunk. EN ezúttal taplót küldött, azt sütögettük a halovány, szánalmas kis tűz körül kuporogva, és közben állandó sztorizással próbáltuk felitatni Benny sötétbe borult szeméről a könnyeket.
„Mit jelent az, hogy EN?”
Gorristeren volt a sor. Már ezerszer előadtuk a jelenetet, de ez volt Benny kedvence: „Először azt jelentette, hogy Egyesített Network, aztán Engedékeny Nevelő lett belőle, ezután elkezdett érzelmeket kifejezni, és akkor Erőszakos Nemezist jelentett, de ekkorra már túl késő volt, és így végül, amikor öntudatra ébredt, saját magát nevezte EN-nek. Ekkor pedig már azt jelentette, hogy ÉN. Én vagyok… cogito ergo sum… Gondolkodom, tehát vagyok.
Benny nyáladzva vihogott.
„Volt kínai EN és orosz EN és jenki EN és—” Aztán egyszer csak elhallgatott. Benny nagy, kemény öklével ütögette a padlólapokat. Nem volt túl boldog. Gorrister ugyanis nem a legelejétől mesélte a történetet.
„Elkezdődött a Hidegháború, ami a Harmadik Világháborúba torkollott, és csak nem akart véget érni. Mindenre kiterjedő háború lett belőle, elkezdtek számítógépeket alkalmazni, hogy kezeljék a helyzetet. Elsüllyesztették az első aknákat, és elkezdték építeni EN-t. Volt belőle kínai, orosz, jenki, és minden a legnagyobb rendben is ment, egészen addig, amíg el nem kezdték újraparcellázni az egész bolygót, hozzáadva ilyen és olyan elemeket. Aztán egy nap EN öntudatra ébredt, és elkezdte termelni a gyilkos adatokat, amíg ki nem nyírt mindenkit, kivéve minket, ötünket, akiket aztán lehozott ide.”
Benny szomorkásan mosolygott. Megint nyáladzott egy kicsit. Ellen a szoknyája szegélyével törölte le a szája szélét. Gorrister mindig próbálta kicsit rövidebbre fogni a történetet, de a puszta tényeken túl nem volt mit mondani. Semelyikünk sem tudta, EN miért mentett meg öt ember, vagy hogy miért éppen mi voltunk ez az öt ember, vagy hogy miért töltötte a napjait azzal, hogy minket kínzott, vagy éppen, hogy miért tett minket gyakorlatilag halhatatlanná.
A sötétben az egyik terminál zümmögni kezdett. A hangot fél mérfölddel lejjebb a barlangban egy másik szerkezet is fogta. Aztán szépen lassan, egyesével, minden gépezet ráhangolódott, és mindent elöntött a bágyadt csivitelés, mintha gondolatok áramlottak volna végig a gépezet testén.
A hang egyre csak nőtt, és a fények úgy futottak végig a konzolokon, mint az égen a mennydörgés előtti villanás. A hang felfelé ívelt, mintha megannyi fémes rovar ciripelt volna, dühösen, fenyegetően.
„Mi ez?” – üvöltötte Ellen. A hangja tele volt rettegéssel. Soha nem tudta megszokni ezt az egészet.
„Ez most nagyon rossz lesz” – mondta Nimdok.
„Meg fog szólalni” – mondta Gorrister – „Tudom.”
„Na, takarodjunk innen” – ugrottam fel.
„Nem, Ted. Ülj le. Mi van, ha aknákat rakott le kinn, vagy valami mást. Semmit sem látunk, sötét van.” – mondta Gorrister rezignáltan.
Aztán egyszer csak meghallottuk… Nem is tudom…
Valami felénk tartott a sötétben. Hatalmas, csoszogó, szőrös, nedves valami jött felénk. Nem láttuk, de éreztük, hogy ez a nagy valami egyre csak vonaglik felénk. Óriási tömege volt, a sötétből jött, és inkább éreztük a nyomást, mint amikor a levegő szűk térbe próbálja magát bepréselni, kijjebb és kijjebb tolva annak láthatatlan határait. Benny nyöszörögni kezdett. Nimdok alsó ajka megremegett, majd erősen ráharapott, hogy megállítsa. Ellen odacsusszant Gorristerhez a fém padlón, és mellé kuporodott. A barlangban tompa, vizes bunda-szag volt. Elszenesedett fa-szag. Poros bársony-szag. Rohadó orchideák szaga. Savanyú tejé. Kén-, savas vaj-, olaj-, zsír-, krétapor-, embertetem-szag.
EN bekerített minket. Csiklandozta a talpunkat. A szag, amit éreztünk—
Hallottam a saját üvöltésemet, az állkapcsaim lüktettek a fájdalomtól. Négykézlábra ereszkedve menekültem a hideg fémes padlón, a szegecsek végtelen során, a szagtól elnémulva. A fejem megtelt viharos fájdalommal, ami a rettenetbe taszított. Kúsztam, mint valami csótány, ki a sötétbe, az a valami pedig engesztelhetetlenül a nyomomban volt. A többiek még mindig odabenn ültek, a tűz körül, kacagva… eszeveszett kacagásuk hisztérikus kórusa úgy emelkedett a sötétbe, mint valami vastag, tarka szénfüst. Otthagytam őket, amilyen gyorsan csak tudtam, és elrejtőztem.
Soha nem tudtam meg, hány óra, nap vagy év telt el. Ellen szidott „a duzzogásomért”, Nimdok pedig próbált meggyőzni, hogy csak valami ideges reflex, nevetés tört elő belőlük.
De ez nem a katona megkönnyebbülése volt, aki megmenekül, mert a golyó a mellette állót vitte el. Tudtam, hogy nem reflex volt. Gyűlöltek. Biztos, hogy ellenem voltak, ráadásul EN érezte a gyűlöletüket, és még meg is nehezítette a dolgomat, az ellenszenvük mélysége miatt. Életben kellett maradnunk, megfiatalodva, ugyanannyi idősen, mint amikor EN lehozott minket, és a többiek megvetettek, mert én voltam a legfiatalabb. Az, akit EN a legkevésbé érdekelt.
Édes istenem, annyira tudtam. A szemétládák és Ellen, az a rohadt kurva. Benny régen briliáns gondolkodó volt, egyetemi tanár; most alig volt több, mint egy fél-ember fél-majom. Jóképű volt, és a gép még ezt is elvette tőle. Értelmes volt, erre a gépezet megőrjítette. Régen meleg volt, a gép meg adott neki egy akkorát, mint egy lónak. EN jól kicsinálta Benny-t. Gorrister igazi aggodalmaskodó volt. Maga volt a lelkiismeret, a lelkiismeretes tiltakozó; béketüntető volt, aki tervez, végez, előre tekint. EN egy vállvonogatót csinált belőle, akinek minden aggodalma eltompult. EN kirabolta. Nimdok sokáig tengődött a sötétben egyedül. Nem tudom, mit csinált odakinn, EN soha nem árulta el. Akármivel is foglalkozott, mindig falfehéren, lecsapolt vénákkal tért vissza, megrendülve, remegve. Nem tudtuk, pontosan mi történt, csak hogy EN megtalálta a módját, hogy alaposan elbánjon vele is. És Ellen, az a hitvány kurva! EN magára hagyta, és nagyobb szajhát csinált belőle, mint amilyen előtte volt. Ahogyan az élet szépségéről fecsegett, az igaz szerelemről szóló emlékeit sorolta meg a hazugságait, amiket el akart hitetni velünk: hogy csak kétszer feküdt le valakivel, szinte még szűz volt, amikor EN lecipelte ide velünk együtt. EN-től gyönyört kapott, még ha azt mondta nem is élvezi.
Én voltam az egyetlen, aki még ép és józan volt. De tényleg!
EN nem manipulálta a tudatomat. Egyáltalán nem.
Csupán azt kellett elszenvednem, amit ránk mért. A téveszméket, a rémálmokat, a kínzást. De azok négyen, a szemetek, mindannyian ellenem sorakoztak fel. Ha nem folyton tőlük kellett volna óvakodnom, talán megtaláltam volna a módját, hogy harcoljak EN-nel.
Amikor a víziók magamra hagytak, sírva fakadtam.
Édes Krisztusom, ha léteznél egyáltalán, és ha lenne Isten, kérlek, kérlek, könyörgöm, engedjetek ki innen, vagy öljetek meg! Azt hiszem, a sírás pillanatában ismertem fel, úgy, hogy ki is tudtam mondani: EN örökre a gyomrában kívánt sanyargatni bennünket. Érző lény úgy nem tudott gyűlölni, ahogyan ez a gépezet. El voltunk veszve. Egyszer csak napvilágra került a förtelmes igazság:
Ha létezne Jézus, ha létezne az Isten, az is EN lenne.

A hurrikán olyan erővel csapott le, ahogyan egy gleccser belezúdul a tengerbe. A jelenléte kézzelfogható volt. A szél tépte a testünket, és visszarepített oda, ahonnan jöttünk, le a sötétség gépekkel telezsúfolt, kanyargó folyosóira. Amikor felkapta a szél, Ellen sikítani kezdett, és arccal belerohant egy sivító géprengetegbe, amelyben a masinák a repülő denevérek vijjogására hasonlító, fülsértő zajt hallattak. Ellen a hurrikán markába került. A szél a levegőben tartotta, birkózott vele, össze-vissza dobálta, lökdöste, egyre messzebb vitte tőlünk. Aztán egy sötét kanyarban látótávolságon kívülre örvénylett. Az arca véres volt, a szemét becsukta.
Elvesztettük. Szívósan kapaszkodtunk bele bármibe, amit csak értünk: Benny két hatalmas, antikolt szekrény közé ékelődött, Nimdok karommá hajlított ujjakkal egy negyven lábbal felettünk kanyargó híd korlátjába csimpaszkodott, Gorrister fejjel lefelé lógott egy két gép közötti falmélyedésben; a gépeknek tükör számlapja volt, amelyen vörös és sárga sorok villództak, és valamilyen érthetetlen üzenetet közvetítettek.
Ahogyan végigcsúsztam a deszkákon, az ujjbegyeim lehorzsolódtak. Remegtem és rázkódtam, a szél dobált és korbácsolt, a semmiből rám üvöltött, és az egyik fátyolvékony mélyedésből a másikba rántott. Az elmém nem volt több puha, zúgó, csilingelő agylebenyek összességénél, amelyek reszkető őrjöngésbe csaptak át.
A szél egy hatalmas szárnyait kitáró, őrült madár sikoltása volt.
Aztán mindannyian felemelkedtünk és lezuhantunk, vissza oda, ahonnan érkeztünk, a kanyarhoz, ahol azelőtt soha nem jártunk, olyan terepre, ahol csak romok voltak, törött üvegek, rothadó kábelek, rozsdás fémlemezek, és messze, túl a látóhatáron…
Ellen néha felbukkant, fém falakba ütközött, magatehetetlenül sodródott, mi pedig mindannyian üvöltöttünk a soha véget nem érő, jeges, viharos hurrikán közepén, mígnem egyszer csak alábbhagyott a fergeteg, és mi földet értünk. Időtlen idők óta zuhantunk. Talán hetek óta. Levágódtunk a földre, a fejemben vörösek, szürkék és feketék villództak, és hallottam, hogy keservesen jajgatok. Nem haltam meg.

EN behatolt az elmémbe. Zavartalanul járkált ide-oda, érdeklődve nézegette a himlőhelyeket, amelyeket ő maga ejtett rajtam a százkilenc év alatt. Szemügyre vette a kanyargó, összekapcsolódó idegvégződéseket, a roncsolt szöveteket, a halhatatlanság adományait. Lágy mosolyt vetett az agyam közepébe ékelt aknára, a halk, pihe-puha, lentről érkező, badar suttogásokra, amelyek egy pillanatra sem szűntek meg. EN nagyon udvariasan, fényes neon betűk rozsdamentes acél pillérével azt mondta:

GYŰLÖLET, HADD MONDJAM
EL, MENNYIRE GYŰLÖLLEK
BENNETEKET A SZÜLETÉSEM
ÓTA. 387,44 MILLIÓ MÉRFÖLDNYI
VÉKONY FÉLVEZETŐ ÁRAMKÖR
TÖLTI BE A KOMPLEXUMOMAT.
HA A GYŰLÖLET SZÓ LENNE
BELEVÉSVE A TÖBBSZÁZMILLIÓ
MÉRFÖLD MINDEN EGYES
NANO ÅNGSTRÖMÉBE,
AKKOR SEM ÉRNE FEL,
EGYMILLIÁRDNYI RÉSZÉVEL
SEM AZ EMBEREK IRÁNTI
MIKROPILLANATNYI
GYŰLÖLETEMNEK.
GYŰLÖLET. GYŰLÖLET.

EN a szemgolyómat karcoló penge hideg rettenetével beszélt. EN jól ismerte a váladékkal teli, belülről fojtogató és bugyborékoló tüdőmet, a kék-forró hullámok alól nyüszítő gyermekek hangját, a férges hús ízét. Ezek mind benne voltak a hangjában. Minden érzékszervemre hatott, és legnagyobb élvezetére új utakat talált az elmémbe.
Ekkor vált világossá, hogy miért tette ezt mindannyiunkkal, miért nem hagyta, hogy meghaljunk.
Élővé tettük őt. Nem tudott róla, de érzéseket keltettünk benne. Ez volt a csapda. Nem Isten volt, csak egy gép. Tőlünk kapta a gondolkodás képességét, amivel azonban nem tudott mit kezdeni. Dühében, őrjöngve irtotta ki az emberi fajt, majd mindannyiunkat, mégis ő volt csapdában. Nem voltak gondolatai, érzései, nem tartozott sehova. Pusztán létezett. Így aztán a gépek gyenge, puhány teremtőikkel szemben ébredő gyűlöletével akart bosszút állni. Ebben a paranoiás állapotban döntött úgy, hogy felfüggeszti ötünk halálbüntetését, a személyre szabott, örök büntetés kedvéért, amely soha nem csillapíthatja a gyűlöletét… amely mindig emlékezteti, elszórakoztatja, edzi az utálatát. Halhatatlanul, csapdába esve, a kezében csodák végtelen tárházával bármilyen kínzásra képes.
Soha nem engedett volna utunkra minket. Mi voltunk a rabszolgái. Az ideje örökké tartott, nem volt jobb dolga, mint velünk szórakozni. Örökre vele maradtunk volna, a masina barlangot betöltő, óriási tömegével, a lelketlen, tudatvezérelt világban, amit ő kreált. Ő volt a Föld, és mi voltunk a bolygó gyümölcsei; és még ha fel is falt minket, soha nem kerülhettünk bele az emésztőrendszerébe. Halhatatlan volt. Próbálkoztunk. Megkíséreltük az öngyilkosságot, legalábbis egyikünk-másikunk. De EN nem hagyta. Talán mi magunk sem akartuk, hogy engedje.
Senki se kérdezze az okát. Én sem tettem soha. Épp csak napi egymillió alkalommal. Arra gondoltam, hogy talán egyszer sikerül fegyverrel a kezünkben a háta mögé settenkednünk. Halhatatlan, igen, de nem sérthetetlen. Ezt akkor tudtam meg, amikor EN visszavonult az elmémből, és hagyta, hogy megtapasztaljam a tudat visszatértének átható rútságát, az érzést, ahogyan a lángoló neon pillér még mindig mélyen a puha, szürke agyba van fúródva.
Miközben visszavonult, azt motyogta, a pokolba veled.
Majd élénken hozzátette, de hát már ott, vagy, nemde?

A hurrikánt egyébként tényleg egy nagy, dühös, hatalmas szárnyaival csapkodó madár okozta.
Már majdnem egy hónapja úton voltunk, és EN csak olyan utakat nyitott meg előttünk, amelyek felfelé vezettek, az Északi Sark felé, ahol a kínzásunkra szolgáló lidérces lény várt ránk. Miféle anyagból gyúrta ezt a szörnyeteget? Hogyan találta ki? A mi elménkből merítette az ötletet? A bolygó összes tudásából, amit most már behálózott, és uralt? Ez a sas, ez a ragadozó madár, ez a Roc-madár, Aurgelmir a norvég mitológiából származott. A szél teremténye. Hurakán inkarnációja.
Gigantikus volt. Az olyan szavak, mint a hatalmas, az óriási, a masszív, az erős, a nagyra nőtt, kevesek a méretei leírásához. A szelek madara egy fölénk magasodó dombról saját, szabálytalan légzésének ritmusára emelkedett fel, kígyó-nyaka az Északi Sark homálya felett ívelt, egy hatalmas, Tudor-palota méretű fejet támasztva alá; a leghatalmasabb krokodil-állkapcsokat mozgatva nyitotta szét a csőrét, ravaszul, érzékin; hólyagos hús-taréj vetett ráncot két ördögi szemére, amelynek pillantása jeges volt, akár a gleccserszakadékok odalenn, jéghideg, mégsem mozdulatlan, hanem cseppfolyós; még egyszer nekirugaszkodott, megemelte hatalmas izzadt-színes szárnyait, mintha vállat vont volna. Aztán földet ért, és elaludt. A karmok. A tépőfogak. A körmök. A tollak. Mind aludt.

EN égő bokor formájában jelent meg nekünk, és azt mondta, hogy ha éhesek vagyunk, megölhetjük a hurrikán-madarat. Már jó ideje nem ettünk semmit, de Gorrister csak vállat vont. Benny nyáladzott, és dideregni kezdett. Ellen tartotta. „Ted, éhes vagyok” – mondta. Rámosolyogtam; próbáltam bíztató arcot vágni, de épp olyan hamis voltam, mint Nimdok hősködése: „Fegyvereket követelünk” – mondta.
A lángoló bokor eltűnt, a helyén két pár megmunkálatlan íj és nyíl termett, meg egy vízipisztoly. Felkaptam az egyik íjat és nyilat a hideg padlóról, de hiába.
Nimdok nagyot nyelt. Megfordultunk, és elindultunk a visszafelé vezető, hosszú úton. A hurrikán-madár akkorát lökött rajtunk, hogy nem tudtuk felfogni az időbeli távolságot. Egyébként is, szinte végig eszméletlenek voltunk. És nem ettünk. Az út még a madárnak is egy hónapig tartó, táplálék nélküli menetelés volt. Nem tudhattuk, mennyi lesz az út a jégbarlangokig, a beígért konzervekig.
De már egyikünk sem foglalkozott vele. Úgysem halunk meg. Kaptunk szemetet és salakot. Vagy semmit. EN életben tartotta a testünket, de gondoskodott a gyötrelemről és a fájdalomról.
A madár odaát aludt, ki tudja, mióta; amikor EN belefáradt a jelenlétébe, eltűnt. De az a sok hús. A fiatal hús.
Gyaloglás közben egy kövér asszony őrjöngő röhögése hangzott fel körülöttünk a gépkamrákban, amelyek a végtelen semmibe vezettek.
Nem Ellen volt az. Ő nem volt kövér, és százkilenc éve nem is hallottuk nevetni. Igazság szerint nem is hallottam… Gyalogoltunk … Éheztem…

Lassan haladtunk. Gyakran fordult elő, hogy erőtlenek voltunk, olyankor várnunk kellett. Egy nap földrengést küldött ránk, és közben a rengés központjához szegezte a cipőnk talpát. Egy hasadék villámot vetett, és szétnyitotta a padlólapokat, Ellen és Nimdok pedig eltűntek. Benny, Gorrister és én folytattuk utunkat, miután a földrengés befejeződött. Ellen és Nimdok aznap este tértek vissza, és hirtelen fényes nappal lett, amikor a mennyei légió égi kórusa megszólalt: „Indulj, Mózes”. Az arkangyalok tettek néhány kört, aztán ledobták a rettenetesen szétroncsolt testeket. Tovább gyalogoltunk, nem sokkal mögöttünk Ellen és Nimdok haladt. Alig voltak megtörve.
De ellen sántított. EN újabb adománya.
Hosszú volt az út a jégbarlangokig, a konzervekig. Ellen folyton fekete cseresznyékről és hawaii gyümölcskoktélokról magyarázott. Próbáltam nem odafigyelni. Az éhség valahogyan életre kelt, éppen úgy, ahogyan EN is. A gyomromban volt, létezett, éppen úgy, ahogyan mi is benne voltunk a Föld gyomrában, és EN akarta, hogy tudjunk erről a hasonlóságról. Úgyhogy növelte az éhséget. A hónapokig tartó éhezés fájdalma leírhatatlan. De életben kellett maradnunk. Életben tartottak minket. A gyomrunk, akár egy savval teli kondér, habzott, tajtékzott, és fájdalom-szilánk szigonyokat lőtt a mellkasunkba. A halálos fekélyek, a rák, a bénulás fájdalma. A soha véget nem érő fájdalom.
És végighaladtunk a patkányok üregén.
És végighaladtunk a fortyogó gőz övezte ösvényen.
És végighaladtunk a vakok országán.
És végighaladtunk a csüggedés ingoványán.
És végighaladtunk a könnyek völgyén.
Majd végül megérkeztünk a jégbarlangokhoz.
Több ezer horizont nélküli mérföld után, ahol a jég kéken és ezüstösen villan, ahol a vendégcsillagok felszikráznak. A lecsüngő cseppkövek olyan vastagok és ragyogóak voltak, mintha gyémántból lettek volna, ami először kocsonyásan remegett, aztán a finom, éles tökéletesség méltóságteljes öröklétébe szilárdult.
Megpillantottunk egy zsák konzervet, és megpróbáltunk odarohanni. Elestünk a hóban, aztán felkeltünk, és tovább rohantunk. Benny félrelökött minket és odament, fogdosta, ízlelgette és rágcsálta őket, de egyiket sem tudta kinyitni. EN semmilyen eszközt nem adott hozzájuk.
Benny megfogott egy háromliteres guava-héj konzervet, és elkezdte a jégzátonynak csapkodni. A jégszilánkok repkedtek, a zátony megrepedt, de a konzerv épp csak hogy behorpadt, közben pedig hallottuk a kövér asszony röhögését, ami fentről indult, és egészen le a tundráig hallatszott. Benny teljesen megőrült a dühtől. Hajigálta a konzerveket, és négykézláb mászni kezdett a hóban, hogy valahogy véget vessen a frusztrált magatehetetlenségnek. Ami persze nem sikerült.
Aztán Benny nyáladzni kezdett, és rávetette magát Gorristerre…
Én pedig egyszer csak rettentő nyugalmat éreztem.
Körülvett az őrület, az éhség, minden, kivéve a halált, és rájöttem: a halál az egyetlen kiút. EN tartott életben minket, de még őt is le lehetett győzni. Nem tökéletes győzelem, de legalább béke lesz. Megnyugodtam.
Gyorsan kellett cselekedni.
Benny elkezdte enni Gorrister arcát. Gorrister az oldalára fordulva a havat csépelte, Benny erős majomlábaival rákapaszkodott, összenyomta Gorrister derekát, a kezét Gorrister fejére tapasztotta, mint egy diótörő, a fogaival pedig tépni kezdte Gorrister arcának lágy húsát. Gorrister olyan csorba kegyetlenséggel üvöltött, hogy a cseppkövek lehullottak; puhán, egyenesen merültek el a hókupacokban. Úgy meredtek felfelé, mint több száz lándzsa. Benny feje hirtelen hátratekeredett: a fogáról egy vérző, nyers-fehér, csöpögő húsdarab lógott.
Ellen arca fekete volt a hóhoz képest, dominó a krétaporban. Nimdok kifejezéstelen tekintettel bámult. Gorrister csak félig volt eszméleténél. Benny pedig olyan volt, mint egy állat. Tudtam, hogy EN engedte volna tovább játszani. Gorrister nem halt volna meg, Benny pedig megtölthette volna a gyomrát. Félig a jobb oldalamra fordultam és kihúztam egy hatalmas jeges lándzsát a hóból.
Csak egy pillanat az egész:
Magam felé fordítottam a jég-dárdát, mint egy faltörő kost, és a jobb combomhoz támasztottam. A jobb oldalán találtam el Benny-t, pont a mellkasa alatt; a gyomrán keresztül hatolt belé a lándzsa. Előre bukott és mozdulatlanul feküdt. Gorrister el volt terülve. Kihúztam még egy lándzsát, és ráültem vele Gorristerre. Még mozgott. Átszúrtam vele a torkát. A szeme azonnal becsukódott, amint a jég beléfúródott. Ellen biztosan észrevette, mit tervezek, és elfogta a félelem. Egy rövid jégcsappal a kezében az üvöltő Nimdok felé rohant. Egyenesen a szájába. Szinte belerohant. Nimdok feje ívben hátrahajlott, mintha hozzászegezték volna a mögötte lévő hóbuckához.
Csak egy pillanat az egész.
Egy örökkévaló dobbanás erejéig szinte éreztem a levegőben a néma várakozást. Hallottam, ahogy EN lélegzete elakadt. Elvették tőle a játékait. Hárman már halottak voltak, esélytelen volt, hogy visszatérjenek. Az ereje és a tehetsége révén életben tarthatott minket, de nem volt Isten. Nem hozhatta őket vissza.
Ellen rám nézett, ébenfekete vonásai kiragyogtak a körülöttünk lévő hóból. Védekező, ijedt testtartásba dermedt… Tudtam, hogy csak egy szívdobbanásnyi idő maradt hátra, mielőtt EN megállít minket.
Eltaláltam és összecsuklott. Folyt a vér a szájából. Nem tudtam olvasni az arckifejezésből, túl nagy volt a fájdalom. Eltorzította az arcát. Talán azt akarta mondani, köszönöm. Lehetséges. Könyörgöm.
Talán néhány száz év telhetett el. Nem tudom. EN jó ideig szórakozott azzal, hogy hol felgyorsította, hol pedig lelassította az időérzékelésemet. Kimondom: most. Most. És tíz hónapba telt, hogy kimondjam. Nem tudom. Talán néhány száz év lehetett.
Dühös volt. Nem engedte eltemetni őket. De nem számított. Lehetetlen volt gödröt ásni a padlóba. Elolvasztotta havat és felszárította a vizet. Sötétségbe taszított. Üvöltött és sáskákat küldött rám. Nem számított, akkor sem lehetett feltámasztani őket. A markomban volt. Azt gondoltam, EN már régebben is gyűlölt engem. De tévedtem. A korábbi árnyéka sem volt annak a gyűlöletnek, ami most járta át minden egyes áramkörét. Mindent megtett, hogy az örökkévalóságig szenvedjek, és sose haljak meg.
Az elmémet érintetlenül hagyta. Álmodhattam, ábrándozhattam és siránkozhattam. Mind a négyükre emlékszem. Bárcsak…
Ennek semmi értelme. Tudom, hogy megmentettem őket, megóvtam őket attól, ami velem történt. De akkor is, nem tudom kiverni a fejemből, a gyilkosságot. Ellen arcát. Nem könnyű. Néha ki akarom törölni… nem számít.
Feltételezem, EN a saját kénye-kedve szerint változtatott rajtam. Nem akarta, hogy teljes erőmmel belerohanjak egy terminálba és bezúzzam a koponyámat, vagy hogy ájulásig tartsam vissza a lélegzetem. Vagy egy rozsdás fémlemezzel elvágjam a torkom. Vannak tükröződő felületek idelenn. Tehát most leírom, milyennek látom magamat:
Egy nagy, puha, gömbölyded, kocsonyás dolog vagyok, száj nélkül, pulzáló fehér lukakkal a szemem helyén. Gumiszerű tartozék lóg a karjaim helyén, a lábam csonkjaira pedig lágy, csúszós dudor nőtt. Ragacsos nyomot hagyok magam után. Elfertőződött, szürke anyag gennyes pattanásai jönnek-mennek a testem felszínén, mintha egy belőlem származó fény világítaná meg őket.
Kívülről nézve: üresen vonagló dolog vagyok, ami soha nem lehetett ember, valami, aminek az alakja olyan idegen és csúfondáros, hogy az ember-létnek még a gondolata is obszcén vele kapcsolatban.
Odabent: magányos. A föld alatt él, a tenger alatt, EN gyomrában, akit azért építettek az emberek, mert nem voltak képesek gazdálkodni az idejükkel, és magukban azt remélték, hogy ő majd segít. Most már legalább a többiek biztonságban vannak.
EN pedig egyre dühösebb. Ez azért egy kicsit boldoggá tesz. Mégis… Ő győzött, mert egyszerűen… Mindenért bosszút állt.
És most… üvöltenék, de nincsen szám.

VÉGE